Orson Scott Card: A hetedik fiú

Az ifjabbik Alvin Miller a hetedik fiú hetedik fiaként látta meg a napvilágot, s bár alig kilencéves, mégis olyan képességekkel rendelkezik, amiket mások boszorkányságnak vagy az ördög ténykedésének tartanak. Jobban érti az őt körülvevő világot, mint kortársainak többsége, s bár a vallásos embereket (leginkább Thrower tiszteletest és Istenvértezete Weavert) inkább megrémítik a „fortélyai”, ő gondtalanul használja tehetségét, és segít az embereknek, ahol tud. Ugyan népes családja körében biztonságban van, mégis különös rémálmokat lát, ezért egyre inkább a hatalmába keríti a feltételezés, hogy valamilyen rejtélyes hatalom az életére tör. Hiszen Millerék világa némileg különbözik az általunk ismert Amerikától: ebben a XVIII-XIX. században kivégezték George Washingtont felségárulásért, miután nem támadta meg Thomas Jefferson lázadó seregét; Napóleon Kanadába vonul, hexák őrzik az emberek házát, ráolvasások és igék segítik az egyszerű, „babonás” emberek mindennapjait, ráadásul mindenki tiszteli Benjamin Franklint, aki maga is hatalmas varázsló volt…

Az elmúlt hetekben-hónapokban sokat elmélkedtem azon, hogy mit szeretek egy jó fantasy regényben, mit várok el egy ilyen olvasmányomtól. Számos válasz felmerült, több fontos és kevésbé fontos összetevőt határoztam meg (a minél részletesebben kidolgozott háttérvilágtól kezdve az izgalmas, sodró lendületű cselekményen át az értelmesen tálalt mondanivalóig), ám A hetedik fiú olvasása közben kénytelen voltam sutba dobni az elméletemet. Orson Scott Card fantasy-je ugyanis látszólag alig rendelkezik azokkal az elemekkel, melyeket szívesen látok a történetekben, sőt, bizonyos pontokon mintha ő maga akarná megcáfolni az elterjedt nézeteket. A hetedik fiú egyszerűen túlmutat ezeken. Nála nem csupán megismered az általa bemutatott világot, hanem úgy érzed, te is ott élsz, te is azokat a tájakat látod, te is ugyanazt a levegőt lélegzed, mint a szereplők. Nem csupán elmerülsz az izgalmas cselekményben, hanem mintha te is részt vennél benne. Nemcsak olvasol a szereplőkről, hanem jobban megismered őket, mint saját maguk, s hiszed, hogy ott állsz mellettük, és onnan figyeled minden mozdulatukat. Ezért aztán tényleg nem olyan meglepő, ha olyan mélyen megérint a történetük, mintha a legjobb barátaid lennének.

A legjobb barátaid egyike Mendemondó lesz, aki Amerika hegyeit és völgyeit járja, az emberek történetét hallgatva – és természetesen mesélve. Bölcsességei sokaknak segítenek, s amikor a Miller-családhoz vetődik, egyből meglátja a fiúban rejlő különleges tehetséget. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy eredeti neve William „Bill” Blake, így talán nem meglepő, hogy különleges látomásai vannak a jóról és a gonoszról. Ő lesz a kalauzunk a történetben, s miközben mi egyre mélyebbre merülhetünk ebben az alternatív Amerikában, addig Mendemondó kíváncsian figyeli Alvin életének eseményeit – elvégre a fiú nagy dolgokra hivatott. Ez egyelőre még kevéssé látszik, Alvin csupán éli a kilencévesek szokásos életét: utál vasárnaponta templomba járni, és nem szereti, ha túl kicsinek nézik a nagy dolgok megértéséhez. Pedig minden nappal felnőttebbé válik, s előbb-utóbb elkerülhetetlen az a pillanat, amikor már nem lesz többé gyermek.

Nem tudom másként jellemezni, Orson Scott Card prózája egyszerűen megigéz és rabul ejt. A sajátosan költői stílus (Horváth Norbert fordító nem első munkája, amiért rajongok) nagyon hamar a hatása alá von, s bár a cselekményt tekintve alig történik valami, mégis, még az egészen apró jeleneteket is katartikus élményként éli át az olvasó – hiába nincs közvetlen hatása a történetre, hiába jelent mindössze egy kicsiny változatást valamely szereplő életében, egy egyszerű párbeszéd is gyönyörűen van megírva. Minden fejezet, minden kis jelenet rejt magában valami olyan csodát, amit érdemes felfedezni: talán nem többet annál, hogy egy picit közelebb jutunk valakinek a megismeréséhez. Ám mégis, ilyen csodákból áll össze a regény, ami persze még csak a kezdeti lépéseket teszi meg a későbbi nagyívű sorozatban, de már ezeket a pillanatokat is nagyon élvezetes olvasni.

De hogy konkrétummal is szolgáljak, váratlan meglepetésként ért, hogy A hetedik fiú központi témája az egyházközpontú, erősen dogmatizált vallás és a babonaságnak titulált (természeti) mágia összeütköztetése lett – Card szerencsére nem akar prédikálni, csak annyit ír le, amennyit még elbír a történet, de mégis komolyabban felvet érdekes kérdéseket. Ennek ellenére valószínűleg a folytatásban már a különböző nemzeteké és etnikumoké lesz a főszerep: Amerika ugyanis tökéletes „olvasztótégely”, Európa szinte minden országának szülöttei élnek egymás mellett az indián törzsekkel, amely konfliktusból persze előbb-utóbb véres háború várható (nem mintha a „fehér” emberek ki tudnának egyezni egymással…). Mindezt a misztikus, sokszínű közeget fogja össze a Card-féle folklór, amiről már a Miller-család megismerése közben is nagyon komplex képet nyerünk, úgyhogy igazán kíváncsi vagyok, hogy a folytatásban még mennyire (és mivel) fog bővülni.

Bemutatott témái ellenére A hetedik fiú mégis elsősorban a szereplőkről szól. Alvin fejlődése mellett szintén nagy érdeklődéssel figyeltem a „vallásos” emberek összeomlását és lelki bizonytalanságát is: Thrower ilyen tekintetben különösen érdekes (bár olykor kissé idegesítő) figurának tűnt, mint ahogy az idősebb Alvin is komoly morális dilemmákkal került szembe. De szinte mindenki meginog, mindenkinek kételyei vannak, és egyre kevésbé találja a helyes utat – s talán mindannyian egy kilencéves fiú által nyerhetik el a megváltást. Ettől aztán minden visszafogottsága, minden lassúsága ellenére a regénynek nagyon sodró lendülete van: talán nincsenek benne akciójelenetek vagy véres csaták, hiányoznak belőle a szokott történetmesélési, narratív elemek, mégis olyan hangulat kerít hatalmába olvasás közben, hogy könnyedén ki merem jelenteni, A hetedik fiú az egyik legjobb fantasy-regény, amit valaha olvastam. Vajon akkor milyen lesz a folytatás?