Alfons Mucha életrajz

A szecesszió egyik legjelesebb és legmarkánsabb képviselője. Nemcsak festő és grafikusművész volt, szobrászattal is foglalkozott, de az ékszerkészítés, egy belső tér díszítése és az iparművészet is érdekelte. Sajátos, különleges tehetsége azonban legteljesebben a díszítő grafikában nyilatkozott meg. Ennek köszönheti mindmáig élő hírnevét.

1860. július 24-én született a dél-morvaországi Ivančicéban (ma Csehország), Ondřej Mucha és hitvese, Amálie (született Malá) fiaként. A feljegyzések szerint évszázadokra visszamenően minden Mucha szőlősgazda volt. Ondřej Mucha kétszer nősült, s mindkét házasságából 3-3 gyermeke született: Aloisie, Antonie és August – Alfons, Anděla és Anna. Nagy fantáziával megáldott, szórakoztató ember volt, aki sokat mesélt katonakori élményeiről. Valószínűleg szabadon keverte a valóságot a kitalált történetekkel. Alfons mesélő tehetségét apjától, míg művészi képességeit anyjától örökölte. Anyja, Amálie állítólag szép lány volt, anyja révén lengyel származású. Ondřej törvényszéki alkalmazottként dolgozott. A bírósági épület hátsó részében, a városi börtön tőszomszédságában laktak. A kis lakásban hat gyermek – köztük három tuberkulózisban szenvedett – a szülők és egy cseléd élt együtt. Meglepő, hogy apjuk fenn tudott tartani egy ilyen nagy háztartást, sőt, minden gyermekét taníttatta, valamennyivel elvégeztette legalább a középiskolát. Azonban az első házasságából született gyermekek, alighogy saját lábukra álltak, egymás után meghaltak, második házasságából való egyetlen fia pedig a festészetre, erre a már-már kétes foglakozásra adta a fejét.

Alfons születésétől fogva birtokolta a festőművészi pályához szükséges képességeket. Rajzolt (bal kézzel), még mielőtt megtanult volna járni. Anyja színes ceruzát kötött a nyakába, hogy miközben a padlón mászik, rajzolhasson. Mindennel rajzolt, ami nyomot hagyott, ceruzával, krétával, szénnel vagy szöggel. Első és meghatározó művészi tapasztalatát az „Über Land und Meer”című illusztrált folyóiratból szerezte, melyet Malá nagymama hozott magával látogatásai alkalmával. A nagymama később nekiajándékozta a könyvet, melyet egész életében nagy becsben tartott. Gyermekkorában azonban a zene játszotta a legfontosabb szerepet. Akkoriban a gyermekek, mihelyt meg tudták tartani a hegedűt, játszani tanultak rajta, emellett minden templomban gyermekkórus működött. Mivel Alfonsnak szép alt hangja volt, a hegedülés mellett énekelnie kellet, már nyolc évesen ott állt a templom karzatán. Tizenegy éves korától Brünnben, a Szent Péter Pál székesegyház kórusában énekelt, hogy gimnáziumban tanulhasson. Születésétől fogva kettős világban élt. Az egyik a bírósági épület udvara volt, a másik a templom. Nem meglepő tehát, hogy későbbi munkáiban annyi vallásos elem jelenik meg.

Ivančicéban az élet akkoriban még igen régimódi volt, az emberek gyalog jártak, mezítláb, gyertyával világítottak. Amikor Mucha teljesen más világba került, nagy szenvedéllyel fordult a technika és a tudomány felé, folyamatosan lelkesedett a XX. század vívmányaiért. A festészet új kifejezési formáiért vívott harcnál jobban érdekelték az ember hódításai, melyekkel a természetet igyekezett hatalmába keríteni. Barátai nem is annyira festők, mint inkább az első léghajósok, a film feltalálói, csillagászok, sőt az okkult tudományok kutatói közül kerültek ki.

