Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Kote meséje rabul ejt - ha egyszer eltöltöttél egy napot a Jelkő fogadóban, hallgatva a rőt hajú kocsmáros meséjét Kvothéről, a legendáról, királygyilkosról, mágusról, dalnokról, visszavágysz. Magam is viszavágytam és gyermeki örömmel hegyeztem fülem a folytatásra. Igazán nem Kote hibája, hogy a második nap meséjét nem tudtam oly nyugodtan, mindenről megfeledkezve, mesébe szédülten hallgatni, mint az elsőét – időről időre belegyalogolt a külvilág, hol a mesét megszakító zsoldos katonák, hol saját hétköznapi gondjaim képében. Mégis: Kote újfent elvarázsolt. A szavaival, az énekével, az iróniájával, a csendjeivel.

A bölcs ember félelme ott folytatódik, ahol A szél neve félbemaradt: a Krónikás második napját tölti a Jelkő fogadóban, ahol fáradhatatlanul jegyzi tovább Kvothe élettörténetét. A kocsmáros pedig csak mesél, mesél – egyes kritikusok szerint „úgy, ahogy még előtte senki a fantasy-irodalomban”. Nos, én ilyen kijelentésekre azért nem vetemednék (nem is tehetném, ahhoz több fantasy-t kellett volna olvasnom…), de tény: a mese gyönyörű, érzékletes, fordulatos, szédítő. Még akkor is, ha olykor lassú folyásra vált, és megpihen – mert még a leglegendásabb hős életében is kell, hogy legyen pihenő. Amikor nem hősködik, csupán éli mindennapi életét, mint Kvothe az Egyetemen – mely egyetemi napokról annak ellenére olvasnék szívesen még százoldalakon keresztül, hogy (látszólag) alig rejtenek eseményt. Azt hiszem, utoljára Tolkien hobbitjai kapcsán éreztem ugyanezt: mit nekem kalandok, tegyenek elém néhány száz oldalt Hobbitfalva mindennapjairól, és én beleveszek – Rothfuss ugyanezzel ajándékozott meg, ami nem kis dolog.

Ám tudjuk, Kvothe hős – aki nem marad sokáig egy helyben, s bár a kalandok bárhol megtalálják, nem átall még a keresésükre is indulni. Némi gyerekesen (na jó, fiatalosan) komoly viszály egy acsarkodó nemesifjúval elüldözi az Egyetemről (tegyük hozzá, ő is vastagon sáros az ügyben), ami kapóra is jön – elindulhat a „világ végére”, azon titkok nyomába, melyekről az Egyetemen úgysem találna semmit. Mert bármilyen kalandok leselkednek rá, bármilyen varázslatokat tanul, bármilyen viszályokba keveredik, Kvothe továbbra is egy célnak rendel alá mindent: hogy megtalálja szülei gyilkosát, a homályba burkolódzó rettenetet, minek nyomát még a legtudósabb könyvekből is kitörölték, s ha él is az emlékük, legfeljebb ostobácska gyerekmesék képében: a Chandriant.

Azért persze kutatása közben bőséggel talál kalandokat, hisz ne feledjük: hős ő, vagy mi a csuda. Egy távoli királyi udvarban leleplez egy gyilkossági kísérletet, összeakasztja a bajszát egy rivális arkanistával, helyi szokásokkal ismerkedik, barátokra és ellenségekre tesz szert, és akkora szívességet tesz az uralkodónak, amekkorát az csak egyféleképpen hálálhat meg: hősies, ám kudarcra ítélt küldetésre küldi hősünket. Aki hirtelen azon kapja magát, hogy egy kupac innen-onnan szalajtott zsoldossal ered a Királyi Utat rettegésben tartó fosztogatók nyomába – mely utazás nem csupán önismereti tréninggel ér fel, de nem várt kihívásokat is rejteget. Mert hát zsoldosokat felhajtani egy mágusnak semmi – ám ami a rengetegben várja őt, arra Kvothe nincs felkészülve...

Ifjú mágusunk csodákat művel, mágiával öl, lehívja a villámot az égből – minekutána útitársai meg vannak róla győződve, hogy maga a Nagy Taborlin szállt le közéjük, amit Kvothe nem siet megcáfolni. Ám még az újjászületett Nagy Taborlin sem állhat ellen Felurian vonzásának – Kvothénk elvész a rengetegben, mely elválasztja az emberek és tündék világát. Felurian oldalán megtapasztal sok olyasmit, amit az Egyetemen nem tanítanak (hmmm…), s amibe előtte minden férfi belehalt – ő mégis sértetlenül távozik, tovább öregbítve hírnevét, táplálva legendáját. Hogy aztán újabb rejtélybe vesszen bele, amikor zsoldostársát követve a távoli Adembe utazik, hogy kitanulja a legendás zsoldosok művészetét – akik még soha nem engedtek maguk közé idegent. Hogy Kvothéval kivételt tesznek-e? Hát persze, hiszen ő hős, nincs, mi útját állja, ha el akarja érni a célját – s végre talán lehetősége nyílik arra is, hogy megtudjon ezt-azt a Chandrianról. Addig azonban sok próbát kell még kiállnia, s újra rá kell találnia a szél nevére.

Látható, hogy kalandokban ezúttal sincs hiány – ráadásképp mindeme kalandok közepette Kvothénak arra is van gondja, hogy táplálja saját legendáját. Rothfuss e tekintetben elbűvölő: olyan szeretnivalóan ironizál saját hőseposzán – s a műfaj minden darabján – hogy nem lehet nem széles vigyorral az arcunkon olvasni. Amerre jár, saját korábbi kalandjairól szőtt történetek sokasága kíséri Kvothe útját – amiket eszében sincs megcáfolni, vagy útját állni a szájhagyomány útján terjedő mesék természetszerű módosulásának. Sőt! Nagyon is kapóra jön ifjonc hősünknek, hogy híre megelőzi: lányokat szöktet lányrablóktól, százszámra öli a rablókat, parancsol az elemeknek, ki-be jár a tündék világába. Kvothe öniróniája olyan szeretnivaló felhanggal ajándékozza meg a regényt, amihez hasonlóval még tényleg nem találkoztam a műfajban.

Ami nem is árt. Az egyetlen, amiben kritika érheti Rothfusst, hogy nem mindig találja el a megfelelő hangot, főként a Feluriannal töltött idő alatt éreztem egy kis bicsaklást a stílusban – az elbeszélés szerint többezer éves tündék beláthatatlan mágiája kéne futkosson a bőrünkön, ám ez az érzés elmarad. Nincs meg az a mélység, emelkedettség, őserő, amit várnánk. Ahogy nincs meg az a zsigeri rettegés sem, amit a világ legősibb gonosza előtt állva éreznem kéne – csak egy baljós epizód marad, ami csupán utólag kap igazán sötét színezetet.

Ezt az apró hiányt leszámítva A bölcs ember félelme szinte tökéletes – s bár a könyvvel így is komoly testi sérüléseket lehet okozni bárkinek (leginkább magunknak, ha ezt az ezer oldalas keménykötésű monstrumot táskában hurcolásszuk magunkkal), olvastam volna még. Sebaj, hamarosan visszatérhetek a Jelkő fogadóba, hiszen már megjelent a harmadik rész, ami biztos vagyok benne, hogy nem okoz majd csalódást.