Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Alfons Mucha életrajz

A szecesszió egyik legjelesebb és legmarkánsabb képviselője. Nemcsak festő és grafikusművész volt, szobrászattal is foglalkozott, de az ékszerkészítés, egy belső tér díszítése és az iparművészet is érdekelte. Sajátos, különleges tehetsége azonban legteljesebben a díszítő grafikában nyilatkozott meg. Ennek köszönheti mindmáig élő hírnevét.

1860. július 24-én született a dél-morvaországi Ivančicéban (ma Csehország), Ondřej Mucha és hitvese, Amálie (született Malá) fiaként. A feljegyzések szerint évszázadokra visszamenően minden Mucha szőlősgazda volt. Ondřej Mucha kétszer nősült, s mindkét házasságából 3-3 gyermeke született: Aloisie, Antonie és August – Alfons, Anděla és Anna. Nagy fantáziával megáldott, szórakoztató ember volt, aki sokat mesélt katonakori élményeiről. Valószínűleg szabadon keverte a valóságot a kitalált történetekkel. Alfons mesélő tehetségét apjától, míg művészi képességeit anyjától örökölte. Anyja, Amálie állítólag szép lány volt, anyja révén lengyel származású. Ondřej törvényszéki alkalmazottként dolgozott. A bírósági épület hátsó részében, a városi börtön tőszomszédságában laktak. A kis lakásban hat gyermek – köztük három tuberkulózisban szenvedett – a szülők és egy cseléd élt együtt. Meglepő, hogy apjuk fenn tudott tartani egy ilyen nagy háztartást, sőt, minden gyermekét taníttatta, valamennyivel elvégeztette legalább a középiskolát. Azonban az első házasságából született gyermekek, alighogy saját lábukra álltak, egymás után meghaltak, második házasságából való egyetlen fia pedig a festészetre, erre a már-már kétes foglakozásra adta a fejét.

Alfons születésétől fogva birtokolta a festőművészi pályához szükséges képességeket. Rajzolt (bal kézzel), még mielőtt megtanult volna járni. Anyja színes ceruzát kötött a nyakába, hogy miközben a padlón mászik, rajzolhasson. Mindennel rajzolt, ami nyomot hagyott, ceruzával, krétával, szénnel vagy szöggel. Első és meghatározó művészi tapasztalatát az „Über Land und Meer”című illusztrált folyóiratból szerezte, melyet Malá nagymama hozott magával látogatásai alkalmával. A nagymama később nekiajándékozta a könyvet, melyet egész életében nagy becsben tartott. Gyermekkorában azonban a zene játszotta a legfontosabb szerepet. Akkoriban a gyermekek, mihelyt meg tudták tartani a hegedűt, játszani tanultak rajta, emellett minden templomban gyermekkórus működött. Mivel Alfonsnak szép alt hangja volt, a hegedülés mellett énekelnie kellet, már nyolc évesen ott állt a templom karzatán. Tizenegy éves korától Brünnben, a Szent Péter Pál székesegyház kórusában énekelt, hogy gimnáziumban tanulhasson. Születésétől fogva kettős világban élt. Az egyik a bírósági épület udvara volt, a másik a templom. Nem meglepő tehát, hogy későbbi munkáiban annyi vallásos elem jelenik meg.

Ivančicéban az élet akkoriban még igen régimódi volt, az emberek gyalog jártak, mezítláb, gyertyával világítottak. Amikor Mucha teljesen más világba került, nagy szenvedéllyel fordult a technika és a tudomány felé, folyamatosan lelkesedett a XX. század vívmányaiért. A festészet új kifejezési formáiért vívott harcnál jobban érdekelték az ember hódításai, melyekkel a természetet igyekezett hatalmába keríteni. Barátai nem is annyira festők, mint inkább az első léghajósok, a film feltalálói, csillagászok, sőt az okkult tudományok kutatói közül kerültek ki.

Az 1866-ban dúló porosz-osztrák háborúban a család tagjai is részt vettek, más-más frontokon. Alfons ezalatt az ivančicei fiúkkal a mezőn rejtőzködött egy szénakazal mögött, onnan adtak le lőporral megtömött kulacsokkal hangos, de ártalmatlan lövéseket az előrenyomuló porosz seregekre. Az ellenség elfoglalta a várost, az iskolában szünetelt a tanítás, a tereken és udvarokon katonák táboroztak. De ahogy elhúzódott a megszállás, a katonák között kitört a kolera, és a megsárgult, lesoványodott testeket a városon túli közös sírba dobálták. Többek között ennek az utolsó nagy szünidőnek az emléke éledt fel azokon a történelmi festményeken, amelyekkel a festő befejezte pályáját.

Alfons tíz éves koráig nem hagyta el szülőhelyét, addig csak megfigyelte, elraktározta a dolgokat, rögzített minden szokatlant: lerajzolta, lefestette, vagy csak átérezte. Minden tevékenység vonzotta, aminek köze volt a festéshez. Megnézte a szobafestőket, a fazekas műhelyt. Tíz évesen Tuřanyba ment zarándoklatra, ahova mostohatestvére, Aloisie vitte magával. A zarándokok pénteken keltek útra, szombaton részt vettek a búcsúban és vasárnap dicsőségesen hazatértek. A következő zarándokútra, a Szent Iván-napira anyjával ment, Prágába. Tizenegy éves korában befejezte az elemi iskolát és Brünnbe kellett mennie gimnáziumba. Erre apjának, aki már három gyermekét taníttatta, már nem volt elég pénze. Alfons a Szent Péter és Pál székesegyház kórusában énekelt, melyért ösztöndíjat kapott. Amikor azonban elkezdet mutálni, abba kellett hagynia az éneklést, másodhegedűs lett. Ekkor barátkozott össze Julek Stantejsky-vel, akivel egy pici lakást béreltek.

1872. október 1-jén iratkozott be a brünni Szláv gimnáziumba. A rajz kivételével minden tárgyból jelentős nehézségei voltak. Szorgalmát igen csekélynek értékelték, a második és harmadik évet meg is ismételte. Brünni gimnáziumi tanulmányait 1871-ben fejezte be. Az iskola után Julek Stantejsky meghívta, hogy látogassák meg együtt a családját Ústí nad Orlicíben. Két hetet töltöttek ott. Julek elvitte Alfonst a templomba, ahol először látott freskókat. Umlauf festményei lenyűgözték. Mire véget ért vendégeskedése Ústí nad Orlicíben, szilárdan elhatározta, hogy a festést választja hivatásul. Apja új állással várta haza: beléphetett a járási bíróságra, mint írnok. Alfons sóhajtva engedelmeskedett. Bár nagyon rendszerető ember volt, a hivatalnokoskodás mindig idegen maradt számára, egyelőre azonban nem volt más kiút. Szabadidejében pedig különféle egyleteknek segített termet dekorálni, plakátot, meghívót tervezni. A városban alakult műkedvelő színjátszó kör számára pedig nélkülözhetetlen volt a képzőművész.

Jó szervezői képességekkel rendelkezett és remekül szónokolt, egyleteket alapított, nem tudott elutasítani semmilyen jó ügyet szolgáló feladatot. Azokhoz az emberekhez tartozott, akik hiszik, hogy a kultúra, a műveltség és a szép gondolatok terjesztésével akár egyetlen ember is felemelheti az emberiséget. Alfonst legjobban a színház vonzotta, ahol nemcsak díszleteket festett, hanem színészként és rendezőként is ténykedett. Ez az iskola jól jött sok évvel később, amikor váratlanul felajánlották neki, hogy dolgozzon a Théâtre de la Renaissance számára.

Mucha első dátumozott rajza 1875-ből való, s egy oszlophoz kötözött, hiányos öltözetű lányt ábrázol. A rajz pasztellel készült, valószínűleg Jeanne d’Arcot ábrázolta (Ivančicei Múzeum). Jóval tökéletesebb az 1878-ra datált Ivančicei torony, mely a templomtorony felső részét ábrázolja (Prágai Iparművészeti Múzeum). Tanára tanácsára 1878-ban egy napon összegyűjtötte rajzait és elküldte Prágába, a Képzőművészeti Akadémiára. Egy idő után személyesen ment a válaszért. Prágában először Vollberger orgonistához ment, ahol megszállhatott néhány éjszakára. Az akadémián elutasították, s azt tanácsolták, hogy keressen más foglalkozást, ahol jobban érvényesülhet. Ezután nem volt kedve hazamenni, még néhány napot bolyongott a városban. Miután hazatért, visszament a bíróságra, megint írogatott a nagy könyvbe. A tárgyalásokon, unalmas perceiben díszes iniciálékkal illusztrálta az oldalakat. Ez nem volt szabályos, de szemet hunytak felette. Egyszer azonban, mikor egy cigány család nemzetiségét kellett volna lejegyezni, ő inkább mindegyiket lerajzolta. Ezt már nem nézték el neki, s másnap már nem kellett bemennie a hivatalba.

Próbálta Ivančicéban kamatoztatni tehetségét, de csak néhány krajcárt keresett termek dekorálásával. Egy napon a bécsi újságban olvasott egy cikket: a színházi díszleteket és függönyöket gyártó Kautsky-Brioschi-Burghardt cég festőt keres a műhelyébe. Elküldött Bécsbe néhány rajzot, s postafordultával megjött a kedvező válasz. Összecsomagolt, elbúcsúzott a családtól és 1879 őszén Bécsbe utazott. Ahogy a zenében Strauss, a festészetben Hans Makart (1840-1884) uralkodott akkoriban. Muchát teljesen elbűvölte Makart személyisége és fantasztikusan kidekorált műterme.

1881. december 10-én leégett az egyik legnagyobb bécsi színház, a Ringtheater. A katasztrófa következtében a Kautsky-Brioschi-Burghardt cég elvesztette legnagyobb megrendelőjét és el kellet bocsátania alkalmazottait. Alfons Mucha, a legfiatalabb, megkapta felmondását. Amíg tartott a pénzéből, Bécsben maradt, majd 1881-ben elutazott. Először Laaba ment. Itt lefestett egy várromot, majd továbbutazott Mikulovba. Az Oroszlán Hotelban szállt meg. A Laaban festett képet elvitte egy könyvkereskedőhöz, aki fizetett érte. Lefestett egy szép női fejet, amelyet szintén elvitt a könyvkereskedőhöz. Ebből botrány kerekedett, melynek végül jó vége lett, és mikor megtudták, hogy egy festő lakik a hotelben, mindenki szívesen látta, ő pedig lefestett mindenkit, és az egész környéket. Kifestette a városi színházat, játszott, sőt zenélt is a színpadon.

Egy napon azonban elszakadt a nadrágja, ezért kezdte kerülni a társaságot, lemondott minden meghívást. Egyszer csak megjelent nála egy szabó, aki méretet vett, s két nap múlva új nadrágot hozott. Így a festő visszatért a társaságba. Később, Párizsban tudta meg, hogy a nadrágot a Mikulovi hölgyek varrták neki. Egy német nyelvű levél szerint sírfeliratokat is készített. A sokféle megrendelésnek köszönhetően anyagi viszonyai olyannyira javultak, hogy átköltözött egy jobb szállodába. Mucha a helyi szobafestő segédeként is jutott némi mellékes keresethez. Sőt, Khuen-Belasi gróf 1882-ben a Mikulovban letelepedett fiatal festőt kérte fel a Hrušovany-ban épülő kastélya díszítésére. Ebből az időből maradt fenn az Európa elrablása című ceruzavázlata. Mucha, miután befejezte a falfestményeket a grófnál, Bécsbe szándékozott visszatérni, hogy tökéletesítse magát a festészetben. A Kautsky-Brioschi-Burghardt cég hajlandónak mutatkozott, hogy visszavegye és foglalkoztassa. Khuen gróf azonban már tudta, hogy tehetséges fiatalt fedezett fel, és nem maradt közömbös további sorsa iránt. 1885-ben Muchát Bécs helyett Tirolba küldte Egon bátyjához, a család gandeggi várába. Egon gróf – maga is amatőr festő – nemcsak a falakat bocsátotta Mucha rendelkezésére, hogy freskókkal díszítse, hanem festékeit, állványát és vásznait is. Eljárt vele festeni a természetbe, vagy elvitte vadászni.

Egyszer Kray, egy müncheni festő látogatott a kastélyba. Megnézte Mucha képeit, és elküldte őt Münchenbe az Akadémiára. Mielőtt a festő végleg elbúcsúzott volna Gandeggtől, Khuen gróf elvitte magával egy olaszországi körútra. Felkeresték Velencét, Firenzét, Bolognát és Milánót. 1885 őszén Mucha Münchenben letette figurális festészetből a vizsgát, és felvették az utolsó előtti évfolyamra. Az akadémia matrikulájában az áll a nevénél: „Tandíj nem fizetése miatt törölve”, de ez valószínűleg nem befolyásolta tanulmányait. Münchenben az Akadémia szomszédságában az Amalien Strasse-n szállt meg. Hamarosan összeismerkedett több honfitársával, s belépett az általuk alakított, Škréta nevét viselő egyletbe. 1886-ban Mucha kezdeményezte, hogy küldjenek díszoklevelet Mikoláš Aleš festőnek, akit akkoriban sok sajtótámadás ért. Aleš ezt a gesztust soha nem felejtette el és levelezésükből kiderül, milyen értő tisztelője volt Mucha későbbi alkotásainak. A fiatal festők naponta összejöttek Alfons szobácskájában és kompozíciós feladatokat adtak egymásnak. A rajzokat közzé is tették a Paleta című lapjukban, és más müncheni újságokban, így mindig volt némi jövedelmük. Mucha még egy tizenkét tagú dalárdát is alapított, ahol ő tanított énekelni.

A festő müncheni kétéves tanulmányainak eredményességét jelzi többek között egy díj is a Cirillt és Metódot ábrázoló nagyméretű képért, melyet a cseh telepesek észak-dakotai (USA) Pisek településén álló Nepomuki Szent János templom számára festett 1887-ben. Az 1886-os évfolyammunkán, a Zsuzsanna a fürdőben címűn, illetve a Cirill és Metódon kívül még jó néhány képet ismerünk a müncheni korszakból. Ezek egyrészt a Faust témájára készült szénrajzok, másrészt különböző lap- és könyvillusztrációk, amelyeket sógora, Filip Kubr adott ki Hustopečében. Mind magán viseli a müncheni jegyeket, és néha csak az aláírásból bizonyosodhatunk meg róla, hogy valóban Mucha munkája. De mindegyiknek közös vonása a rajz egyfajta különös kalligrafikus aprólékossága, mely megkülönbözteti kortársaitól. És még valami: az aktok sajátos testi érzékisége. Fejlődése csak a történelmi kompozíciókban töretlen: mindvégig hű maradt első próbálkozásaihoz.

Az 1886-os szünidőt Hrušovanyban töltötte, ahol további faliképeket festett. A gróf a kastély egyik szárnyát kórháznak rendezte be, s megkérte Muchát, fessen valami odaillőt. Így keletkezett a keresztény irgalmasság témáját feldolgozó 3,5x6 méteres kép. Müncheni tanulmányainak befejezése után a festő visszatért Hrušovanyba. Ivančicében nem maradt senkije. Amálie nagymama, Antonie mostohanénje és Aloisie meghaltak. Apja, Ondřej átköltözött Hustopečébe, Anděla Rosicébe házasodott, August mostohabátyja pedig Brünnben dolgozott hivatalnokként, de hamarosan meghalt.

Emmahofban Mucha újabb falfestményekhez fogott. A kastélyban egy télikertet biliárdteremmé alakítottak, melyet ő festett ki. A freskók különféle játékokat ábrázoltak a római időktől egészen a jelenkorig, erősen érződött rajtuk a müncheni historizmus, de főleg Makart és Doré hatása. Már majdnem befejezte a biliárdtermet, de sorsa még nem dőlt el. A gróf kérdésére, hogy mik a tervei, ő azt mondta: „festeni.” „Folytatnod kell a tanulást. Válassz: Róma vagy Párizs” – mondta a gróf. Mucha Párizst választotta.

1887 őszén érkezett barátjával, Korel Václav Mašekkel az új és modern Párizsba. Mucha az egész vonatút alatt franciául tanult. Amint megérkeztek, lakást kerestek. Találtak egy albérletet, de Mašeknek ez nem tetszett, így ő tovább keresgélt és máshol szállt meg. Párizsban rögtön az első nap beiratkoztak a Julian Akadémiára. Mucha az első hónapokban, amíg jól meg nem tanult franciául, maroknyi, régóta Párizsban élő honfitársára szorult. Mašekkel minden délben elgyalogolt az Operáig, mert annak szomszédságában állt a cseh Husák házaspár kisvendéglője. Ebéd után visszamentek az iskolába, s ötkor elszéledtek, ki-ki a város túlsó végében lévő szobácskájába. Mucha tanítás után rajzolt vagy franciául tanult.