Az 1866-ban dúló porosz-osztrák háborúban a család tagjai is részt vettek, más-más frontokon. Alfons ezalatt az ivančicei fiúkkal a mezőn rejtőzködött egy szénakazal mögött, onnan adtak le lőporral megtömött kulacsokkal hangos, de ártalmatlan lövéseket az előrenyomuló porosz seregekre. Az ellenség elfoglalta a várost, az iskolában szünetelt a tanítás, a tereken és udvarokon katonák táboroztak. De ahogy elhúzódott a megszállás, a katonák között kitört a kolera, és a megsárgult, lesoványodott testeket a városon túli közös sírba dobálták. Többek között ennek az utolsó nagy szünidőnek az emléke éledt fel azokon a történelmi festményeken, amelyekkel a festő befejezte pályáját.

Alfons tíz éves koráig nem hagyta el szülőhelyét, addig csak megfigyelte, elraktározta a dolgokat, rögzített minden szokatlant: lerajzolta, lefestette, vagy csak átérezte. Minden tevékenység vonzotta, aminek köze volt a festéshez. Megnézte a szobafestőket, a fazekas műhelyt. Tíz évesen Tuřanyba ment zarándoklatra, ahova mostohatestvére, Aloisie vitte magával. A zarándokok pénteken keltek útra, szombaton részt vettek a búcsúban és vasárnap dicsőségesen hazatértek. A következő zarándokútra, a Szent Iván-napira anyjával ment, Prágába. Tizenegy éves korában befejezte az elemi iskolát és Brünnbe kellett mennie gimnáziumba. Erre apjának, aki már három gyermekét taníttatta, már nem volt elég pénze. Alfons a Szent Péter és Pál székesegyház kórusában énekelt, melyért ösztöndíjat kapott. Amikor azonban elkezdet mutálni, abba kellett hagynia az éneklést, másodhegedűs lett. Ekkor barátkozott össze Julek Stantejsky-vel, akivel egy pici lakást béreltek.

1872. október 1-jén iratkozott be a brünni Szláv gimnáziumba. A rajz kivételével minden tárgyból jelentős nehézségei voltak. Szorgalmát igen csekélynek értékelték, a második és harmadik évet meg is ismételte. Brünni gimnáziumi tanulmányait 1871-ben fejezte be. Az iskola után Julek Stantejsky meghívta, hogy látogassák meg együtt a családját Ústí nad Orlicíben. Két hetet töltöttek ott. Julek elvitte Alfonst a templomba, ahol először látott freskókat. Umlauf festményei lenyűgözték. Mire véget ért vendégeskedése Ústí nad Orlicíben, szilárdan elhatározta, hogy a festést választja hivatásul. Apja új állással várta haza: beléphetett a járási bíróságra, mint írnok. Alfons sóhajtva engedelmeskedett. Bár nagyon rendszerető ember volt, a hivatalnokoskodás mindig idegen maradt számára, egyelőre azonban nem volt más kiút. Szabadidejében pedig különféle egyleteknek segített termet dekorálni, plakátot, meghívót tervezni. A városban alakult műkedvelő színjátszó kör számára pedig nélkülözhetetlen volt a képzőművész.

Jó szervezői képességekkel rendelkezett és remekül szónokolt, egyleteket alapított, nem tudott elutasítani semmilyen jó ügyet szolgáló feladatot. Azokhoz az emberekhez tartozott, akik hiszik, hogy a kultúra, a műveltség és a szép gondolatok terjesztésével akár egyetlen ember is felemelheti az emberiséget. Alfonst legjobban a színház vonzotta, ahol nemcsak díszleteket festett, hanem színészként és rendezőként is ténykedett. Ez az iskola jól jött sok évvel később, amikor váratlanul felajánlották neki, hogy dolgozzon a Théâtre de la Renaissance számára.