1887 decemberében egy, az Akadémia által rendezett versenyen – más iskolák festői is részt vettek – első díjat nyert. A téma: Mózes botjával megüti a sziklát és vizet fakaszt. Mucha zsidókat festett, amint a szomjúságtól félholtan isznak. Vidám természete, pénzügyekben való meggondolatlansága és hiszékenysége ellenére a munkát, és mindent, ami azzal összefüggött, végtelenül komolyan vette. Ifjúkora óta jobban hitt a szorgalomban, mint a tehetségben. A lustaság és a gyenge akarat jeleit nem tűrte. Első párizsi évében pontosan összeállított program szerint élt: fél kilenctől tizenkettőig és kettőtől ötig a Julian Akadémián, este otthon dolgozott. A cseh, lengyel és orosz művészek megalapították a Lada (a szépség és a szerelem szláv istennője) nevű szláv kört. Elnökévé egyhangúlag Muchát választották. Az egylet célja a párizsi szlávok és korántsem csak a művészek egyesítése volt. Mivel a vendéglő tulajdonosnője, ahol az egylet megalakult, lengyel volt, a jeles esemény megünneplésére díszvacsorát adott.

Mucha gyorsan rájött, hogy a Szalon művészeivel nincs minden rendben, a Goupil Galériában, vagy Tanguy apónál kiállított képekkel azonban nem tudott mit kezdeni. A színeket és a tárgyak térben való rekonstruálását érintő elméleti viták nem sokat jelentettek neki. Született linearista volt. A Julian akadémián egy csoport fiatalabb, ámde tapasztaltabb diákkal találkozott, akik a festészetet nem öncélúan fogták föl. Társai sok olyan dologra hívták fel a figyelmet, amelyekkel eddig nem találkozott. Nem olvasott túl sokat, s ha rászánta magát, kizárólag a cseh és német irodalomhoz férhetett hozzá. 1888 júliusában elhagyta Párizst, ismét Hrušovanyba tért vissza, ahol befejezte a dekoratív festményeket. Július 12-én Münchenben várta Khuen gróf, hogy meghallgassa, milyen eredménnyel folytatja tanulmányait. Havi kétszáz frankot küldött neki, és bizonyosságot akart, hogy a pénzt nem hiába adja ki. A müncheni raport megnyugtatóan sikerült, s Mucha folytatta útját Hrušovanyba és Emmahofban töltötte a vakációt. Végigdolgozta a két hónapot, sőt, még többet is. Valószínűleg belebetegedett volna, ha három napnál tovább tétlenül marad. Folytatta a freskókat, amelyekkel elborította a kastély falait. Még Bécsbe is elutazott, hogy modellek alapján alakokat skicceljen fel, alig várta, hogy újból festhessen. A világosság minden óráját kihasználta, mégsem tudta befejezni a festést a szünidő végéig, így november közepénél előbb nem jutott vissza Párizsba.

Mucha sem a Mazagran impasse-on lévő szobácskájába, sem a Julian Akadémiára nem tért vissza. A pályaudvarról a Saint-Sulpice prace-ra ment, és ott keresett lakást. A latin negyed egy hoteljében szállt meg, sötét csigalépcsővel, ággyal, asztalkával és két székkel bútorozott apró szobában. A szomszéd házban lévő kisvendéglőben étkezett, és beiratkozott a közeli Colorossi Akadémiára, ahol fő programja a rajzolás volt, és ahol egyszerre három kurzusra járt. Egyedül a vasárnapja maradt szabad, ilyenkor a Luvre-ba járt vagy a bukinisták könyvei között bogarászott, vagy nézte, ahogy a folyóparton férfiak fiatal hölgyek kutyáit nyírják. Álmodozott, gondtalanul tanulhatott és készülhetett a nagyvárosba, ahol egy idő után mindenkit magával ragad a remény, hogy egy napon őt is ünnepli majd a közönség.

1889. január 30-án levelet kapott Khuen gróftól, melyben az állt, hogy a gróf nem folyósít számára több anyagi támogatást. Így Mucha eredményesen folytatódó tanulmányai közepette egyetlen fillér nélkül maradt. Meg kellett szakítania tanulmányait, és minden energiáját kereső foglalkozásra kellett fordítania. A nélkülözés hónapjai következtek. Nem járt túl messze az összeroppanástól, amikor a sors elhatározta, hogy ismét talpra állítja. Vásárolt egy zsák lencsét, s minden nap azt evett. Amikor az elfogyott, amíg lehetett, Vácha barátjánál töltötte az időt. Hitelbe ettek Michaud apó vendéglőjében. Egyszer azonban Michaud apó elvesztette a türelmét s benyújtotta a számlát. Mucha visszatért szobácskájába. Rajzokat küldött különféle prágai folyóiratoknak, de azok csak akkor jelentek meg, amikor már túl volt a legnehezebb időszakon. Lévy nyomdász bíztatására apró katonákat rajzolt, litográfiai eljárással sokszorosította, s a kinyomtatott íveket gyermekeknek való kivágó mintaként adták el. A kapott néhány frankért szenet vett, és kíváncsian várta, mit hoz a jövő. Reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Belázasodott és ágynak dőlt. A kandalló kialudt, nem volt mit enni, a hideg bekúszott a szobába.

Egy napon azonban megjelent nála Henri Bourrelier a Colin Kiadótól. Mentőöv az utolsó pillanatban. Illusztrációt rendelt tőle, előleget utaltatott ki számára, orvost küldött hozzá, és a festő néhány nap múlva ismét a rajztábla előtt állt. Első illusztrációi a való életből vett pillanatokat ábrázolták. Amikor jobbra fordult a sorsa, rögtön további lehetőségek nyíltak előtte. A Šimáček prágai kiadó elfogadta rajzait és Svatopluk Čech Adamiták című epikus költeményét javasolta illusztrálásra. Mucha azonnal elfogadta az ajánlatot, s csak utána kezdett gondolkozni azon, hogyan is oldja meg a feladatot. Nem volt valami nagy olvasó. Az adamita vallási szektát csak névről ismerte. De tudta, hogy történelmi képet korhű környezetben, eredeti kosztümökben szokás megfesteni. Ez komoly gondot okozott számára. Miután végigolvasta a költeményt, mélyen meghatotta az adamiták sorsa. Örömmel látott munkához. Az adamiták „kosztümjének” gondja megoldódott: elég volt az akt, plein airben.

Miután a Colarossi Akadémián kényszerűségből félbeszakította tanulmányait, nem érintkezett többé osztálytársaival, szobájába zárkózott, nem akart barátai terhére lenni. Akkortájt bukkant fel Párizsban Luděk Marold, aki később elegáns illusztrációval futott be rövid, ámde sikeres karriert. Mindketten lankadatlan munkakedvvel dolgoztak. Napi 14-16 órán át gürcöltek a kicsi, szellőzetlen szobában, sűrű dohányfüstben. Az egészségtelen életmód kellemetlen következményei hamar jelentkeztek: nem tudtak aludni és zúgott a fejük. Panaszaikkal a szomszéd öreg doktorhoz fordultak, aki napi legalább egy óra pihenést és sportolást javasolt nekik. Attól kezdve öttől hatig rendszeresen lejártak a környékbeli kávéházba kockázni. Maroldon kívül Mucha továbbra is tartotta a barátságot Váchával, akivel a párizsi élet kezdeti nehézségeit osztotta meg.


1890 közepe táján egy napon újabb látogató tűnt fel, aki később nagy hatást gyakorolt Mucha életének új szakaszára: Slewiński, lengyel festő. A Clorossi Akadémiáról ismerték egymást, és tanácsért jött egy kompozíciós munkával kapcsolatban. Slewiński rábeszélte Muchát, hogy térjen vissza régi barátai közé. Talált neki egy olcsó szobát is a rue de la Grande Chaumiéren, madme Charlotte étkezdéje fölött. A szobában nagy franciaágy állt, női toalettasztalka tükörrel, szék és egy kopott fotel. Mucha attól, hogy a házban szállt meg, valamiféle patrónusává vált az étkezde mindig változó társaságának. Sokszor neki és Slewińskinek jutott a feladat, hogy felkarolja és összeismertesse a többiekkel az újonnan jötteket. Az új környezetben további lehetőségek nyíltak a kenyérkeresetre. Madame Charlotte minden vendége ugyanolyan rosszul állt anyagilag, de ha egyikük valahogy új kereseti forrást fedezett fel, gondoskodott róla, hogy jusson belőle valamelyik barátjának is.

Így történt, hogy a fametsző Ruf bemutatta Muchát Ginistynek, az Odéon Színház későbbi igazgatójának, aki akkoriban a „La Vie Populaire”-nak nevezett szerény és kissé kétes hírű lapot vezette. Ginisty javasolta, hogy rajzoljon valamit a borítóra. Negyven frankot kapott érte. Attól fogva minden szombaton újabb rajzot vitt a szerkesztőségbe fenyődeszkán, fametszetre előkészítve, s megkapta a következő honoráriumot, melynek több mint fele modellekre és az előkészítésre ment el. A „Magazin Pittoresque” 1897. március 1-jei számában Gaston Cerfberr leírta találkozását Muchával Ginistynél.

Első munkája Ginisty „Revue Populaire”-jében 1890. április 24-én jelent meg, a Baurrelier által kiadott „Petit Francais illustré”-nek készített első illusztrációja pedig 1891. március 14-ről való. 1890-91-ben, a „Színházi jelenetek” (Le Costume au Théâtre) című újságban először ábrázolta Sarah Bernhardt-t Kleopátra szerepében. 1891 elején újabb asztaltárs tűnt fel madame Charlotte-nál: a 43 éves Gauguin, és a holland de Haan. Mucha valószínűleg sokkal többre értékelte Gauguint, a gondolkodót, mint a festőt, fenntartásai lehettek Gauguin rajzaival és kompozíciós elveivel szemben. Mégis megérezte benne a zsenit, és bántotta, hogy a nyilvánosság értetlenül fogadja képeit. Gauguin, a művész mást jelentett számára, mint Gauguin, az ember, aki az ő ízlésének túlságosan lármás volt, ivott és más kilengéseket is elkövetett. Meggyőződése szerint a művésznek nincs joga eltékozolni saját erőit. A ember nem a szórakozásért van a világon, és a feladat hűtlen kezelése megbosszulja magát. Művészeti téren sokban egyeztek – például mindketten tisztelték Puvis de Chavannes-t.

A Jouvet Kiadó felkérte, hogy illusztrálja Xavier Marmier mesekönyvét, a „Nagymamánk meséi”-t (Les Contes des Gramdes Méres). A kiadónak tetszett a munkája, és azt akarta, hogy a szalonban állítson ki. Baráti köre új taggal bővült: a spanyol Durrio ékszereket cizellált és különböző apró terrakotta tárgyakat próbált kemencében kiégetni. Szívesen mesélt a munkájáról, különösen arról, hogyan cizellálja az ékszereket, így Mucha sokat tanult tőle, ami később hasznára vált. Schwertner és Sándor révén pedig az üvegfestészethez is közeledett. Az Art Nouveau-ban, mely látszólag nem filozófiai síkon mozgott, arra törekedett, hogy ne csak fessen, hanem képeivel egyúttal átfogó filozófiai rendszert fogalmazzon meg. Feladatát komolyabban vette, mint sok más kortársa. Nem elégedett meg csupán a formák tökéletes összhangjával, díszítéseibe, színeibe és kompozícióiba igyekezett olyan mélyebb, rejtett jelentést vinni, mely messze túlmutatott a rajz eredeti szándékán. Később, mikor úgy érezte, hogy alkotó képzelete számára már szűk a keret, elhagyta az Art Nouveau-t.

Számára természetes volt, hogy a művészet egyetlen lehetséges értelme csakis a mögöttes filozófiai tartalomból fakadt. Szerinte a művész feladata az, hogy terjessze a Fényt, és ha helyesen fogta fel küldetését, erre minden eszköz megfelelt. A szellem rejtélyei iránt tanúsított érdeklődése hamar elvezette az olyan gondolkodók társaságába, mint amilyen Sar Péladan vagy Eduard Schuré volt. D. A Courmes, a spirituális írások egyik neves szerzője, Mucha barátja és tanácsadója lett, és neki ajánlotta „Teozófiai kérdőív”-ét. Mucha olcsó folyóiratoknak rajzolt illusztrációkat, és közben a jövőről álmodozott, amikor a sors kivételes lehetőséggel ajándékozta meg: egy szláv panteon falain szólhat a nézőkhöz. Ebben az időben tört be az újonnan felfedezett japán művészet, mely magával ragadta az akkori nemzedéket. Japánokat az 1889-es világkiállításon láttak először. Muchánál is megjelentek a japán technikai elemek, de nem kizárólag a világkiállításnak köszönhetően. Csak egyszer látogatott oda, a megnyitáskor, aztán már nem ment vissza, mert nem volt pénze belépőjegyre, ráadásul otthon még mindig az Adamitákon gürcölt.

Mucha stílusa hirtelen született meg, készen, egyik napról a másikra, minden megelőző fejlődés nélkül. Járta az utcákat, nyomdákat, színházakat, kortárs művészekkel érintkezett madame Charlotte-nál, még ha keveset is, de olvasott, kiállításokat látogatott, de az őt ért valamennyi hatás ott maradt a tudatalattijában, egyelőre felhasználatlanul, rejtőzve. Első párizsi napjától 1894 karácsonyáig nem látható nála más változás, mint az egyre izmosodó mesterségbeli tudás és az erősödő hajlam a szimbolizmus iránt. A japán hatás nem felfedezhető, amíg nem vált stílusa elválaszthatatlan alkotórészévé.

Gauguint Tahitiról való visszatérésekor senki nem várta. Barátai szétszéledtek, nem volt se pénze, se szállása. Madame Charlotte étkezdéjében találkozott Muchával, aki befogadta őt műtermébe. Mucha abban az időben egy műtermet bérelt, melyet Kádár grafikus engedett át neki, amikor elhagyta rue de la Grande Chauniére-t. Mucha nevét, mint jó illusztrátorét kezdték jegyezni, kievickélt a legmélyebb ínségből, így első spórolt pénzéből megvette új műtermébe azt, amelyre a legjobban vágyott: egy harmóniumot. Játszani nem tudott rajta, de gyorsan megtanult, és attól kezdve esténként legalább egy órán keresztül templomi zenét és régi karácsonyi énekeket improvizált. A harmónium mindenhová vele vándorolt, ahová költözött, egészen prágai házukig, ahol ma is megvan.

Gauguin ott tartózkodásának idején a harmónium volt az első számú kuriózum a műteremben. Kuriozitását növelte, hogy tulajdonosa még nem tudott játszani rajta. Gauguin sem, mégis lefényképeztette magát mellette, mert Mucha saját gyönyörűségére egy fényképezőgépet is vásárolt. Szenvedélyes örömmel használta, és ahogy az akkori festők többsége, minden modelljét lefényképezte, hogy nyugodtan fejezhesse be a rajz részleteit, a modellnek sem kellett sok további drága órát fizetni. Így megmaradtak az előminták, amelyek alapján rajzait készítette. Mucha jövedelmének nagyobb része az Armand Colinnek készítet illusztrációkból származott, de már maga mögött tudta az első egyedi grafikai lapokat: az 1882. évi naptárt a Lorilleux cégnek. Ez tizenkét kör alakú kompozíció volt, amelyek az állatövi jegyeket szimbolizálták. A tizenkét lapért 2500 frankot kapott, és a megrendelés reklámot jelentett neki. Lorilleux az egyik leghíresebb festékgyártó cég tulajdonosa volt, és a Mucha által illusztrált naptárt festőknek, iskoláknak, színházaknak, szerkesztőségeknek szánta. Mindent, amit pénzért megrendelésre rajzolt, csak az iskolában megtanult mesterségbeli rutinmunkának tekintett.

A legtöbb illusztrátor nem sokat bíbelődött a rábízott feladattal. Mucha azonban minden illusztrációból igyekezett valamit megtanulni, hogy kiegészítse kényszerből megszakított tanulmányait, és becsületbeli ügynek tekintette, hogy csak olyan munkát adjon ki a kezéből, amellyel tökéletesen elégedett. Megbízható illusztrátorként lett híres, de néhány óra helyett kora reggeltől késő estig dolgozott. Sok válóság utáni tanulmányt készített, több időt áldozott egyetlen képre, mint az író egy egész novellára. Mivel szűkös anyagi lehetőségei miatt nem tudott modelleket fizetni, erre a célra felhasznált mindenkit, aki látogatóba jött hozzá. Vendégeit pózba állította, vagy kanapéra fektette, lerajzolta, s további felhasználásra még le is fényképezte őket. Abban az időben készültek rajzai a rue de la Grande Chaumiére lakóiról, megörökítve madame Charlotte crémerie-jének vendégeit és a cseh festők is csoportját. Gauguin is ült modellt borbélylepedőbe burkolva, hogy végül a „Petit Francais illustré” valamelyik elbeszélésnek kissé bárgyú legényévé változzon. Miközben Verlaine ült a fotelben, lassan ocsúdva az abszintos ködből, Mucha megfestette portréját, amelyet később Balsors lovag lesújtott Verlaine-re (Verlaine terrassé par le Chevalier Malheur) címmel állított ki.

1892 Mucha életében alapvető javulást hozott. Rajzolt a Vie Populaire-nek, a Petit Francais illustré-nek, a Figarónak, az Illustrationnak, a Revue Mame-nek és a magyar Kádár közvetítésével a Costume au Théâtre kiadóval is együttműködhetett. A honoráriumon kívül színházjegyeket is kapott, és a szerkesztőségben megismerkedett Steinlennel, aki stilizált, merész virágmotívumokkal díszített színes borítókat rajzolt. Muchának különös érzéke volt a díszítőművészethez, és azonnal reagált Steinlen munkáira. 1893-ban festette a Karácsonyéj című alkotását. Nagyjából ebben az időben rajzolta meg a Bons de la Concorde sorsjegy tervét, amelyen először villant fel jövendő stílusjegye a pszeudoreneszánsz részletek alól – a figurális csoportot „glóriaként” keretező körív és az egyszerre realisztikus és stilizált költői leánytünemény. 1893-ban jelent meg a Zlatá Praha című lapban az Odaliszk című olajképének reprodukciója. Ebben az időben lépett kapcsolatba a prágai Šimáček és Otto kiadókkal, ettől fogva kezdték közölni a rajzait a Zlatá Praha, a Světozor és más lapok.

Mucha ötletessége, könnyed kifejezőkészsége s illusztrátori stílusának társalgási eleganciája hónapról hónapra erősödött, és egész sor párizsi folyóirat kapuját nyitotta meg előtte. Illusztrációi egyre gyakrabban jelentek meg a Le Figaro illustré, a La vie parisienne a Le monde illustré, Revue Mame, Noël illustré, L’illustration és hasonló népszerű lapokban. Szeretett volna részt venni egy pályázaton, amelyet a holland kormány írt ki illetékbélyegek tervezésére. A rajzokat elkészítette, de a feladásra nem volt pénze. A bélyegtervek ismeretlen úton eljutottak Prágába, s amikor tulajdonosuk elvitte őket a már idős Muchához, hogy igazolja valódiságukat, azzal utasította el, hogy ő ilyen felületes munkát sosem adott ki a kezéből. Csak a fennmaradt történelmi adatok hitelesítették a terveket. Armand Colin azonban olyan megrendelést kínált, amely rajztehetségének első hivatalos elismerését jelentette, s a jó nevű illusztrátorok közé emelte. A német történelem Seignobos-féle irodalmi feldolgozását készültek kiadni. A több évre tervezett mű illusztrációinak elkészítésére fele-fele arányban a híres Rochegrosse-t és Muchát kérték fel. Az ajánlat komoly erkölcsi dilemmát okozott a szenvedélyes hazafinak. Néhány nap gondolkodási időt kért.


Nem volt soviniszta. Elismerte minden nemzet jó tulajdonságát, de azt akarta, hogy a többiek is hasonló módon ismerjék el az ő nemzetét. Ragaszkodott az egyenlő elbíráláshoz és be akarta bizonyítani, hogy Közép-Európában ősidők óta létezett a német kultúrával egyenértékű szláv kultúra. Aláírta a szerződést, amely egészen 1898-ig foglalkoztatta, s nekilátott a gondos történelmi felkészülésnek. Olyan mozzanatokat választott témául a német történelemből, amelyekben a cseh nemzet meghatározó szerepet játszott, vagy amelyek hatottak fejlődésére. A legrégebbi korból pedig olyan jeleneteket keresett, amelyekben a németekre vonatkozó kritikáját ábrázolhatta – ilyen volt az Arminius győzelme a rómaiak fölött, Julianus leveri az alemannokat és a Barbarossa halála.

A fekete-fehér képek, amelyek Lemoine vésnöknek mintául szolgáltak, egyre inkább elvesztették történelmi leíró jellegüket és valamiféle wagneri vízióvá vagy eizensteini filmjelenetekké váltak. Ez a képalkotás a Barbarossa halálában érte el csúcspontját. A félmeztelen holttestet háttérbe helyezte, a kép közepére egy kámzsás szerzetes fekete sziluettjét állította, aki mint könyörtelen bíró magasodik a halott király felett, és az egész előteret mocsaras tavacskákból kiálló gyökerek fenyegető tekervényeivel töltötte ki. A Seignobos-féle történelem illusztrálása teljesen felkészületlenül érte, túl nagy követelmény volt, hogy megbirkózzon ilyen nagy munkával. Barátai, ahogy tudtak, mentek modellt állni. Ilyen sok figuránál a fényképezőgépnek is szakadatlanul működnie kellett. Az egyik felvételen a jelenetet mintha egy dadaista előadásból vágták volna ki. Egy csapat modell pózol a kivégzőhely állványzatán, ahol a tönk mellett ott vérzik a lefejezett nemesúr törzse, s a hóhér Mucha levágott fejét tűzi karóra hajánál fogva. Másutt ő maga pózol Jean de Leyde figurájához – a nagyúr büszke mozdulatával éppen egyik feleségét ölte meg. Ez a jelenet nyilvánvalóan gonosz elégtételt jelentett neki – viszonya a nőkhöz talán már akkor is a lírai istenítés és az ingerült szkepszis között ingadozott.

1894-ben elismerő érmet nyert Seignobos a „Jelenetek és epizódok Németország történelméből” (Scénes et Episodes de l’Historie d’Allemagne) című könyve illusztrálásáért. Egyre gyakrabban jöttek hozzá volt tanulótársai a Julian Akadémiáról és Colarossitól, hogy segítsen nekik kompozícióban és rajzban. Megmagyarázta hibáikat, szemléletesen megmutatta, mit hogyan kell csinálni, s miben rejlik a helyes technika titka. Feladatokat adott nekik, melyeket aztán további fejtegetésekkel kísérve javítgatott. Nem utasított el senkit, korrigált, magyarázott, míg észre nem vette, hogy a saját munkájára aggasztóan kevés idő marad. Kijelölte az órákat, mikor jöhetnek hozzá a tanítványok, és mire felocsúdott, számos rajz- és kompozíciós tanfolyamot vezetett. Az eszébe sem jutott, hogy honoráriumot kérhetne. Csak sokkal később – amikor látszott, hogy dolgozószobája már túl kicsi, s az oktatásra valódi műtermet kell bérelnie – határozta el nehéz szívvel, hogy csekély díjazást kérjen a rezsi fedezésére. A helyiséget Colarossi adta kölcsön, így jött létre az első Mucha mesterkurzus (Cours Mucha), mely később tevékenysége fontos alkotórészévé vált és sajátos stílusát terjesztette – különösen Amerikában. A tanítványok elsősorban az Egyesült Államokból érkeztek, és jelenlétük valószínűleg közrejátszhatott abban, hogy Mucha szövetkezett Whistlerrel, és felváltva oktattak a Carmennek nevezett akadémián.

Népszerűsége először egy intézmény létrejöttével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá, amely aztán nyolcvanéves fennállása alatt világhírre tett szert: ez a Négy Művészet Bálja (Bal des Quat’z Arts). Az Ecole des Beaux-Arts diákjai és a Latin Negyed, valamint a Montmartre lakói egy nyilvános gyűlésen elhatározták, hogy a négy művészeti céh – a festészeti, a szobrászati, az építészeti és az irodalmi – tagjai minden év áprilisában bált rendeznek. Mucha Gauguinnal való barátságát egy banális, de helyrehozhatatlan körülmény szakította meg. 1893 végén súlyosan megbetegedett, és amikor hónapok múlva „visszatért” az életbe, Gauguin már eltűnt. Mucha tífuszt kapott, amibe kis híján belehalt. Anna húga, mikor megtudta, mi van vele, sietve Párizsba utazott, talpig gyászban. A hosszú betegség, kórházi ápolás után valószínűleg Anna húga unszolására Hustopečébe utazott, hogy erőre kapjon. Több hetet töltött itt. Párizsba való visszatérésekor elismert illusztrátor volt, de még mindig pénztelen. Itt töltötte az 1894-es karácsonyt. Szorgalmasan dolgozott a Németország története illusztrációin.

Röviddel karácsony előtt Madame Charlotte-nál találkozott Kádár grafikussal, aki egy szívességet kért tőle. Be kellet fejezni egy plakátot Brazíliának Lemercier nyomdásznál. Mucha örömmel vállalta a feladatot. 1894. december 24. után rögtön munkához is látott a nyomdában. Két napig dolgozott, s már alig várta, hogy befejezhesse a munkát. Délután kettőkor, mikor már az utolsó korrigálást végezte, gondterhelten odament hozzá Brunoff.


Sarah Bernhardtnak plakátra volt szüksége a legújabb darabjához, és azt akarta, hogy újév reggelén ki legyen ragasztva a városban. Mucha még nem csinált ilyesmit, de úgy döntött, megpróbálja. Aznap este el is mentek megnézni a darabot. Mucha barátaitól kért kölcsön frakkot és cilindert az estére. Ilyen öltözetben, vázlatfüzettel jelent meg a Théâtre de la Renaissance színfalai mögött. A Gismondát játszották Sardou-tól. A vázlatkönyvbe lerajzolta Sarah Bernhardt ruháját, a virágokat a hajában, a széles arany ruhaujjakat, a kezében lengő pálmalevelet. Victorien Sardou később Mucha egyik közeli barátja lett.

Mucha először 1890-ben skiccelte le Sarah-t a Costume au Théâtre számára, Emilie Moreau Kleopátrájának előadásán. Ezúttal azonban többről volt szó, mint jelmezről, érzékenyebben kellett közelítenie a művésznőhöz, jobban átadnia magát impresszióinak, hogy egyetlen vonással megragadhassa jelenségének lényegét. A Gismonda bizánci környezete bensőségesen közel állt Mucha szívéhez, a gregorián ének gyermekkora legmélyebb élményeit idézte vissza. Nem kellett idegen stílust magára erőltetnie, saját nyelvén tudta kifejezni benyomásait. Előadás után a színház melletti kávéházban a márványasztalra rajzolta fel Brunoffnak elképzelését. Másnap neki is látott a munkának.

Amikor bevitte a kész, színes mintalapot, Lemercier éppen menni készült, az ajtóban nézte meg a művet. Brunoff már elutazott. Lemercier láthatóan csalódott. Kijelentette, hogy ők ilyen stílusú rajzokkal nem foglalkoznak, Mucha feleslegesen dolgozott. De mit tehettek, elküldték a színházba. 28-án érkezett a hír a színházból: Sarah-nak tetszik a vázlat, lásson neki. 1894. december 30-án már ki volt függesztve a nyomdában a kész plakát. Brunoff, mikor visszatért Párizsba, elszörnyedt a plakát láttán. De Sarah már várta a képeket, így Brunoff kétségbeesetten vitte el őket. Aztán Muchát is behívták a színházba, egyenesen Sarah öltözőjébe. Mucha ekkor találkozott vele először szemtől szemben. Sarah átölelte Muchát és elhalmozta őt dicséretekkel. Végül megszégyenülés helyett nagy siker lett. Brunoff nem tudott rájönni a siker nyitjára, de közölte, hogy örülne, ha Mucha további plakátokat rajzolna nekik. Sarah pedig el sem engedte őt, hat éven át dolgozott vele, egészen Sarah 1901-es amerikai útjáig, sőt időnként ezután is.

1895. január elsején reggel a párizsi utcákon megjelent az új plakát, és nagy szenzációt keltett. Hosszú, keskeny formátuma, a majdnem ember nagyságú alak néhány centiméterrel a járókelők feje fölött, szokatlan közvetlenséggel hatott, és ahelyett, hogy rikító színekkel kötötte volna le a figyelmet, finom, áttetsző ibolya, rózsaszín, zöld, barna és arany árnyalatokkal ütött el környezetétől. A feltűnő színhatásokat szándékosan mellőzte. Az akkortájt leggyakrabban használt piros és cinóber színek hiánya váltotta ki az egészen újszerű hatást. A szerződés, amivel Sarah magához kötötte Muchát, nem csak a plakátokra vonatkozott. Díszleteket és jelmezeket kellett terveznie, bármikor együtt kellet működnie a rendezővel a színpadkép helyes megkomponálásában. Sarah Bernhardt, aki nagyrészt maga rendezte előadásait, igényelte a szakmai segítséget, és ebben jól jöttek a festő bécsi és morvavidéki színházi tapasztalatai, illetve gondos felkészültsége a történelmi illusztrációkra. Megtervezte az ékszereket is, melyekre Sarah egyes szerepeihez volt szüksége, új frizurákat talált ki számára, kiválasztotta az anyagot a varrónőknek.

1895-ben megjelent az „Adamiták” Mucha rajzaival. Mucha senkivel össze nem téveszthető stílusa, amely akkor már magán hordozta az Art Nouveau valamennyi ismertetőjegyét, 1895. január 1-jétől keltezhető – ettől kezdve már csak kombinálta és csiszolgatta az alkotóelemeket. Díszítőelemeinek néhány sajátosságát Henri Bourrelier-nek, Ruty-nak köszönhette. Nagy hatással volt rá Ruty két tussal rajzolt fekete-fehér ornamense. Ruty illusztrátor volt, szintén Armand Colinnak dolgozott. Talán 1891-ben, amikor Armand Colin kiadta Judith Gautier könyvét, a „Mémoires d’un Eléphant Blanc”-t, Mucha rajzolta hozzá az illusztrációkat, Ruty pedig az egyes fejezetek fejlécét. Ruty rajza és kompozíciója nem valami kimagasló, de a díszítősáv-formát öltő fejlécek felét olyan motívumok alkotják, amelyek később, különösen az Ilsée-ben és a Miatyánkban (Le Pater, Otčenáš) oly jellemzők lettek Muchára: kéz, kinyújtott ujj, sőt vérző szív is. Ábrázolásmódjának kedvelt sajátossága volt, hogy egy-egy emberfeletti nagyságú alakot állított szembe a halandók apró figuráival. Ez a stíluselem korán megjelent műveiben, például az Adamiták címlapján, vagy az 1893-ból származó Karácsonyéjben. Judith Gautier könyvében a fehér elefánt magasodott az emberek alakjai fölé, mint az erő és a természet szimbóluma.

1896-ban Mucha Champenoisnak megrajzolta a Négy évszakot, mint dekoratív pannót. Champenois olyan szerződést íratott alá a festővel, amely kizárólagos tulajdonává tette, megtiltotta, hogy más európai cégnek dolgozzon, és kötelezte, hogy havi átalányért minden megrendelést teljesítsen, amit ő szerez neki. A művészt megtévesztette az összeg, és nem tudatosodott benne, milyen rabszolgaság vár rá. Egész életében irreális elképzelései voltak fizikai teljesítőképességéről. Valahányszor új megrendelést vállalt, meg volt győződve róla, hogy néhány hét alatt megbirkózik vele, bár rendszeresen hónapokkal elszámolta magát, ha nem évekkel. Az a könnyedség, amellyel rajzolt és megoldotta a kompozíciós problémákat, hibás becslésre csábította. Halmozta a megrendeléseket, aztán éjszakákon át dolgozott, hogy minden vállalásának eleget tegyen. De ilyen kapkodás és túlhajszoltság mellett is ritkán került ki a keze közül olyan munka, mely nem ütötte volna meg a kívánt színvonalat.

Miután aláírta a szerződést Champenois-val, több kötelezettsége volt, melyek mindegyike önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy tartósan foglalkoztassa. Folytatnia kellett a Seignobos-féle Németország történetének illusztrálását, elő kellett készítenie a Spanyolország történetét, várta az Ilsée illusztrálása és grafikai kidolgozása, Champenois tízesével kezdte adni a megbízásokat, miközben Mucha hetente még elég sok időt szentelt a színháznak és Sarah Bernhardt-nak. Most került kapcsolatba a La Plume folyóirat köré gyűlt művészekkel is, amelyet León Deschamps szerkesztett az Új Művészet szellemében. Mivel a La Plume saját kiállítótermet tartott fenn, ahol Salon des Cent néven zajlottak a kiállítások, Mucha nem is kívánhatott volna magának jobb környezetet műveinek, melyeket gyűjteményes kiállításon akart bemutatni a nagyközönségnek. Mire de Flers megírta az Ilsée szövegét, csak három hónap maradt a megjelenés határidejéig, ezalatt kellett Muchának 134 színezett litográfiát megrajzolnia és nyomdakészen leadnia.