Mucha első dátumozott rajza 1875-ből való, s egy oszlophoz kötözött, hiányos öltözetű lányt ábrázol. A rajz pasztellel készült, valószínűleg Jeanne d’Arcot ábrázolta (Ivančicei Múzeum). Jóval tökéletesebb az 1878-ra datált Ivančicei torony, mely a templomtorony felső részét ábrázolja (Prágai Iparművészeti Múzeum). Tanára tanácsára 1878-ban egy napon összegyűjtötte rajzait és elküldte Prágába, a Képzőművészeti Akadémiára. Egy idő után személyesen ment a válaszért. Prágában először Vollberger orgonistához ment, ahol megszállhatott néhány éjszakára. Az akadémián elutasították, s azt tanácsolták, hogy keressen más foglalkozást, ahol jobban érvényesülhet. Ezután nem volt kedve hazamenni, még néhány napot bolyongott a városban. Miután hazatért, visszament a bíróságra, megint írogatott a nagy könyvbe. A tárgyalásokon, unalmas perceiben díszes iniciálékkal illusztrálta az oldalakat. Ez nem volt szabályos, de szemet hunytak felette. Egyszer azonban, mikor egy cigány család nemzetiségét kellett volna lejegyezni, ő inkább mindegyiket lerajzolta. Ezt már nem nézték el neki, s másnap már nem kellett bemennie a hivatalba.

Próbálta Ivančicéban kamatoztatni tehetségét, de csak néhány krajcárt keresett termek dekorálásával. Egy napon a bécsi újságban olvasott egy cikket: a színházi díszleteket és függönyöket gyártó Kautsky-Brioschi-Burghardt cég festőt keres a műhelyébe. Elküldött Bécsbe néhány rajzot, s postafordultával megjött a kedvező válasz. Összecsomagolt, elbúcsúzott a családtól és 1879 őszén Bécsbe utazott. Ahogy a zenében Strauss, a festészetben Hans Makart (1840-1884) uralkodott akkoriban. Muchát teljesen elbűvölte Makart személyisége és fantasztikusan kidekorált műterme.

1881. december 10-én leégett az egyik legnagyobb bécsi színház, a Ringtheater. A katasztrófa következtében a Kautsky-Brioschi-Burghardt cég elvesztette legnagyobb megrendelőjét és el kellet bocsátania alkalmazottait. Alfons Mucha, a legfiatalabb, megkapta felmondását. Amíg tartott a pénzéből, Bécsben maradt, majd 1881-ben elutazott. Először Laaba ment. Itt lefestett egy várromot, majd továbbutazott Mikulovba. Az Oroszlán Hotelban szállt meg. A Laaban festett képet elvitte egy könyvkereskedőhöz, aki fizetett érte. Lefestett egy szép női fejet, amelyet szintén elvitt a könyvkereskedőhöz. Ebből botrány kerekedett, melynek végül jó vége lett, és mikor megtudták, hogy egy festő lakik a hotelben, mindenki szívesen látta, ő pedig lefestett mindenkit, és az egész környéket. Kifestette a városi színházat, játszott, sőt zenélt is a színpadon.

Egy napon azonban elszakadt a nadrágja, ezért kezdte kerülni a társaságot, lemondott minden meghívást. Egyszer csak megjelent nála egy szabó, aki méretet vett, s két nap múlva új nadrágot hozott. Így a festő visszatért a társaságba. Később, Párizsban tudta meg, hogy a nadrágot a Mikulovi hölgyek varrták neki. Egy német nyelvű levél szerint sírfeliratokat is készített. A sokféle megrendelésnek köszönhetően anyagi viszonyai olyannyira javultak, hogy átköltözött egy jobb szállodába. Mucha a helyi szobafestő segédeként is jutott némi mellékes keresethez. Sőt, Khuen-Belasi gróf 1882-ben a Mikulovban letelepedett fiatal festőt kérte fel a Hrušovany-ban épülő kastélya díszítésére. Ebből az időből maradt fenn az Európa elrablása című ceruzavázlata. Mucha, miután befejezte a falfestményeket a grófnál, Bécsbe szándékozott visszatérni, hogy tökéletesítse magát a festészetben. A Kautsky-Brioschi-Burghardt cég hajlandónak mutatkozott, hogy visszavegye és foglalkoztassa. Khuen gróf azonban már tudta, hogy tehetséges fiatalt fedezett fel, és nem maradt közömbös további sorsa iránt. 1885-ben Muchát Bécs helyett Tirolba küldte Egon bátyjához, a család gandeggi várába. Egon gróf – maga is amatőr festő – nemcsak a falakat bocsátotta Mucha rendelkezésére, hogy freskókkal díszítse, hanem festékeit, állványát és vásznait is. Eljárt vele festeni a természetbe, vagy elvitte vadászni.