Amikor Sarah 1896-ban újból színre vitte a Kaméliás hölgyet, és modern, saját korabeli díszlet mellett döntött, az egész előadást közösen oldották meg, és Mucha színpadi tereinek hatása az akkori divatra is átterjedt. Mucha sohasem beszélt semmiféle Art Nouveau-ról, de következetesen használta a meghatározást. Saját elképzelései szerint alkotott. Díszítőelemeit a természetből merítette, ugyanolyan szabályok szerint, mint szülőföldjén a falusi hímzők és népi festők, a kortársak stílusához való kapcsolódását valahogy észre sem vette. Izzó nemzeti érzületében azt hitte, hogy a mozgalomba be tud csempészni valami eredetit, valami tiszta szlávot. Annyira irtózott a másolástól és attól, hogy beálljon a sorba, hogy eszébe sem jutott csatlakozni valamely létező csoporthoz.

Rendszeresen kiállították műveit Angliában, de ő sosem járt az országban. Minden angol megrendelését postai úton, vagy közvetítők segítségével tárgyalták meg. Így nagyméretű plakátját, a Waverley Cycles-t, a West End Revue-t és a grandiózus Nestlé Food-ot, amelyet egyúttal Viktória királynő ünneplésére is szántak, Champenois megrendelésére készítette Angliának. Bár az utóbbi időben vázlatok sokaságát fedezték fel (ma Frederick Mulder gyűjteményében találhatók Londonban), egyelőre nem világos, kik és hányat használtak fel belőlük. Bizonyíthatóan kettőt, az ún. Bizantinumot és a Margarétás lányt ripszre és bársonyra nyomták, 60x80cm-es méretben, többféle színes változatban, valószínűleg már 1897-ben, de legkésőbb a következő év elején, mert az egyiket már 1898-ban megvette a stuttgarti múzeum.

Madame Charlotte-nál új egzotikus cimbora jelent meg, Strindberg, a svéd író. Muchának egy csapásra megtetszett az új jövevény. Mindketten komolyan vették az okkultizmust és a misztikát, szívesen hallgatták egymás fantasztikus elméleteit. Mindketten ugyanolyan szenvedélyesen rajongtak a tudományért, amelyet azonban irreális középkori gondolkozással kevertek, a véletleneket bizonyítékként kezelték, előnyben részesítették a természeti jelenségek azon magyarázatait, amelyek azt igazolták, hogy minden jelenség hátterében valamiféle, nagybetűvel írandó titkos erő rejtőzik. Mindketten ugyanabban az időben „hódították meg” Párizst. Mucha félénk reménnyel és szorgalmas munkával, Strindberg a beteges dicsvágy makacs elfogultságával.

1897-ben jelent meg Mucha nagy zodiákus naptára. Champenois az 1897. márciusi kiállításra kinyomtatta a Salon des Cent-t. A Camis cég, amely a Les Amants plakátot nyomtatta, s amelynek Mucha reklámfejléceket is tervezett, kinyomtatta a Louchon, a Pireneusok királynője (Louchon, Reine des Pyrenées) plakátot is, aláírás nélkül ugyan de a reimsi kiállításon Mucha neve alatt mutatták be. 1897-ben készült A szamáriai asszony című plakát, illetve a Merengés… című kép is.

 

1896 nyarán Mucha elköltözött a Luxemburg-kert másik oldalára. Új műtermét bizánci pompával rendezte be. A magas, csupasz falakat hatalmas sötétvörös kínai selyemfüggönyökkel takarta el, amelyek a mennyezetről baldachin formájában omoltak le. Az egyik sarokba gazdagon díszített török sátor darabjait akasztotta, a bejáratot tibeti és japán hímzett övekkel díszítette, a padlót perzsaszőnyegekkel és medvebőrökkel borította, reneszánsz, barokk, empire bútordarabokat költöztetett be, háromméteres pálmákat, hangszereket, kitömött madarakat, keleti vázákat, középkori szobrokat, templomi lámpákat, ornátusokat, gyertyatartókat, ősrégi könyveket, fegyvereket, sisakokat és megszámlálhatatlan apró tárgyat. Egész évben nagy kosár szegfűt, rózsát, mimózát, nőszirmot vagy bazsarózsát hozatott Nizzából, hogy minden nap legyen friss virága.

Lakását folyosó kötötte össze a műteremmel, s több hálószobából, egy szalonból, ebédlőből és nagy konyhából állt. A vendéglői étkezés időszaka elmúlt, Mucha felfogadta Louisa szakácsnőt, aki része lett a leltárnak, ugyanúgy hurcolta magával a nagyvilágban, mint a bútorait, ezenkívül angol inast is szerződtetett, hogy életstílusa teljesen megfeleljen annak a társadalmi státusnak, amelybe került. Új baráti körének magját a szomszédjai alkották. A földszinten volt Seysses szobrász műterme. Amikor Mucha 1900 körül szobrászkodni kezdett, Seysses műtermébe járt mintázni, és hagyta, hogy befolyásos megrendelői rávegyék néhány nagy szobor kivitelezésére a világkiállítás számára. A ház, ahova Mucha költözött, a militáns Dreyfus-pártiak bástyája volt. Műterme Dreyfus-pártiak, garibaldisták, az úgynevezett szociális művészet hirdetői, rózsakeresztesek és spritiszták találkozóhelyévé vált. Éppen akkor költözködött, amikor Sarah Bernhardt visszatért Amerikából, és még az Ilsée munkái alatt fel kellett készülnie a Théâtre de la Renaissance új évadjára, mely már szeptemberben indult A kaméliás hölgy felújításával. Mucha e darabhoz rajzolta egyik legszebb plakátját.

A szeptember 30-i bemutató után hamarosan további előadásokat készítettek elő, Alfréd de Musset Lorenzaccióját, akkor készült a következő plakát, talán az összes közül a legismertebb, amely ma is ott függ több színházban, az eredetiek pedig olyan nevezetes helyeket díszítenek, mint a Pinewoodi Filmstúdiók előcsarnoka, az Actors Studio klubja vagy a New-York-i színházi emberek Cofee-house klubjának helyiségei.

Mucha első kisebb kiállítását 1899 februárjában rendezte a kicsi, de jól ismert La Bodiniére galériában, és nem sokkal utána a következőt május 24-től egészen júliusig a Salon de Cent-ban. A La Plume című kétheti lap százoldalas számot szentelt ebből az alkalomból Muchának. A szerkesztőség összegyűjtött minden jelentősebb cikket, amely addig megjelent róla Párizsban. Míg a La Bodiniére-i kiállításon csak néhány plakát és illusztráció szerepelt, a Salon des Cent-ban 448 munkáját állították ki, köztük legjobb 52 plakátját, 9 naptárt, 13 könyvborítót, 10 étlapot és színlapot, 13 pannót, 6 templomablak-tervet, 19 történelmi illusztrációt és 50-nél is több zsánerképet. Ezenkívül 258 eredeti lapot az Ilsée-ből és további 13 különböző kompozíciót és portrét. Az összes munka több mint kétharmada az utóbbi két évben született, a többi az 1891-1895 közötti időszakban.

Néhány kritikus kivételével dicsérően nyilatkoztak róla, de szinte valamennyi makacsul ismételgette Mucha magyar származásának legendáját. A magyar származásról szóló legenda a mai napig tartja magát, és talán mindaddig tovább kísért a sajtóban, amíg a cikkírók a korabeli újságokból nyerik információikat.

A következő évben, amikor Muchát főleg az Art Nouveau stílusú grafikái miatt ünnepelték, a Németország története (Scénes et Episodes) számára készített illusztrációi állandóan arra kényszerítették a kritikusokat, hogy ne csak a divatos díszítőművészt lássák benne, hanem történelmi képek alkotóját is. Henri Degron, aki a Sarah-plakátokkal foglalkozott, a Nyár című pannót tartotta a legszebb kiállított munkának. Ez a Négy évszak első sorozatából való, melyet Mucha még 1896-ban tervezett Champenois-nak. Mucha talán minden pannójára írtak előbb vagy utóbb verseket, hosszú költői evokációkat. A másik három évszakkal szemben a Nyár a legeredetibb, a legvalósághűbb, és talán ezért a leghatásosabb.

A következő tíz év a rue du Val-de-Grâce 6. szám alatt életének csúcspontját jelentette, mind alkotói, mind társadalmi szempontból. Üldözték a kiadók, számolatlanul ontotta a vázlatokat, amelyek nemcsak Párizst nyűgözték le stílusukkal, szétrepültek szerte a világban – mert Champenois csaknem mindent, amit kinyomtatott, lekicsinyített és kiadta képeslapként vagy továbbadta ezeket a jogokat más cégeknek. Lehet, hogy éppen a hatalmas mennyiségű képeslap hatására vált Mucha neve hamarosan általánosan ismertté mind az öt földrészen. Összesen kb. 150 azon képeslapok száma, melyek a gyűjtők között ma is a legkeresettebbek közé tartoznak. A legkeresettebb képeslap az ún. Kék Cocorico. Ez a Cocorico című lap kék színben nyomott, 1898. december 31-i címlapjának kicsinyített reprodukciója. A Cocorico szatirikus képes magazin volt. Aktívan terjesztette az Új Művészetet, borítóit a legjelesebb művészek tervezték, a folyóiraton belül is értékes kortárs művészek reprodukcióit közölte, gyakran ezzel a céllal rendelte meg az alkotásokat, mint például Muchától a tizenkét hónap szimbolikus rajzát. Az akkori nyomástechnikával készült képeslapok művészi minősége nagyon különböző.


A rue du Val-de Grâce-on ekkor készültek a legismertebb dekoratív pannók, a Négy drágakő, a Négy csillag, a Négy művészet vagy a Négy napszak. Legtöbb grafikai munkája 1897-ben és 1898-ban keletkezett. Akkoriban a Bizánci fejek (Tetes Byzantines) című páros nagy sikere után két tányért is gyártottak e képek felhasználásával, és egy német cég Ilsenburgban domborműves fémtányérokat is készített belőle. Cora Laparcerie színésznő pedig állítólag az egyik litográfia mintájára fényképeztette le magát. 1897-ben készült a misztikus monokróm litográfia, Az eljövendő év (L’Annéc qui vient) is, amely egy másik luxus sorozatba is belekerült Evokáció (Évocation) elnevezéssel. Egy másik, ma viszonylag értékes plakát Az inkák bora (Vid des Incas) névvel italt ajánlott, amelynek összetétele hasonlított a Coca-Coláéhoz, de talán némi alkoholt is tartalmazott. A plakát egy indiánt ábrázol, aki kérőn meghajol a fekvő istennő előtt. Az indián alakja és mozdulata pontos mása a mexikói néprajzi múzeumban található egyik sztélé domborművének.
 
1897-ben a Szecesszió (Sezession) nevű bécsi egylet alapító tagja lett. Ugyanezen a néven még ebben az évben kiállítást is szerveztek. 1898-ban készítette a Négy évszak című litográfiáját. Bár abban az időben Mucha fő tevékenysége eredeti litográfiák készítése volt, még foglalkozott illusztrációkkal, zömmel a régi szerződések alapján. Így születtek meg a történelmi képek E.E. Parmantier: Történelmi album (Album Historique) című művéhez, Lucien Biart: Kolibrik völgye (La Vallée des Colibris), George Price: Épaves-i vadászok (Les Chasseurs d’Épaves), Paul Verola: Rama, és más illusztrált könyvek. Abban az időben csak néhány olajképet festett, mint az elveszett Quo vadis-t, és csak fél tucat szimbolikus kompozíciót, melyeket néhány pasztellportréval együtt közeli barátainak készített. A színházban többnyire ő tervezte a jelmezeket, és a teljes díszletet. Minden darabban tízesével léptek fel színészek, akiket neki kellett felöltöztetnie, s ellenőriznie a jelmezek készítését a szabóműhelyben. Hatalmas mennyiségben maradtak fenn vázlatai, nem csak olyan darabokhoz, mint a Medea (1898), a Lorenzaccio (1896) vagy A kaméliás hölgy (1896), hanem a IV. Henrikhez és az Amphitrion-hoz is. Több színháznak dolgozott.
 
A kritika már az akkori újságokban is kifejezte csodálatát, hogy annyi mindent győz ilyen rövid idő alatt, de nincs rá jobb kifejezés: megátalkodottan szeretett dolgozni. Idős korában is minden nap reggeltől estig dolgozott, lámpa mellett is rajzolt, amelyet külön arra a célra készített, hogy nappali világossághoz hasonló fényt biztosítson. Műterme afféle párizsi nevezetességgé vált, amelyet – ahogy egy kortárs író meséli – „mindenkinek meg kellett látogatnia, aki Párizsba vetődött”. A sok látogató és vacsorameghívás miatt nem nagyon jutott ideje a munkára. Ezért időnként eltűnt vidéki ismerősöknél és magával vitte a munkát. Szombat délutánonként különféle szakmák emberei jöttek össze nála, és sok fontos politikai vagy művészeti témát vitattak meg. Az irodalmárok itt olvasták fel új műveiket, a zenészeknek elő volt készítve a hangszer – harmónium, zongora, cselló, hegedű – s ezek a látogatások gyakran egész késő reggelig elhúzódtak. Párizs az Art Nouveau bűvöletében élt, és Mucha műterme lett a központja azoknak, akik e stílust – a filozófiától egészen a kerámiáig – jellegzetesen bizarr tartalommal töltötték meg.
 
A híres szépségek azonban nemcsak a művészet iránti érdeklődéstől hajtva jártak hozzá. A bundákkal, ornátusokkal és tömjénillattal teli műtermében élő Muchát szép, de megközelíthetetlen férfinak tartották, és ez jobban izgatta fantáziájukat, mint a népszerűség. Mucha azonban következetesen hű maradt a nőkkel szembeni szerzetesi elveihez. A nőket – és saját magát is – túlságosan nagyra tartotta ahhoz, hogy képes legyen flörtölni, és túlságosan is rossz véleménnyel volt róluk ahhoz, hogy ne féljen elveiből engedni. Egy fiatal nő, Berthe de Lalande nyolc éven át fontos szerepet játszott Mucha életében. A nő évekig volt Mucha bizalmas barátnője. Egész oldalas portréja (Olvasó lány karosszékben az ablaknál megjelent a La Plume Muchának szentelt különszámban „Illusztráció a Le monde Moderne magazin számára” (Illustration pour la revue Le monde Moderne) címmel.) Nyolc év után, 1904-ben Berthe eltűnt, és Mucha megsemmisített mindent, ami a nőre akárcsak távolról emlékeztette.
 
1898-ban készítette a Virágok című képet. Mucha 1899 táján számtalan nyomatot készített a Sarah plakátjaival egyező méretű Trappistine típusú plakátoktól kezdve állami fogadások étlapjaiig. Egyre rendszeresebben szakított időt oktatásra a Colarossi Akadémián bérelt helyiségekben. Ez a szervezeti keret azonban túlságosan rögtönzöttnek bizonyult a tanítványok növekvő áradatához képest, gyakran ütközött a Colarossi programjával, ráadásul jelentőségével kezdte kellemetlenül beárnyékolni a többi tanárt. Mucha látta, hogy előbb vagy utóbb önállósulnia kell. 1898-ban Carmen Rossi nyitott egy festőiskolát, melyben Whistler, majd Mucha is tanár lett. Évek óta ismerték egymást és sok közös tanítványuk is akadt. Mivel mindketten más időben jártak az akadémiára, eltérő természetük többnyire nem okozott súrlódást Mucha és Whistler között. Amilyen fárasztó társ lehetett Whistler, Mucha olyan békés és türelmes volt. 1901-re Whistlernek már csak egyetlen tanítványa maradt, az iskolát már csak Mucha vitte.
 
Mucha egy vacsorán megismerkedett de Rochas ezredessel, aki nagy érdeklődést tanúsított képei iránt. Az ezredes az érzékszerveken kívüli érzékelés témájával foglakozott, amely érdekelte Muchát is. Ettől kezdve barátok lettek. Mucha műterme, ami addig bizánci kápolnára hasonlított, most okkult laboratóriummá vált. A de Rochas által végzett kísérleti gyakorlatok eredményei kezdtek megjelenni Mucha munkájában. A festmények eksztatikus alakokat ábrázoltak, akik a mélyenszántó eszméket Mlle Ferkelre emlékeztető gesztussal fejezik ki. Díszítései egyre gyakrabban csempésztek okkult, rózsakeresztes vagy szabadkőműves szimbólumokat a hétköznapi témákba. Miközben egyik oldalon haragosan elutasította az Art Nouveau divatosságát, annak bizarr oldalát gondolkodása különös kacskaringóival egyre nagyobb tökélyre vitte. Akkori gondolkodásmódját egy fehér, bőrbe kötött „Gondolatok és álmok” feliratú könyvecske dokumentálja, melybe mindent feljegyzett, ami munka közben vagy az éjszaka közepén eszébe jutott. Ezekből az apró jegyzetekből fejlődött ki az a gyakorlat, amelybe Flammarion avatta be, s amelynek aztán egész életében hódolt: az automatikus írás. Flammarion felhívta a figyelmét, hogy az, amit leír, nem biztos, hogy a saját fejéből származik, lehet, hogy olyan lények diktálják, akik személye közvetítésével nyilvánulnak meg.
 
Mucha, akinek ifjúkorától hiányzott a család melege, a halál utáni élet ilyetén elrendezésében nyilván nem látott semmi rémítőt. Ezért is fordult bizalommal a halott rokonokhoz azokkal a kérdésekkel, amelyekben tanácstalan volt, és automatikus írása számtalan oldalon fájdalmas megvilágításban tárja fel szorongását és kétségeit, amelyek titokban üldözték. Különös olvasmány a halottakkal folytatott valamennyi hosszú párbeszéd, amelyeket összeszedetten és nyugodtan írt le műterme sarkában. Mindegyik kicsit más kézírást, más nyelvezetet más stílust őriz. Az aláírások egyeztek a régi leveleken előforduló aláírásokkal. Mintha az ő kezükkel írta volna, csak kicsit öregesen és reszketőn. Muchában egy személyben kapcsolódott össze a racionális okkultizmus és az érzelmi szocializmus.
 
1899. január 2-án Sarah Bernhardt ünnepélyesen megnyitotta új, királyi pompával felépített színházát a Châtelet téren. A foyer-ban, mint a nemesi ősök arcképcsarnokában Mucha eredeti alkotásait is elhelyezték, amelyek Sarah-t ábrázolták legsikeresebb szerepeiben. Mucha előző évben végig segédkezett a nézőtér berendezésében, kivéve azt a rövid időt, amit Spanyolországban töltött, ahol a Spanyol történelem illusztrálásához rajzolt tanulmányokat. A könyv végül nem jelent meg, mert meghalt a kiadó, de személyes találkozása a móribériai kultúrával néhány olyan arabeszk motívummal gazdagította díszítőelemeinek készletét, amelyek előnyösen élénkítették és egészítették ki bizánci alapjait. Mint egész színházi munkájába, ezúttal sem lehet behatárolni pontosan, mi mindent tervezett az új épület berendezésénél. A később Amerikában vállalt hasonló feladatokból ítélve többel foglalkozott, mint amennyivel kellett. Szívesen törte a fejét bármilyen problémán, amely felmerült a munka folyamán, legyen az építészi, világosítói vagy kárpitos megoldás. 1899-ben jelent meg a Miatyánk (Le Pater) című műve. A Miatyánk francia és latin szövege nem szó szerinti fordítása a görög, még kevésbé a tiberiási héber nyelvű szövegnek. Ezért roppant nehéz megadni a Miatyánk grafikai szimbolikájának helyes elemzését.
 
A kritika kedvezően fogadta a képet. A mű nem készen pattant ki Mucha fejéből. Létezik néhány vázlatsorozat is, kezdve a szénrajzoktól, ahol csak a fény és az árnyék tagolására ügyelt, az egyre gondosabb ceruzarajzokig. Valószínűleg legalább egy évet dolgozott a művön. 1899-ben született a Hamlet és a Tosca című plakátja, valamint a Hónapok című pannó. Freund-Deschamps festékgyáros arra számított, hogy lányát hozzáadja Muchához. Amikor az esküvőből nem lett semmi, Mucha, valószínűleg kárpótlásul neki ajándékozta a Miatyánk összes eredeti lapját az első nyomatokkal együtt. Amikor Mucha Amerikába utazott, ott ki akarta állítani és kölcsönkérte a képeket. A Miatyánk Freund-Deschamps-tól később egy nyilvános árverésre került.
 
Az 1900. évi világkiállításra Mucha az összes addigi munkáiból egy válogatást állított ki, kb. 25 pannót. Minden addigi Sarah Bernhard plakátot, naptárakat, a Lourilleux-nak készített illusztrált könyveket, az Ilsée-t, a Karácsonyi és húsvéti harangszóra című munkáját (Au son des Cloches de Noël et de Pâques Au son des Cloches de Noël et de Pâques), és az új művet, amely éppen befejezéséhez közeledett (Documentas décoratifs) a Szépművészeti Központi Könyvtár sorozatnak. Mind gyakrabban kértek tőle formaterveket a legkülönbözőbb tárgyakra, ötleteket, metszett, szövött, festett képekhez, ékszerekhez, allegorikus alakokhoz és hasonlókhoz. Minden kívánságnak nem tehetett eleget, így elhatározta, hogy külön könyvet ad ki a dekoratív elemekről, avagy ezen elemekkel már díszített különböző tárgyakról, hogy mindenki megtalálja benne, amire szüksége van. Végül két mű keletkezett: a Documents décoratifs (1902) (Dekoratív minták) és öt évvel később a Figures décoratives (Dekoratív alakok).
 
Exner, Ausztria udvari tanácsosa felkérte Muchát, hogy vállalja el Bosznia-Hercegovina pavilonja díszítését a világkiállításon. Néhány nap múlva Mucha már vázlatokat mutatott Exnernek. Az egész Osztrák-Magyar Monarchiában érvényes szabadjegyet kapott, mellyel elutazott a Balkánra tanulmányútra. Ezúttal a szláv népet érintő történelmi festészetbe vetette magát. Dicső vagy gyászos történeteik ábrázolása közben lélekben levetítette saját országa és az összes szláv ember örömét, fájdalmát. A boszniai pavilon szén- és pasztellvázlatai egészen különleges jelleget kaptak. Energikus vonásokkal megragadott impressziók, sötétek, drámaiak, merő ellentétei éteri lányainak és virágainak. Abból az időből több, hasonló technikával készített szénrajz és pasztell maradt fenn, mint például a Katonák a téli tájon az Átkelés a folyón, a Halott asszony és gyermek vagy a KísértetekTalán ezek is a boszniai pavilon készülő díszítésével kapcsolatban keletkeztek, minthogy eredetileg a hosszú ideje idegen fennhatóság alatt élő, megalázott nép szenvedését akarta ábrázolni a falakon.
 
1902-ből származik „A társadalom mélyéről” elnevezésű pasztellsorozata, melyet talán Toulouse-Lautrec hatására alkotott meg. Ide tartozik a Kétségbeesés és az Abszint, mely egy asztalnál ülő meztelen, kövér nőt ábrázol. Azonos technikával dolgozott azokon a nagyméretű pasztellképeken is, amelyek a hét halálos bűnt ábrázolták volna. Bár a sajtóban megemlítik őket, és néhány fotón látszanak is a háttérben olyan képek, amelyek témájukkal és méretükkel a Szakadék címmel jelölt pasztellre emlékeztetnek, erről a ciklusról semmiféle megbízható feljegyzés nem maradt. A kép ugyanolyan jól beleillik egy másik sorozatba is, amelyből árverésen megjelent az 1896-ra datált Balsors lovag engem is leszúrt (Le Chevalier Malheur ma percé de sa Lame) című, két méter magas pasztell. Nem tudjuk, hány ilyen képe született és hova kallódtak el. Ez a nagyjából 1898-tól 1902-ig terjedő időszak egyáltalán nem jellemző alkotóművészetére. De ha gondosan áttanulmányozzuk előző párizsi munkáit a kezdetektől egészen a Szláv eposz korszakig, megállapíthatjuk, hogy ez a kifejezésmód a legteljesebb mértékig sajátja volt, alkatának valamiféle alteregója jelent meg benne, melyet azért nyomott el magában, mert nem felelt meg a művészet funkciójáról vallott elméletének.
 
Eugéne Manuel Versek a szülőföldről (Poesies du Foyer) című könyvének illusztrációihoz (a könyv kiadása 1898-ig elhúzódott) például már készültek olyan kis méretű, fekete-fehér skiccek, amelyeken a tus és a gouache kombinációjából drámai impressziók keletkeztek. Hasonló szellemről tanúskodik a Németország történetéhez, vagy Xavier Marmier meséihez közzétett illusztrációihoz készített vázlatok némelyike. Ettől kezdve határozottan nyomon követhetjük vonzódását a fény és árnyék éles kontrasztjaihoz (mint a Miatyánkhoz készült első vázlaton), amelyhez idővel még társul az alulról vagy, úgymond, a kép belsejéből megvilágított alakok megoldása, mint az némelyik, 1902-ből származó tárgy és plasztika vázlatán látható. Annak ellenére, hogy néha így emeli ki az akt vagy az arc szépségét (mint a Csillagok című négyes pannóján), a fény-árnyék kontrasztokat főként drámai, szinte rémítő hatásra használja, amely a kép végső változatában csak ott marad meg, ahol – mint a színpadon – pótolja a pontreflektor funkcióját. Későbbi korszakából származik néhány szénrajz a Szláv eposzhoz, mint a Chelčicky Vodňanynál vagy a Vitkovi csata után első vázlata, ahol a teljes fényeffektust még a figurák részletes kidolgozása előtt megoldotta. Ugyanebbe a körbe sorolhatók később a New-York-i Német Színház díszítéséhez, a Szláv eposzból a Találkozás Křížkynél és a Husz a Betlehem-kápolnában című képekhez készített első pasztellvázlatok, és végül egy 1910 és 1920 közötti időszakban született, nyoma veszett kép a tavaszi éjszaka pogány ünnepének témájáról.
 
„A képnek a szépségével kell hatnia a nézőre” – vallotta. Ezért nyilván akarva-akaratlanul minden érdest és visszataszítót kitisztított a végső változatokból, így a képet éppen a leglényegesebbtől fosztva meg, attól, amiből kiindult. Az emberi drámának át kellett engednie a helyét a szépség kánonjának, mely számára a legfelsőbb törvény volt. Azt, hogy a drámát egész borzalmával mélyen átélte, nemcsak az említett vázlatok tanúsítják, hanem azok a nyomasztó képek is, amelyekkel az első világháborúra reagált: A bölcsesség és A szeretet kora záró triptichonjához készített részletes vázlatok, s erre utal végső soron az az alapelve is, mely szerint a történelmi képeken soha nem a csaták dölyfös hősiességét kell ünnepelni, hanem keserű igazságukat kell megmutatni, a névtelen halottak testét. Ezt a körülményt valószínűleg túlságosan elfedte az a tény, hogy az eredeti vázlattól – ahol a forma mindig megfelelt saját érdes tartalmának – visszatáncolt a harmónia és a tisztaság kedvéért.
 
A világkiállítás idején művészete divatba jött, Mucha stílus néven behatolt a gyárakba, műhelyekbe. Rengeteg hamisítvány készült: építészeti térkitöltő elemekben, ezüstben, fafaragásokban, szövött anyagokban és ékszerekben. A világkiállításon kapott arany-, ezüst-, és bronzérmet, egy érmet a szobrászatért is, az osztrák kormány a Ferenc József Rend lovagkeresztjével tüntette ki, és a Becsületrendet is megkapta. Az 1900. évi párizsi világkiállításra, a Bosznia-pavilonba készítette Szövőnő című szobrát. 1900-ban a Houbigant cég parfüm szalonjának dekorációját alkotta meg virágokból: frízeket, melyeket befonnak a gliciniák, mimózák. A négy pannó az illatszeripar legfontosabb virágait szimbolizálja: rózsát, ibolyát, narancsvirágot és arany boglárkát, amely a Houbigant cég delikát különlegessége. A szalon négy kis vitrinjét szintén Mucha tervezte.
 
Fotográfusi tevékenysége ma talán ugyanolyan ismert, mint a grafikai. Párizsi tartózkodása legelejétől minden munkájához felvételeket készítet a modellekről. A modelleket mindig meghatározott céllal, készletre is fényképezte. A lemezeket ő maga hívta elő s másolta nappali fénynél, az akkori metódus szerint. Archívumot alakított ki a fényképekből, amelyeket még sokáig használt azután is, hogy teljesítették eredeti céljukat. Modelljei nem mindig tűntek ki szépségükkel. Sokan voltak, és közülük csak kettőnek olyan az arca, melyet ma is szépnek neveznénk. Ha hosszabb ideig pózoltak neki, ábrázatukon selyemkendőt vetett át, hogy az arcuk ne zavarja. Mucha pontosan tudta, melyik testi tulajdonsága miatt rendeli magához egyik vagy másik modelljét.

Mucha legfontosabb és ma is legismertebb plasztikája a Természet (La Nature) című mellszobra, a világkiállításon állítólag az osztrák anyaghoz tartozott, és Turinban később újból kiállították. Négy példányt találtak meg, apró részleteiben mindegyik kicsit más, és a korabeli publikációkban egyszer a „La Nature”-nak, máskor „Pogány istennőnek” nevezik a mellszobrot. Bronzból készült, 70,7 cm magas, 28 cm széles, egyik változata teljesen bearanyozva, a másiknak aranyozott a haja és ezüst az arca. A mellszobron Mucha aláírása mellett szerepel Émilie Pinédo szignatúrája is, akinek műhelyében öntötték.
 
1898-tól dolgozott Fouquet ékszerész üzletének egyik kandallóvázlatán, melyen szintén megjelenik a Természet című plasztika. 1900-ban újabb pannót készített Drágakövek címmel. A világkiállítással egyidejűleg és ahhoz kapcsolódóan Fouquet nyújtott további alkalmat Muchának sokoldalú tehetsége kibontakozására. Fouquet egy elegáns üzletet akart nyitni, ahol olyan ékszereket készít és árusít, amelyeket a kor legjelentősebb művészei terveznek. A kor szelleméhez méltó környezetet akart létrehozni, s Muchát kérte fel, hogy tervezze meg az üzlethelyiséget, a berendezéssel és homlokzattal együtt. Ez széleskörű tevékenységet jelentett, mert Mucha tetszése szerint használhatott fel minden anyagfaját, a fémtől kezdve egészen az üvegig. A műhelyt, ahol a kemencében állandóan égett a tűz, bronzpávát mintázó fallal választotta el az üzlettől – a páva szétterített farktollazatán színes üvegszemek ragyogtak. Mucha az egyszerű, elegáns bútorzatot értékes fafajtákból faragtatta ki, a szökőkutat bronz leány aktszobrokkal zárta le, a falakat üvegpannókkal, stukkó díszekkel borította, s a padlót mozaikból rakatta ki. A vitrinekben kiállított ékszerek nagyrészt szintén az ő tervei alapján készültek. Sajnos e figyelemreméltó alkotások nagy része elveszett, de a korabeli reprodukciókból és leírásokból legalább megközelítő fogalmat szerezhetünk leleményességük gazdagságáról.
 
A miniatűröket többnyire fordított csepp alakú elefántcsont lapocskákra készítette. Finom lányaktokat festett rájuk saját kezűleg, a lapocskákat gazdagon formázott keretbe ültette, s mintegy kiegészítőül a nyakék vagy bross közepére függesztette. Időnként hajfonatokkal övezett arcdomborművet kombinált bizarr denevérszárny formára emlékeztetető lepkeszárnyakkal, vagy több darabból álló bonyolult ékszerkölteményeket alkotott, drágakövekkel kirakott összekötő láncokkal. A négyszögletű, lent elkeskenyedő, néhány sor láncocska tartotta függők nemcsak ékszerterveire jellemzőek, hanem feltűnnek pannói alakjain, sőt, néhány plakátján is. Gyűrűi ezzel szemben sokkal egyszerűbb megoldásúak, madáralakba vagy aprócska lányaktokba mintázva. Fennmaradt ékszerei közül a legismertebb a sokszor kiállított és reprodukált kígyó formájú karperec, amelyet láncocska köt össze egy kígyófejű gyűrűvel. 1899-ben készült aranyból, opálokból, rubinokból és gyémántokból – szerepelt a világkiállításon, díjat hozott Fouquet-nek a turini kiállításon, és nagy valószínűséggel Sarah Bernhardt-é volt, aki talán így próbálta takarni csuklóját, amelyen akkoriban már megjelentek a reuma jelei. 1910 körül Emina török vagy egyiptomi hercegnő tulajdonaként említették. Sarah valószínűleg eladta, amikor egyik alkalommal anyagilag megszorult.
 
Fouquet 1901-ben megnyílt ékszerüzlete megérdemelt figyelmet keltett. Fouquet üzlete a századfordulón rendkívül fontos helyet foglalt el Mucha munkásságában. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy nem elszigetelt alkotásról van szó, hanem a „Documents décoratifs” és a szőnyegek terveivel együtt egy egész életszakaszt foglal össze, melyet elméletben és gyakorlatban az iparművészetnek szentelt. Fouquet üzlete mellett hasonló enteriőrt alkotott a Houbigant cég kiállítása számára is. Ezen kívül létezett még Vejrych úr szűcsüzlete, - ebből csak a homlokzatról készült egyetlen fénykép maradt meg, ami azonban jelzi, hogy itt megint az előző kettőhöz hasonló környezetet alkotott. Fouquet 1923-ban felszámolt üzletének berendezését máig a Carnavalet Múzeum őrzi, így a meglévő rajzok segítségével rekonstruálható Mucha akkori tevékenységének ez a páratlan példája.
 