Egyszer Kray, egy müncheni festő látogatott a kastélyba. Megnézte Mucha képeit, és elküldte őt Münchenbe az Akadémiára. Mielőtt a festő végleg elbúcsúzott volna Gandeggtől, Khuen gróf elvitte magával egy olaszországi körútra. Felkeresték Velencét, Firenzét, Bolognát és Milánót. 1885 őszén Mucha Münchenben letette figurális festészetből a vizsgát, és felvették az utolsó előtti évfolyamra. Az akadémia matrikulájában az áll a nevénél: „Tandíj nem fizetése miatt törölve”, de ez valószínűleg nem befolyásolta tanulmányait. Münchenben az Akadémia szomszédságában az Amalien Strasse-n szállt meg. Hamarosan összeismerkedett több honfitársával, s belépett az általuk alakított, Škréta nevét viselő egyletbe. 1886-ban Mucha kezdeményezte, hogy küldjenek díszoklevelet Mikoláš Aleš festőnek, akit akkoriban sok sajtótámadás ért. Aleš ezt a gesztust soha nem felejtette el és levelezésükből kiderül, milyen értő tisztelője volt Mucha későbbi alkotásainak. A fiatal festők naponta összejöttek Alfons szobácskájában és kompozíciós feladatokat adtak egymásnak. A rajzokat közzé is tették a Paleta című lapjukban, és más müncheni újságokban, így mindig volt némi jövedelmük. Mucha még egy tizenkét tagú dalárdát is alapított, ahol ő tanított énekelni.

A festő müncheni kétéves tanulmányainak eredményességét jelzi többek között egy díj is a Cirillt és Metódot ábrázoló nagyméretű képért, melyet a cseh telepesek észak-dakotai (USA) Pisek településén álló Nepomuki Szent János templom számára festett 1887-ben. Az 1886-os évfolyammunkán, a Zsuzsanna a fürdőben címűn, illetve a Cirill és Metódon kívül még jó néhány képet ismerünk a müncheni korszakból. Ezek egyrészt a Faust témájára készült szénrajzok, másrészt különböző lap- és könyvillusztrációk, amelyeket sógora, Filip Kubr adott ki Hustopečében. Mind magán viseli a müncheni jegyeket, és néha csak az aláírásból bizonyosodhatunk meg róla, hogy valóban Mucha munkája. De mindegyiknek közös vonása a rajz egyfajta különös kalligrafikus aprólékossága, mely megkülönbözteti kortársaitól. És még valami: az aktok sajátos testi érzékisége. Fejlődése csak a történelmi kompozíciókban töretlen: mindvégig hű maradt első próbálkozásaihoz.

Az 1886-os szünidőt Hrušovanyban töltötte, ahol további faliképeket festett. A gróf a kastély egyik szárnyát kórháznak rendezte be, s megkérte Muchát, fessen valami odaillőt. Így keletkezett a keresztény irgalmasság témáját feldolgozó 3,5x6 méteres kép. Müncheni tanulmányainak befejezése után a festő visszatért Hrušovanyba. Ivančicében nem maradt senkije. Amálie nagymama, Antonie mostohanénje és Aloisie meghaltak. Apja, Ondřej átköltözött Hustopečébe, Anděla Rosicébe házasodott, August mostohabátyja pedig Brünnben dolgozott hivatalnokként, de hamarosan meghalt.