Iparművészeti tevékenységének csak egyetlen elágazását ismerjük jól, hála a kekszeket gyártó Lefévre-Util (LU) cégnek, amely oly gondosan ügyelt termékeinek művészi tálalására és reklámjára, hogy ma saját múzeuma van Nantes-ban és könyv is jelent meg róla „Művészet kekszeken” címmel. A LU-nek Mucha több plakátot készített – közülük az egyik Sarah Bernhardt-t ábrázolja Princesse Lointaine szerepében, - naptárt és tetszetős csomagolóanyagokat tervezett, amelyeket a kekszes dobozokra ragasztottak, vagy ahogy a legsikerültebb kúp alakú fedeles doboz esetében, egyenesen a fémre vitték fel. Ma ezek gyűjtők által keresett értéktárgyak, éppúgy, mint az angol Coleman’s Mustard cég számára készült egyetlen rendkívül szép doboz.
 
Ez a szélesen szerteágazó tevékenység – az építészettől az ékszerekig, a plakátoktól a szobrokig, a templomoktól az illusztrációkig, a pasztellek, az olajfestmények és a miniatúrák – nemcsak az Art Nouveau művészi hitvallásához tartozott, hanem megfelelt Mucha enciklopédikus szellemiségének is. A szépirodalomból ugyan a Három testőrön és Verne Gyulán kívül semmit sem olvasott, ezzel szemben igyekezett elsajátítani minden szaktudományt, a munkájával közvetlenül összefüggő részletes anatómiai, optikai, történelmi és fizikai ismeretektől kezdve egészen a tektonikáig és az asztronómiáig. Szabad perceiben legkedvesebb olvasmánya a Webster-féle lexikon volt, állandóan tanult valamit, állandóan igyekezett a lehető legmesszebb kitolni az őt oly szorosan körülvevő „ismeretlen világ határait”. Ha volt egyáltalán valamilyen példaképe, az biztosan Leonardo da Vinci, az építész, mérnök, feltaláló, filozófus, és festő lehetett. A napi sajtó ez időben hosszú hasábokat szentelt személyének, szuperlatívuszokban beszélt róla, s felhívta a figyelmet filozófiai üzeneteire.
 
1901 márciusában a rue Richer-n lévő music-hallban egy Lygia nevű szép fiatal nő előadásában, a fény, a kelme és drágakövek elmés összekapcsolódásának segítségével mutatták be Alfons Mucha műveit, legszebb plakátjait, leghíresebb pannóit. Mucha plakátot rajzolt Lygia számára, aki Sienkiewicz Quo vadis-a hősnőjének neve alatt lépett fel. Ugyanebben az időben egy nagyméretű olajképet kezdett festeni, melyen szünetekkel együtt kerek tíz évig dolgozott. A címét Petronius és Eunice-ről később Quo vadis-ra változtatta. Gyönyörű rabszolganőt ábrázol, akit Petronius abban a pillanatban lep meg, amikor meztelen teste ívével az ő mellszobrát öleli át. Nem kétséges, hogy Petronius Mucha önarcképe, mert a fején ugyan babérkoszorú van, de ehhez bajuszt és hegyes francia szakállt visel. Régi szokás, hogy a festő álruhában lefesti önmagát, de a Quo vadis esete talán más, érdekesebb háttérrel bír.
 
Mucha munkáiban mind gyakrabban jelentek meg borongós, melankolikus elemek, melyek ellentétben álltak jókedvű, optimista természetével. Ezt a momentumot egyértelműen hangsúlyozzák némelyik pannóhoz fűzött kísérő szavai. A Négy művészet (1898) pannói közül a Zenéről mondja: „Holdfényben fürdőző nyári esték harmóniájában hallásunkat nemcsak a csalogány éneke bűvöli el, hanem lelkünk örömteli, ámde már halkuló dalt is befogad: az elmúlt napok szépségére emlékeztetető dalt.” Majd: „A leszálló este a költő lelkét az álmok eszményi partjaihoz vezeti. Felnézve az ég hátterén feljött csillagra, a melankólia még sokáig tovább él a kihunyó nappal szomorúságban”.
 
Mucha nem ismerte a pénz értékét. Nem tudott spórolni, s ezt fájón sajnálta. A barátok úgy jártak hozzá, mint a bankba. És ő adott nekik pénzt, öltönyt, ágyat. Soha nem számolta a pénzt. Amit keresett a fiókba rakta, és aki akarta, kiszolgálta magát a tudta nélkül. Nem csinált belőle gondot, de tudat alatt nőtt benne a bizonytalanság és szorongás. Túl volt a negyvenen, a kikerülhetetlen elhatározások érett korára váltott. Látta meghalni a barátait. Észrevétlenül megváltoztak körülötte az emberek és velük együtt a kor egész stílusa. Égető szükségét érezte, hogy kapcsolatba kerüljön saját hazájával, nemcsak gondolatban, mint eddig, hanem fizikailag is. Kedvező alkalom adódott. A prágai képzőművészek Mánes festőről elnevezett egylete 1902 nyarán gyűjteményes Rodin-kiállítást rendezett, melyre meghívták magát Rodint is, akinek felkérésére örömmel eleget téve Mucha is elkísérte őt Prágába. Felemelő visszatérés volt ez a szülőföldre. Mucha meg akarta mutatni Rodinnak Morvaországot. Mindenütt nagy ünneplő tömeg fogadta őket, melytől Rodin nagyon irtózott. Majd egy dél-morva faluban Jožka Uprkához mentek látogatóba, ahol Rodin nagyon jól érezte magát. Mucha azt remélte, hogy tartós kapcsolatba lép a cseh művészekkel, és egynek tartva magát közülük, mindenütt nyíltan hangoztatta nézeteit. Dicsért, bírált és óvott az idegen minták másolásától. „Csak Bécs, München, Párizs majmolását látom”, mondta. A prágai művészek ezen megsértődtek és hidegháborút üzentek neki.
 
Abban az évben, amikor Rodinnel Prágában járt, Dosset párizsi főpolgármester felkérte Muchát, hogy mérje föl a párizsi iskolákat, és dolgozzon ki javaslatot az iparművészeti oktatás reformjára. Ezzel a problémával Mucha már hosszabb ideje intenzíven foglalkozott, így a feladatot minden időzavara ellenére örömmel vállalta el. Miután végiglátogatott számos közép- és elemi iskolát, részletes, 26 oldalas jelentést dolgozott ki, melyben az egész akkori művészet állapotára vonatkozólag kifejtette nézeteit. „Franciaország köteles mindenben példát mutatni a világnak, és különösen a művészetben. De az elmúlt korok fénylő fáklyái helyett csak siralmas lángocska kétes pislogását nyújtja, s azt is másutt gyújtották meg!” Ez az éles elmarasztalás az alkotás nemzeti jellegének fontosságát hangsúlyozta. Saját korára komor ellenérzéssel tekintett. Az alkalmazott művészet oktatásában két alapvető hibát látott. Vagy túlteng a gyakorlati, mesterségbeli képzés, ez azt jelenti, hogy a diák tanoncként inkább a szakmából készülhetett fel a műhelyben, vagy fordítva, ami rosszabb. A tanuló sok hasznos ismeretet elsajátítva, nem éri be az egyszerű munkás pozíciójával, és művészi ambíciói támadnak, amelyek csak csalódást okoznak és nyomort hoznak neki.
 
Konkrét reformjavaslatai nemcsak pedagógiai követelményeket tartalmaznak, hanem komplex rendszert is, amely arra irányult, hogy hogyan lehet a gyártásban megvalósítani azt az ízlést, melyre az ifjúságot nevelték. Prágában büszkén írtak Mucháról, mert soha nem felejtette el hangsúlyozni cseh mivoltát, és hírneve rájuk is jó fényt vetett, de nemzeti törekvései hidegen hagyták őket. A cseh művészet számára azonban Mucha semmit nem jelentett, ő francia, aki nem tud semmit mondani nekik. Muchát minden egyes ilyen értetlen megnyilvánulás mélyen megsebezte.
 
Alfons Mucha egy négyes pannót ajándékozott a Károly Egyetem professzorának, Hlavának, aki ezt a saját szakmájából viszonozta valamivel. 1901. február 1-jei levelében – a Kórbonctan-anatómiai Intézet fejléces papírján, amelynek vezetője volt – először is gratulált Mucha Becsületrendjéhez, majd tudatta vele, hogy küld műterme csinosításához néhány kipreparált állatfejet és egy női koponyát. 1901 tavaszán kötött barátságot a cseh énekesnő Destinorával, a cseh vonósnégyessel és különösen Sukkal. 1902-ben festette a Vörös köpeny című képet, melyet magának készített és nem állt szándékában eladni.
 
1903-ban Mucha sok időt fordított az akadémián korrigálásra, valamint angliai és amerikai magántanítványaira. 1903 februárjában kezdett dolgozni Bergés asszony portréján, és egész júniusig folytatta. Ugyanabban az időben festette meg a léghajós Santos-Dumont feleségének arcképét és készítette el Berthe de Lalande pasztellportréját. Februárban a Husz János a konstanzi zsinaton című kiadvány illusztrációján dolgozott. Ebben az időben folytatta a szobrászkodást is. Júniusban majdnem minden estét színházban töltött. Sok idejét elvették a Revue du Bien című, Abel Fabre által kiadott lapnak készített illusztrációk, melyek valószínűleg nem hoztak számára jövedelmet. A rue Francois-en épülő új kápolnához is készített ablakterveket. Az ablakok non-figurális, geometrikus koncepciója és díszítőelemei szoros rokonságban állnak a Miatyánkkal, ugyanúgy, mint a tabernákulum ajtajának díszítése, ahol az írásmód is hasonló. Lehet, hogy üvegablak terve juttatta őt 1901-ben egy sokkal fontosabb megrendeléséhez: a jeruzsálemi Szűz Mária kápolna falfestmény-sorozatához. A tervek már majdnem beértek, de végül nem lett belőle semmi. 1901 és 1904 között keletkezett a Négy csillagcímű pannó, amely a legérettebb munkái közé tartozik. Ugyanabból az időből származik mindkét cseh plakátja. A Vyškovi kiállításhoz készült plakát különös, melankolikus varázsával és folklorisztikus felfogásával teljesen eltér a párizsiaktól.
 
Nem láthatók a fáradás jelei a St. Louis-i világkiállítás plakátján sem, amelyen a lányalakot a háttérben látható indián figurájával kombinálja, sem az Idée vagy a Huszadik század címlapjain. Ebben az időszakban festette a Quo vadis-t és vázolta fel a jeruzsálemi pannók dinamikus elképzeléseit, amelyekből aztán legalább a Liliomos Madonnát megvalósította. Elvesztette érdeklődését a szép, érett nő témájának variálása iránt, mintalapjaihoz kizárólag serdülő lánykák alakjait választotta, velük mintha biztonságban érezte volna magát a nőktől, akiknél egyre világosabban felismerte a személye, mint potenciális férj iránti érdeklődést. Rotshild bárónő azt bizonygatta neki, hogy Amerikában vagyonokat kereshetne. Muchát 43 évesen nyugtalanította, hogy még mindig nőtlen. Úgy forgolódtak körülötte a nők, mint a piacon. Úgy döntött, hogy ma már megnősül, cseh feleséget akart. Jöttek is hozzá Csehországból, de ő nagyon óvatos volt. Aztán 1903-ban megjelent Párizsban Maire Chytilová, azaz Maruška, festészetet tanulni ment Párizsba és csodálója volt Muchának. A festő felajánlkozott neki, szerelmet kínált, s hozzá az egész világot. Maruškának azonban hamarosan vissza kellett utaznia Csehországba. Naponta érkeztek a többoldalas levelek Párizsból.
 
Mucha 1904-ben készítette vázlatait a Passió-hoz. 1904. február 26-án indult Amerikába, New Yorkba hajóval. Előtte néhány nappal Rotshildnéval találkozott, akitől kapott néhány előnyös ajánlást, egyebek között Vanderbiltékhez, és Gouldékhoz, így rögtön bevezették őt a legfelsőbb amerikai körökbe. Az amerikai út menekülés akart lenni minden elől, ami Muchát Párizsban híressé tette, s egyben új korszak kezdetet is.
Nem a dicsőségért utazott Amerikába, hanem pénzt keresni, hogy aztán zavartalanul átadhassa magát annak a munkának, amelyet a legfontosabbnak hitt. Hírneve megelőzte, zsebében milliomosok címeivel és a szokásos optimizmusával kelt útra az Újvilágba. Le Havre-ban szállt fel a hajóra. Kezdettől fogva úgy látszott, beválnak az úthoz fűzött reményei. Milliomos kapcsolatait a La Lorraine fedélzetén tovább bővítette a belga Peeters-szel, a texasi olajmezők tulajdonosával, s három nappal érkezése után, március 8-án már Vanderbiltéknál tett látogatást. Még a párizsi világkiállítás előtt személyesen megismerkedett Tiffanyval, aki néhányszor meghívta őt New Yorkba, hogy tekintse meg műhelyét és házát. Muchát megfogta Tiffany üvegtechnikája, ezt bizonyítja néhány színes üvegpannó, amelyen szokásával ellentétben a valóságos díszítőmotívum egészen elvész a színes, absztrakt kompozícióban.
 
Mucha Amerikába érkezéséhez a párizsi hírnév és az amerikai kapcsolatok ideális feltételeket teremtettek. A „New York Daily News” 1904. április 3-i száma neki szentelte teljes első és hátsó oldalát. A dicsőítő szöveggel együtt közölték arcképét, két pannóját és néhány díszítőelemet az Ilsée-ből. A „New York Herald”-ban szintén róla szólt az egész első oldal, és más lapokban is. A művészi egyletek és klubok banketteket rendeztek a fogadására, tiszteletbeli taggá nevezték ki, különféle évfordulókat ünneplő vacsorák díszvendége lett. Mindenhol beszélnie kellett, vagy legalább pohárköszöntőt mondania, s megköszönni a rázúduló megtiszteltetést. Rotshild bárónő beharangozta érkezését a közismert társasági hölgyeknek, és azok lecsaptak rá, alighogy a szárazföldre lépett. Először Wissman asszonyt festette le Rotshild bárónő rokonságából, és a hölgyek műtermébe jártak teázni és csodálni, hogyan halad a munka.
 
Mucha ellenállhatatlan varázzsal hatott a középkorú és idősebb hölgyekre. Gálánsan viselkedett, mindig biztonságos távolságot tartott, és pont akkora adag excentrikusság volt benne, melytől a művész még érdekes, de nem elviselhetetlen. Társasági sikerei begyűrűztek Chicagóba, Bostonba, Philadelphiába. Rögtön New Yorkba érkezése után összeismerkedett a cseh kolónia néhány őshonos tagjával, és közvetítésükkel találkozott a Szent Jánosnak szentelt cseh katolikus templom papjával, Prout atyával. Természetes, hogy az amerikai csehek, különösen a festők között jól érezte magát. Segítettek neki eligazodni az új környezetben, műtermet találni, megvásárolni a legszükségesebb holmikat, s az egyik családban a vágyott otthon egy darabkáját is megtalálta. Svoboda festő apja fiatalkorában csendőr volt és néhány évet együtt szolgált Ivančicében az öreg Ondřej Muchával. Prout atya viszont, mihelyt felfedezte Mucha a templomhoz fűződő szentimentális viszonyát, megpróbálta kihasználni népszerűségét a harcos katolikus kisebbség számára.
 
Mucha nem is sejtette, hogy az Egyesült Államokban nem kedvelik a katolikusokat. Komolyan vette a pap tanácsait, hogy méltó ajándékkal kellene bemutatkoznia, s belefogott a Sacré-Coeur kolostor számára egy nagyméretű kép festésébe. Alig kezdte el, Prout újabb javaslattal állt elő – készítse el Farley, a New Yorki érsek portréját. Saját templomának egyik zászlajára megrendelte Nepomuki Szt. János képét is. Ilyen vállalásoknak köszönhetően, amelyek ráadásul nem hoztak egyetlen centet sem, Muchának szinte semmi másra nem maradt ideje, és a Municipal Art Society kiállításra, melyre meghívták, csak három portrét tudott küldeni. Így kevesebb pénzzel tért vissza Párizsba, mint amennyivel elment, magával hurcolta viszont az érsek befejezetlen arcképét, amellyel aztán néhányszor átkelt az óceánon oda-vissza, míg egy napon félretette a régi vásznak közé. Alig intézte el Párizsban a legszükségesebb ügyeket, sietett Chrudimba. A mindennapi levelezés oly messzire vitte Maruškáhz fűződő kapcsolatát, hogy a házassági köteléktől való minden irtózása ellenére nem maradt más hátra, mint elutazni s bemutatkozni a családnak, és ezzel nyélbe ütni valamiféle nem hivatalos eljegyzést.
 