Emmahofban Mucha újabb falfestményekhez fogott. A kastélyban egy télikertet biliárdteremmé alakítottak, melyet ő festett ki. A freskók különféle játékokat ábrázoltak a római időktől egészen a jelenkorig, erősen érződött rajtuk a müncheni historizmus, de főleg Makart és Doré hatása. Már majdnem befejezte a biliárdtermet, de sorsa még nem dőlt el. A gróf kérdésére, hogy mik a tervei, ő azt mondta: „festeni.” „Folytatnod kell a tanulást. Válassz: Róma vagy Párizs” – mondta a gróf. Mucha Párizst választotta.

1887 őszén érkezett barátjával, Korel Václav Mašekkel az új és modern Párizsba. Mucha az egész vonatút alatt franciául tanult. Amint megérkeztek, lakást kerestek. Találtak egy albérletet, de Mašeknek ez nem tetszett, így ő tovább keresgélt és máshol szállt meg. Párizsban rögtön az első nap beiratkoztak a Julian Akadémiára. Mucha az első hónapokban, amíg jól meg nem tanult franciául, maroknyi, régóta Párizsban élő honfitársára szorult. Mašekkel minden délben elgyalogolt az Operáig, mert annak szomszédságában állt a cseh Husák házaspár kisvendéglője. Ebéd után visszamentek az iskolába, s ötkor elszéledtek, ki-ki a város túlsó végében lévő szobácskájába. Mucha tanítás után rajzolt vagy franciául tanult.

1887 decemberében egy, az Akadémia által rendezett versenyen – más iskolák festői is részt vettek – első díjat nyert. A téma: Mózes botjával megüti a sziklát és vizet fakaszt. Mucha zsidókat festett, amint a szomjúságtól félholtan isznak. Vidám természete, pénzügyekben való meggondolatlansága és hiszékenysége ellenére a munkát, és mindent, ami azzal összefüggött, végtelenül komolyan vette. Ifjúkora óta jobban hitt a szorgalomban, mint a tehetségben. A lustaság és a gyenge akarat jeleit nem tűrte. Első párizsi évében pontosan összeállított program szerint élt: fél kilenctől tizenkettőig és kettőtől ötig a Julian Akadémián, este otthon dolgozott. A cseh, lengyel és orosz művészek megalapították a Lada (a szépség és a szerelem szláv istennője) nevű szláv kört. Elnökévé egyhangúlag Muchát választották. Az egylet célja a párizsi szlávok és korántsem csak a művészek egyesítése volt. Mivel a vendéglő tulajdonosnője, ahol az egylet megalakult, lengyel volt, a jeles esemény megünneplésére díszvacsorát adott.

Mucha gyorsan rájött, hogy a Szalon művészeivel nincs minden rendben, a Goupil Galériában, vagy Tanguy apónál kiállított képekkel azonban nem tudott mit kezdeni. A színeket és a tárgyak térben való rekonstruálását érintő elméleti viták nem sokat jelentettek neki. Született linearista volt. A Julian akadémián egy csoport fiatalabb, ámde tapasztaltabb diákkal találkozott, akik a festészetet nem öncélúan fogták föl. Társai sok olyan dologra hívták fel a figyelmet, amelyekkel eddig nem találkozott. Nem olvasott túl sokat, s ha rászánta magát, kizárólag a cseh és német irodalomhoz férhetett hozzá. 1888 júliusában elhagyta Párizst, ismét Hrušovanyba tért vissza, ahol befejezte a dekoratív festményeket. Július 12-én Münchenben várta Khuen gróf, hogy meghallgassa, milyen eredménnyel folytatja tanulmányait. Havi kétszáz frankot küldött neki, és bizonyosságot akart, hogy a pénzt nem hiába adja ki. A müncheni raport megnyugtatóan sikerült, s Mucha folytatta útját Hrušovanyba és Emmahofban töltötte a vakációt. Végigdolgozta a két hónapot, sőt, még többet is. Valószínűleg belebetegedett volna, ha három napnál tovább tétlenül marad. Folytatta a freskókat, amelyekkel elborította a kastély falait. Még Bécsbe is elutazott, hogy modellek alapján alakokat skicceljen fel, alig várta, hogy újból festhessen. A világosság minden óráját kihasználta, mégsem tudta befejezni a festést a szünidő végéig, így november közepénél előbb nem jutott vissza Párizsba.