A családlátogatás rövid volt. Mucha, akit zavart, hogy az egész városka őt figyeli, s Maruška rokonai állandóan körülötte sürgölődnek, akik elől hosszú sétákba kellett menekülniük, tíz nap múlva visszautazott Párizsba. Chytilová kisasszony mostantól a jegyese lett, különösen, hogy azelőtt tulajdon terve alapján készült, brillekkel szegélyezett rubincsillag-köves gyűrűt küldetett neki Rechner prágai ékszerésszel. Visszatérve Csehországból Mucha csak néhány napot maradt Párizsban, és továbbutazott barátaihoz, Freund-Deschamps-ékhoz Jean d’Heures-be, ahol az üvegházat nagy műteremmé rendezték át számára, hogy nyugodtan dolgozhasson. Itt szándékozott befejezni a Figures décoratives lapjait, de főleg a jeruzsálemi nagy kompozíciókon szeretett volna dolgozni. Amikor minden mintalappal elkészült és visszatért Párizsba, úgy számolt, hogy a legrövidebb időn belül ismét Amerikába utazik, ahol ősszel rendezték volna gyűjteményes kiállítását. A Levy kiadó azonban még további 10 lapot rendelt a Figures decoratives számára, és azt tanácsolta, halassza el a kiállítást egészen tavaszig, hogy alaposan felkészülhessen rá.
 
Ekkoriban fejezett be egy pannót Oumiroffnak, mely egy több, mint három méter széles vászonra festett kép volt, valamiféle csonka tetejű kör, melynek alsó szélénél nagy tükröt ágyazott be, úgy, hogy a kép felfelé szélesedő keretet alkotott. Több alak látható rajta – egy derékig meztelen fiú, lányok népviseletben, akik valami alsó fényforrás köré csoportosulva éneket hallgatnak. A kép a Figures decoratives témáinak viszonylag ritkán előforduló átültetése nagy vászonra. Feltűnő, hogy a központi lányalak ugyanúgy tartja a kezét, mint a Liliomos Madonna. A La Gaulois számára készített kép valószínűleg az a rendkívül szép rajz lehet, amely egy lányt ábrázol fagyöngy koszorúval a fején, aki a Mucha műtermében lévő hagyományos karosszékben ül és feltűnően hasonlít Maruškára. A kép most magángyűjteményben található.
 
1905 januárjában érkezett ismét New Yorkba. Itt január 31-re egy milliomos álarcosbált rendezett XVIII. századi jelleggel, amely XVI. Lajos udvari milliőjét adná vissza. Az egész grandiózus látványosság díszletét Muchára bízták. Megbízták, hogy készítsen egy pannót a nagyterembe Réjane képmásával.
1905. március-áprilisában a Madonnán és az érsek portréján dolgozott. 1905. május 26-án Washingtonba érkezett. Másnap a Fehér Házban találkozott Roosevelt elnökkel, Jót beszélgettek az amerikai művészetről, melyről Mucha délután egy értekezést írt, amelyet el is küldött Rooseveltnek. 1905 decemberében a Liliomos Madonnán és a Quo vadison dolgozott. Egy kiállításra igazította át őket. Kevés munkája maradt fenn ebből az időszakból, és közülük – az arcképeken kívül – azok a legjobbak, amelyeket saját bevált technikájával alkotott. Egy plakát Firml számára, továbbá két pannó, az Indián nő (jelenleg a Pilzeni Galériában), és az Indián (jelenleg az Egyesült Államokban, egy magángyűjteményben), amelyeket Adler ösztönzésére festett, és négyféle csomagolásterv a Mucha-szappanhoz. Ebben az időszakban készültek A liliomos lány, a Hölgy legyezővel, a fiatal Milada Cerná szabályosan ábrázolt feje (1905), valamint az Ülő lány című képei. 1904-ben alkotta a Hölgy profilból és a Kalapos hölgy című pasztellképeit. A festő menyasszonyának 1903-as portréja a pillanatnyi hangulat szikrázó életszerűségét tükrözi.
 
1906. június 10-én kora reggel tartották az esküvőt Mucha és Maruška, a legszűkebb körben, a Szent Rókus kápolnában, a strahovi kolostorban. Itt szállt meg Mucha először, amikor még fiúként Prágába ment, hogy felvételét kérje az Akadémiára. Az esküvő délutánján útra is keltek, Pec-be (Čerchovcern) utaztak, Csehországban, ahol hat hetet töltöttek. Špilar festő parasztházában szálltak meg. Mucha azonban a hat hét alatt is festett: A hat boldogság című képsorozatot. Ezután előbb Párizsba, majd tovább Chicagóba utaztak, ahol október 15-én kezdődtek Mucha előadásai az Art Institute-ban. Decemberben elhagyták Chicagót, és vonattal New Yorkba utaztak.
 
Mucha 1906-tól tartósan az Egyesült Államokban maradt és ott kezdte családi életét. A chicagói Art Institute-beli előadásokon kívül tanított New Yorkban és Philadelphiában is, és Maruška felügyelete alatt már nem utasított el csak úgy könnyedén olyan megrendeléseket, amelyek „méltatlan feladatnak” tűntek számára. Karácsony hetében kiállították a Miatyánk eredetijét New Yorkban, és a World című folyóirat egy egész oldalt szentelt az eseménynek, sok képreprodukcióval és szöveggel. Oly erősen hatott Muchára Amerika, hogy úgy gondolta, a megálmodott nagy pénzt már nemcsak a festéssel szerzi meg, hanem azzal, ami Amerikában a leginkább hatásos, új találmánnyal. Ismerte Edisont, jó barátja volt Sprague, aki a New Yorki magasvasutat villamosította. Találmánya különösen a helyiségek megvilágításának módját érintette, változtatható faldekorációk felhasználásával. Fő célja egy egyszerű és hasznos készülék volt, mely kellőképpen megvilágította a szoba alsó részét, miközben a felső részét tetszés szerint változtatható dekorációk díszítették vetített képek segítségével. Mucha akkori projektora a mai diszkók elmaradhatatlan felszerelése.
 
1904-ben találkozott Charles R. Crane-nel Delmonicosban, egy banketten. Mucha, mint minden szláv szervezkedés lelke, felhasználta az alkalmat, hogy megalapítsa az Amerikai Szláv Társaságot, és ezzel felhívta magára szomszédja, Crane figyelmét, aki átadta neki névjegyét. A véletlen egy év múlva hozta őket újból össze, Chicagóban. A Crane család nyári székhelye Woods Hole-ban volt, alig néhány tíz mérföldre East Brewstertől, ahol Mucha Nickerson csónakházában festett. Charles R. Crane hosszú, szótlan látogatásokat tett nála, meghallgatta a festő fejtegetését a szlávság feladatáról Európa eljövendő történelmében, néha elhozta magával barátját, Woodrow Wilsont, a princetoni egyetem professzorát is. Amikor Crane lánya férjhez ment, Muchától rendelt arcképet, amely Mrs. Josephine Crane Bradley-t, mint Slaviát, a szlávságot szimbolizáló allegorikus nőalakot ábrázolja. Josephine Crane Bradley portréja azonos a Slavia Bank 1907-es plakátjának egyik változatával, mely később rákerült a csehszlovák százkoronásra. Mucha ekkor még sok grafikai munkát készített mind Franciaországnak, mind Prágának, mindegyiket a legjobb, 1900. évi stílusában. Crane további képeket rendelt házukba másik lányáról Frances-ról is. A portré azonban elhúzódott.
 
Mucha előtárta tervét Crane-nek, mely annyi éve érlelődött benne: hátralévő életét húsz óriási vászonból álló sorozatnak szentelné, melyek a szlávság történelmét ábrázolnák az őskortól egészen a jelenkorig. Elmondta, azért költözött Amerikába, hogy pénzt keressen, ami lehetővé tenné, hogy a művet Prága városának ajándékozhassa, de minden igyekezete ellenére sincsenek meg hozzá az anyagi eszközei. A felszínes sikerek nem javítottak pénzügyi helyzetén. Vissza kellett fizetnie a kölcsönt, amit az esküvő előtt vett fel, hogy kiválthassa magát a párizsi kötelmekből és vállalhassa a költséges átköltözést New Yorkba.
 
Egy sor munkájáért nem kapott fizetséget, az Art Institute-tól származó jövedelme pedig elment a háztartásra, melyet ugyanolyan királyi módon vezetett, mint Párizsban. Radikális megoldást kellett találnia, különben az egész terv puszta látomás maradt volna. Ezért most bizalmába vonta Crane-t, és nyíltan megkérdezte, nem finanszírozná-e a vállalkozás technikai oldalát. Crane azonnal érdeklődést mutatott. A szlávokra fordított kiadásai keretében ez nem számított nagy tételnek, de a terv alapos mérlegelést igényelt. Alapjában véve elfogadta a gondolatot, de döntéshozatalát akkorra ígérte, amikor áttanulmányozta a költségvetést és az ütemtervet. Mucha sziklaszilárdan meg volt győződve, hogy célba ért. Bejelentette az Art Institute-nak, hogy nem vállal több előadást. Maruškát elküldte Csehországba műtermet keresni, visszautasította a további megrendeléseket és várta a hírt. Prágában még egy munka kínálkozott, amelyet elvi – és nem anyagi – okokból nagyon fontosnak tartott. Prága városa elkezdte építeni az Obecní dumnak nevezett Vigadót, ahova nagy hangversenytermeket, kiállító helyiségeket, ünnepélyes fogadótermeket terveztek, az utcai szintre pedig éttermet kávéházzal.
 
1909-ben Maruška világrahozza lányát, Jaroslavát. 1909-ben egy neves amerikai színésznő, Maud Adams számára megalkotta a legsikerültebb amerikai plakátjai közé tartozó Jeanne d’Arcot. 1909 nyarán Muchát meglátogatta Polívka építész, aki Balšánekkel közösen tervezte az épületet, s felajánlotta neki, hogy rajzolja meg az Obecní dum díszítését és amint a város megköti vele a szerződést, jöjjön és fesse meg a termek freskóit. Mucha, aki csak e munka össznemzeti jelentőségére gondolt, elfogadta az ajánlatot és rögtön azon kezdte törni a fejét, hogyan kalkulálja ki úgy a honoráriumot, hogy a megrendelés ne hozzon neki nyereséget. Élete végéig kitartott amellett, hogy a nemzetnek végzett munkát nem szabad anyagi érdekekkel bemocskolni, és bármit csinált közcélokra, legyen az bélyeg, bankjegy vagy állami címer, a tervet vagy ingyen adta, vagy minimális térítésért. Külföldön akart pénzt keresni, hogy a nemzetnek ingyen adhassa azt, amire szüksége van.
 
Az Obecní dum díszítéséhez előkészületeket és tanulmányokat kellett végeznie. Az ezzel kapcsolatos költségtérítést elfogadta, a festés kivitelezéséért azonban semmit sem kért, ezenkívül a városnak ajándékozta minden képét, amelyeket tanulmányként használt fel – ez három figurális kompozíció, a mennyezet, és további nyolc falfelületi kitöltés volt. Tehát összesen tizenkét vászon, amelyekből a három legnagyobbat Londonban aranyéremmel díjazták. Amikor azonban a prágai művészek meghallották, hogy valaki az Obecní dum díszítését tudtuk nélkül Muchára merte bízni, hisztérikus kampányt robbantottak ki. Hosszú sértő cikkekben állították, hogy Mucha megpróbálta kikerülni a pályázatot és az ő rovásukra saját magának akarta megszerezni a jövedelmező megrendelést. Annak ellenére, hogy minden bizonyíték az ellenkezőjét támasztotta alá, a Mucha elleni hajsza alapja úgy meggyökerezett a köztudatban, hogy ma is azt olvashatjuk, Mucha olyan „követelőző ajánlatot” tett az Obecní dum építésére, mely szakadást idézett elő közte és a cseh művészek között.
 
Szörnyű ébredést jelentett az álomból. Mindezt tetézte, hogy Crane várva várt válasza, amibe most úgy kapaszkodott, mint egyedüli mentsvárba, nem érkezett meg, és a várakozás Amerikában, megrendelések nélkül, az iskolai oktatás nélkül, pillanatok alatt kimerítette pénzügyi tartalékait. Abbéli meggyőződésében, hogy Crane finanszírozni fogja a Szláv eposzt, és aggodalmában, hogy vesztegeti a drága időt, megírta a prágai polgármesternek: a képsorozatot, amelyen most kezd dolgozni, a városnak adományozza, s elhelyezésükre külön épület felállítását kérte. 1911-ben Mucha elkészítette az Obecní dum Főpolgármesteri termének egyik vásznát. Hogy semmire se kelljen gondolnia, Crane másik lányának képmásán dolgozott, és amikor nem festett, fából és gipszből építgette jövendő villájuk aprólékos makettjét. Így történt, hogy véletlenül megalkotta egyetlen építészeti tervét: egy szigorúan célszerű, egyszerű, Loos vagy Wright meghirdetett elveit érvényesítő tervet. Karácsonykor Mucha táviratot kapott Crane-tól Kairóból, melyen Crane elfogadta a tervet. Meg is kapta az első csekket 7500 dollárról, melyből festéket vásárolt. Ezzel egy időben véget ért a rágalomhadjárat is az Obecní dum körül. A városi tanács bölcsen megosztotta a munkát Mucha és más festők között, és ettől a prágai művészek megnyugodtak.
 
1910. január 3-án Mucha Lake Forestből visszatért Chicagóba, ott akarta befejezni Crane lánya, Frances Leatherbee portréját. A képet márciusban kiállították, de Mucha 1913-ban is simítgatta. Ugyanabban az időben néhány további munkán is dolgozott: saját nagy művének kompozícióján is munkálkodott. A Frances Leatherbee portrét még 1912-re sem fejezte be. Ugyan megint elfogadott kisebb megrendeléseket, amelyekkel meg tudott birkózni két-három hónap alatt, előadott Chicagóban, Bostonban, Millwaukee-ban, Philadelphiában, Hercz építész pedig a Hotel La Salle díszítéséről tárgyalt vele. Egy hatalmas, két méter magas és több mint négy méter hosszú, Harmony című vászon lett volna a díszítés fő alkotóeleme. Legalább két hónapra ki is állították a szállodában. Eredetileg a Német Színház számára festette, mert a New York Timesban 1908. május 9-én közzétett beszélgetés úgy mutatta be, mint a három elkészült dekoráció fő darabját.
 
Mucha elmagyarázta, hogy ez a harmónia géniusza, mely mindent áthat. Azt akarta megmutatni a képen, hogy a különböző erők és elemek, amelyekkel találkozunk, mily kiegyensúlyozottak. Az egyik oldalon az erő áll, másikon a gyengeség, a gazdagság és a szegénység, a születés és a halál, az öröm és a bánat – minden tökéletes harmóniában kapcsolódik össze, s mindezeket a példákat a Nap-színkép harmóniájában ábrázolta. De mert egy ilyen kép valószínűleg nem felelt volna meg a színházi igazgatótanács elképzeléseinek, így a Szépség születését dolgozta ki központi témaként. Nem valószínű, hogy ilyen nagy képet be tudott volna fejezni akkor, amikor a színház dekorációján dolgozott. Talán később felajánlotta a La Salle díszítéséhez, de ott sem használták fel. Biztos, hogy tematikailag ezzel a képpel függ össze egy másik nagyméretű színes terv is, amelyet amerikai tartózkodása alatt egy hosszúkás, köríves ablakhoz készített, és feltehetőleg hatalmas templomi építménybe szánta. Összes munkája közül azonban Leatherbee asszony szerencsétlen portréja tartóztatta Amerikában a legszilárdabban, ami miatt vissza-visszatért, aztán újból elutazott Európába.
 
1913 februárjában New Yorkban részt vett a modern művészet korszakos jelentőségű, a konzervatív közönség megbotránkozását kiváltó tárlata, az Armory Show megnyitóján. A Chicago Examiner 1913. február 24-én megjelent számában egy háromhasábos cikk jelent meg a következő címmel: „Alphonse Mucha, a világhírű művész megérkezett, hogy életet leheljen Leatherbee asszony portréjába”. 1913-tól tartósan Prágában élt, amelyet a világháború négy évre elvágott a külvilágtól, ezért halottnak hitték. 1913-ban az elkövetkező munkája miatt szláv országokba tett tanulmányutakat. Oroszország, Lengyelország, Szerbia, Bulgária, mindenhova a pánszláv gondolat apostolaként zarándokolt, próbált meggyőzni igazáról királyt, tudóst, művészt, még sziklakolostorokban lakó szerzeteseket is.
 
A Szláv eposz című képciklus, amelyen 20 évig dolgozott, ámulatba ejtette a világ közvéleményét: 1920-21-ben az első vásznak kiállítását több mint 600 000 néző tekintette meg New Yorkban és Chicagóban. A párizsi Musée de Jeu de Paume-ban rendezet 1936-os nagy kiállítása bebizonyította, hogy ifjú korának városa sosem felejtette el. De soha nem nevezték ki a prágai képzőművészeti Akadémia professzorává, Szláv eposza sem állandó, sem méltó elhelyezést nem kapott életében. Csehországba való visszatérése után, 1910-től kezdődően kettős feladat várta. A Primátori (Főpolgármesteri) Terem díszítése az Obecny dumban, és hogy megfelelő műtermet találjon, ahol elkezdheti a munkát a Szláv eposzon.
 
Az Obecní dum dekorációjából a két tiszta Mucha-stílusú egység a legfigyelemreméltóbb. Egyik a mennyezet, ahol az égre tekintő figurális motívumok ornamentális kört alkotnak, melyet repülő sas szárnyai árnyékolnak be, másik a függöny, melyet az ő terve alapján szőttek, hímzett pávákkal. A Szláv eposz festéséhez véletlenül találta meg az elképzelésének megfelelő rendkívüli méretű teret. Az ismert sebész, Kukula professzor meghívta a zbirohi kastélyba, ahol bérelt lakást tartott fenn. A kastélyban az átépítések után is megmaradt egy hatalmas terem, mélykék üvegtáblákkal borított tetővel. A tető átüvegezése és a terem kitakarítása után bérbe is vették a kastély hátsó traktusával együtt, ahol aztán a Mucha család lakott a következő húsz évben.
 
A Szláv eposz első vásznain tulajdonképpen már 1911-ben elkezdődött a munka. Miután Mucha befejezte falfestményeit az Obecní dumban, megint Párizsba utazott, hogy megkonzultálja tervét Ernest Denis nagytekintélyű történésszel, aki a cseh történelem szakértőjeként szerzett komoly hírnevet. Mucha főleg a korabeli irodalomból merítette információit, továbbá a délszláv történészekkel felvett kapcsolatokból. A hatalmas képekhez vasból készíttetett kereteket, mely kerekeken gördült, csakúgy, mint a faállvány, melyről festeni lehetett. A Szláv eposz első képe prehisztorikus, a kezdetek kezdete, a szlávság Ádám és Évája. A második a pogány idők napünnepe, s a harmadik: Metód elhozza a pápai bullát, amely a szláv nyelvet liturgiai nyelvvé emeli. Az első végleges vázlatokat a jugoszláv tengerparton rajzolta meg. Rengeteg rajzot készített a falusi, népi környezetről, amelyek szokásai és öltözködése – úgy vélte – a legközelebb álltak a kezdeti történelmi időkben hordott szláv viselethez. Jugoszláviából való hazatérése után még rajzolt két plakátot, a Hyacinta hercegnő színpompás plakátját (1911) és a Morva tanítók, majd elkezdte a munkát a Szlávok az őshazában és a Svantovit ünnepe című képeken.at
 
Mucha 1913-as oroszországi látogatása bizonyára erős hatást gyakorolt az Eposz egész koncepciójára. Az Eposz első három vásznát 1912. december 6-án adta át Prága városának. Az Eposzon folytatott munkálkodások első éveiben egész sor grafikai megrendelést is teljesített, amelyek kései plakátművészetének legjobb darabjai. 1911-ből származik a már említett Morva Tanítók Énekegylete és a Hyacinta hercegnő, 1912-ből a Sorsjáték a nemzeti egységért, az Ivančice vidéke tájkiállítás és a Sokol tornaegylet VI. Országos Találkozója számára készített figyelemreméltó, de kevésbé ismert plakát.
 
1913-ban megrajzolta az ígért plakátot is Zdeňka Černá első európai turnéjához, és 1914 tavaszán a Tavaszi ünnepeket, amelyen ismét megjelenik Slavia alakjának egyik változata. Ezeket a munkákat megint ingyen végezte. 1915-ben, Prágában megszületett fia, Jiří. 1916-ban, Röviddel az első világháború kitörése előtt Mucha már az orosz képen dolgozott, és az ún. Huszita triptichont készítette elő (Husz János a Betlehem kápolnában prédikál címmel), melynek közepén Husz prédikál a Betlehem-kápolnában, két oldalán pedig az ugyanolyan magas, de fele olyan széles vászon a Betlehem-kápolna építését mutatja be, és azt a pillanatot, amikor a husziták először gyűltek össze fegyverben.

A Huszita triptichonnal kapcsolatos még a Viktovi csata után (1925) című kép, Chelčicky prédikációja a feldúlt Vodňany lakosainak a gonosz elűzéséről, az első cseh nyelvű biblia, a Kralicei biblia nyomtatásának megkezdése Ivančicében és Jan Amos Komensky halála(Comenius)az éjszakai tengerparton. A keletkezés ideje alapján a trptichon csoportjához tartozik még egy kép a horvát történelemből, amelyet Zrínyi Miklós és felesége hősi áldozatvállalása képvisel Szigetvár török ostrománál. Az egész képet, amely a tűz vészjósló színének variációja, gomba alakú, végzetes fekete füstoszlop osztja ketté.
 
1918. október 20-án a Nemzeti Bizottság tagja a Cseh Filatelisták Klubjának elnöke, Šula mérnök felkérte Muchát a csehszlovák bélyegek megtervezésére. Amikor Mucha beleegyezett, meglátogatta a postaigazgatóság főtisztviselője és megbízta a levél-, az újság-, a pótdíj- és expressz bélyegek terveinek kidolgozásával. December 18-án kijött az első széria a Hradzsin panorámájával. Rögtön ezt követték az első csehszlovák pénzek tervei. Legelső volt a szürkéskék százkoronás, amely 1919. július 5-én került forgalomba. Eme állami papírpénz hátsó oldalán lévő leányfej modellje Maruška.
 
A következő bankjegy, melynek a tervét Mucha alkotta, az első csehszlovák tízkoronás volt, 1920. február 28-án került forgalomba.
A bankjegy hátoldalán a két fejecske lánya, Jaroslava portréja, akinek felnőttebb kori arcképe az 1931-ben kibocsátott ötvenkoronáson is szerepel. Tervei alapján készítették el az 1920-ban kibocsátott húszkoronást, az ötszáz koronást 1919-től, az ún. zöld százkoronást a Slavia motívummal, és a második típusú ötszáz koronást. Némelyik bankjegyen csak egy-egy általa tervezett motívumot használtak fel, a többi részt a gyorsaság érdekében a nyomda rajzolta meg. A bankjegyek és bélyegek mellet még további közérdekű tárgyakat tervezett, pl. a Fehér oroszlán állami kitüntetést, vagy a rendőrség egyenruháját. Még egy nagyméretű új rajz is született ebben az időben, az ún. Komensky végrendelete.


A Szláv eposz első tizenegy képét 1919-ben állították ki a prágai Klementinum nagytermében. A prágai kiállítás vitathatatlan sikert aratott. Az Eposzon kívül kiállítottak még kb. 15 kisebb-nagyobb olajképet és még talán 130 rajzot Párizsból, illetve kőnyomatokat Champenoistól és Sarah plakátjait. Még ugyanabban az évben mind a 11 képet elküldték az Egyesült Államokba, ahol a tél folyamán ki akarták állítani. Az egész család elutazott, és két évig Amerikában maradt – a téli hónapokat New Yorkban, a nyarat Cape Codon töltve. A képeket kiállították Chicagóban, 1921 januárjában Brooklynban.
 
Mucha 1920 végén a gyerekekkel visszatért Európába. Valamennyi újság szuperlatívuszokban beszélt a Szláv eposzról, több folyóirat egész oldalas reprodukciókat közölt. A brooklyni kiállítás után, 1921. március 7-től a rajzokat és a kisebb képeket Mucha valamikori New York-i iskolájában is bemutatták. New York-i tartózkodása alatt a Quo vadis-on, valamint a Madonnán dolgozott. A Quo vadis-t, amely 1903-tól jelenik meg a jegyzetekben, talán ez alkalommal festette át utoljára, s végül az Egyesült Államokban hagyta. A Cosmopolitan Magazine és a Hearst Magazine címlapokat rendelt tőle. A Hearst Magazine 1922-es évfolyama számára a címlapokat már hazatérte után, Csehszlovákiában rajzolta meg. 1922 márciusában tért vissza Európába. Bár tervezte, Amerikába többé nem tért vissza. A háború utáni Európa józan légkörében hamar szertefoszlottak az álmok, helyettük a kemény munka ideje köszöntött be: az Eposz, további megrendelések közszervezetektől, díszoklevelek Wilson, Poincaré elnöknek és Foch marsallnak. Több plakát is keletkezett ekkor, és némelyik közülük a párizsi munkáira emléketető díszítőkvalitással készült. Fő érdeklődése azonban a Szláv eposz következő képeihez szükséges tanulmányokra összpontosult, ezért többször elutazott a Balkánra.
 
Legizgalmasabb a görögországi Mont Áthoszra tett útja volt 1924 áprilisában, melyre azért vállalkozott, hogy megragadja a pravoszláv kolostorok különleges archaikus varázsát az egész szláv világból odasereglett zarándokokkal. Ennek az útnak emléke a Mont Áthosz című kép, amely dekorativitásával a szláv régmúltból vett első három képhez sorolható. Párizsban a színházban évente egyszer élőkép-estet tartottak, melyeket Mucha rendezett meg. Az általa rendezett élőképek többségükben történelmi jeleneteket ábrázoltak. Mialatt Zbrirohban laktak és Mucha az Eposzon dolgozott, fenntartott még egy műtermet Prágában is. Ott festette a kisebb képeit, rajzolta és fényképezte a modelljeit. 1909-ben Mucha úgy számolta, hogy az Eposz egész ciklusa négy vagy öt évet vesz igénybe. A valóságban 18 évet áldozott rá az életéből, és 68 éves koráig naponta 9-10 órát töltött a hat méteres állványzaton, amelyen az egyes részleteket dolgozta ki.
 
1925-ben készült szintén a Szláv eposz sorozat tagjaként a Pogyebrád György, a huszita király című alkotás. A világháború szükségképpen visszatükröződött egész akkori munkájában. Nem csak az Eposz tematikájába lopózott be, de rejtett manifesztációs jelentéssel bíró plakátokkal is reagált rá. Illetve egy kevésbé ismert rajzsorozattal, amelyben mintha a jövő látomását vetítené előre: meztelen, lesoványodott emberi testek akkor szimbolikus, ma a koncentrációs táborok fényképeiről ismert halmát. De a háború alatt sem csak az Eposzra korlátozódott munkája. Már 1904 óta dolgozott a prágai színházakkal.
 
1928. szeptember 1-jén adta át hivatalosan a Szláv eposzt Prága városának, de munkája azután sem ért véget, néhány képen úgyszólván élete utolsó napjáig dolgozgatott vagy javítgatott. A sajtó általában kedvezően reagált, néhány lap viszont negatívan. A kritikusok is ellentmondásban viszonyultak a műhöz. A Szláv eposz 1928-ban tehát Prága városának tulajdonába került, és Mucha az ajándékozó szerződésben kikötötte, hogy hozzáférhető legyen a nyilvánosság számára, és méltó elhelyezést kapjon. Csak a határidőt felejtette el megemlíteni, ameddig ennek meg kell történnie. Így Prága városát a szerződés semmilyen lépésre nem kötelezte s a költséges kérdés végleges megoldását állandóan halogatták. Noha a képeket kiállították és ünnepélyesen átadták a nagyközönségnek a Prágai Vásárváros új iparpalotájában, onnan átköltöztették a brünni kiállítási területre, aztán ideiglenes menedéket jelöltek ki számukra a prágai Na studánce utcai iskola egyik termében, ahol egészen a háború kezdetéig maradtak, amikor is összetekerték és különböző raktárakban őrizték őket 22 éven át. A problémát a képek szokatlanul nagy mérete okozta.
 
Muchában az Eposz befejezésével nem hunyt ki a nagyméretű munkák iránti érdeklődés. A harmincas években még három nagy vásznat festett: Nymburk behódolása 1421-ben az Úrnak és a prágaiaknak, a nymburki városi takarékpénztár számára (most ugyancsak Nymburkban használják, színházi függönyként), 1933-ban Jan Rokycana magiszter a konstanzi zsinaton (a Rokycany-i városháza dísztermében) és a Dal a prágai Hlahol (Zengzet) dalárda számára. Ide számítható még a Föld ajándékai (Légy áldott és dicső te életet adó forrás) című, kisebb lélegzetű (kb. 400x150cm) alkotása, melyet 1932-ben festet Nizzában a pöstyéni Thermia fürdőszálló egyik ajtó feletti timpanonjára. A kép a pöstyéni gyógyforrásoknak állít emléket. A Hlaholnak Kysperkben, a mai Letohradban festette a képet, ahol élete utolsó évei alatt sok időt töltött az anyai ágról való rokonságnál, a Tischl családnál.
 
1931-ben készült el különleges munkája, a prágai Szent Vitus Székesegyház számára készített ólomüveg ablak, amelyet a Slavia Bank ajándékozott a templomnak 1931-ben. A Szent Vitus ablakán az egyes mezőkben Cirill és Metód életének jeleneteit ábrázolta, a gyermek Szent Vencel (a cseh nemzet patrónusa) és nagyanyja, Szent Ludmilla köré komponálva. Mucha folyamatosan dolgozott kisebb vásznakon is, ilyen például a Tavasz csókja 1933-ból, amelyen visszatért a Párizsban már 1900 előtt többször feldolgozott témához, a napsugarak géniuszához amint éppen csókkal ébreszti álmából a hölgyet. A nagyméretű vásznakhoz kell számítanunk még kettőt, amelyek ugyan sokkal korábban keletkeztek, de mégis valamiféle átmenetet képeztek az Eposz első vásznaitól. Az egyiken – 1917-ből való négyzet alakú kép – Libuše fejedelemnő látható nővéreivel Kazival és Tatával. Ennek gazdagon faragott keretet is rajzolt az Obecni dum Főpolgármesteri Termének díszítőstílusában. A másik, szintén különleges keretbe foglalt alkotás a Szláv aratóünnep, amely valamikor 1909 és 1911 között keletkezett. Kisméretű alkotásaiból talán a legérdekesebbek Hais Tynecky Barokk angyalka című elbeszélésének bibliofil kiadásához készült illusztrációk.
 
Muchát 1934. július 20-án a Becsületrend lovagjává ütötték. Két évvel később gyűjteményes kiállítása nyílt Párizsban. 1938-ban utolsó munkája, mellyel Franciaországból Csehországba való hazatérése után foglalkozott, egy hármas kép volt, a Szláv eposzhoz hasonló méretekkel, de annak keretét túllépő tartalommal. Nem a nemzetnek, hanem az emberiségnek szánta. Az ész korát, A bölcsesség korát és A szeretet korát ábrázolták volna. Három rajzot és színes vázlatot készített a műhöz, és sok részletét ki is dolgozta. A triptichon befejezetlen maradt. 1939 márciusában a német hadsereg támadásba lendült. Mucha neve még egyszer az újságok címlapjára került. A fasiszta sajtótermékek oldalakon keresztül visszataszító támadásokat intéztek személye ellen, és mindenfélével megvádolták, amivel csak lehetett – a nemzetközi zsidósággal való kapcsolattól kezdve a bolsevizmuson át a szabadkőművességig.
 
1938 őszén tüdőgyulladást kapott, és utána egészsége annyira megromlott, hogy nem tudott rajzolni, miközben gyógyulását remélte, olvasott és visszaemlékezéseit írta. Néhányszor megpróbált rajzolni, de a keze túlságosan reszketett. Nem tudta mivel elfoglalni magát, és hosszú órákon át, saját gondolatainak kiszolgáltatva üldögélt az ablaknál, amely mögött a természet visszatartóztathatatlanul megadta magát a télnek. 1939. március 15-én a német csapatok megszállták Csehszlovákiát, ezzel Európa sorsa megpecsételődött. A Gestapo az elsők között tartóztatta le Muchát. A kihallgatás után ugyan elengedték, de betegsége rosszabbra fordult. 1939. július 14-én Alfons Mucha meghalt. A hivatalos állami temetést, a város utcáin való gyászmenetet a német megszálló hatóságok megtiltották. A strahovi kolostor apátja, Zaoral, aki 1906-ban összeadta őt Maruškával, megtagadta a temetési szertartást, mert Mucha nem volt elég jó fia az egyháznak. Mégis a vyšehradi temetőben, a nemzet legjelesebb tagjainak fenntartott Slavinon (a Dicsőség Helyén) helyezték örök nyugalomra, ahol a gyülekezési és szólási tilalom ellenére hatalmas tömeg gyűlt össze, s valamikori ellenlábasa, Max Švabinsky mondta a gyászbeszédet.
 
1980-ban a párizsi Grand Palais-ban gyűjteményes kiállítást rendeztek Mucha műveiből. A Prágában található Alfons Mucha Múzeumban a híres művész több munkáját is megtaláljuk: a híres Sarah Bernhardt-ról készült képeket, díszítőelemeket, posztereket, festményeket, cseh bankjegyek terveit, kéziratokat, stúdiófotókat.
 
Összeállította: Bankos Szilvia


Bankos Szilvia - 2007. október 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Alfons Mucha)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!