Mucha sem a Mazagran impasse-on lévő szobácskájába, sem a Julian Akadémiára nem tért vissza. A pályaudvarról a Saint-Sulpice prace-ra ment, és ott keresett lakást. A latin negyed egy hoteljében szállt meg, sötét csigalépcsővel, ággyal, asztalkával és két székkel bútorozott apró szobában. A szomszéd házban lévő kisvendéglőben étkezett, és beiratkozott a közeli Colorossi Akadémiára, ahol fő programja a rajzolás volt, és ahol egyszerre három kurzusra járt. Egyedül a vasárnapja maradt szabad, ilyenkor a Luvre-ba járt vagy a bukinisták könyvei között bogarászott, vagy nézte, ahogy a folyóparton férfiak fiatal hölgyek kutyáit nyírják. Álmodozott, gondtalanul tanulhatott és készülhetett a nagyvárosba, ahol egy idő után mindenkit magával ragad a remény, hogy egy napon őt is ünnepli majd a közönség.

1889. január 30-án levelet kapott Khuen gróftól, melyben az állt, hogy a gróf nem folyósít számára több anyagi támogatást. Így Mucha eredményesen folytatódó tanulmányai közepette egyetlen fillér nélkül maradt. Meg kellett szakítania tanulmányait, és minden energiáját kereső foglalkozásra kellett fordítania. A nélkülözés hónapjai következtek. Nem járt túl messze az összeroppanástól, amikor a sors elhatározta, hogy ismét talpra állítja. Vásárolt egy zsák lencsét, s minden nap azt evett. Amikor az elfogyott, amíg lehetett, Vácha barátjánál töltötte az időt. Hitelbe ettek Michaud apó vendéglőjében. Egyszer azonban Michaud apó elvesztette a türelmét s benyújtotta a számlát. Mucha visszatért szobácskájába. Rajzokat küldött különféle prágai folyóiratoknak, de azok csak akkor jelentek meg, amikor már túl volt a legnehezebb időszakon. Lévy nyomdász bíztatására apró katonákat rajzolt, litográfiai eljárással sokszorosította, s a kinyomtatott íveket gyermekeknek való kivágó mintaként adták el. A kapott néhány frankért szenet vett, és kíváncsian várta, mit hoz a jövő. Reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Belázasodott és ágynak dőlt. A kandalló kialudt, nem volt mit enni, a hideg bekúszott a szobába.

Egy napon azonban megjelent nála Henri Bourrelier a Colin Kiadótól. Mentőöv az utolsó pillanatban. Illusztrációt rendelt tőle, előleget utaltatott ki számára, orvost küldött hozzá, és a festő néhány nap múlva ismét a rajztábla előtt állt. Első illusztrációi a való életből vett pillanatokat ábrázolták. Amikor jobbra fordult a sorsa, rögtön további lehetőségek nyíltak előtte. A Šimáček prágai kiadó elfogadta rajzait és Svatopluk Čech Adamiták című epikus költeményét javasolta illusztrálásra. Mucha azonnal elfogadta az ajánlatot, s csak utána kezdett gondolkozni azon, hogyan is oldja meg a feladatot. Nem volt valami nagy olvasó. Az adamita vallási szektát csak névről ismerte. De tudta, hogy történelmi képet korhű környezetben, eredeti kosztümökben szokás megfesteni. Ez komoly gondot okozott számára. Miután végigolvasta a költeményt, mélyen meghatotta az adamiták sorsa. Örömmel látott munkához. Az adamiták „kosztümjének” gondja megoldódott: elég volt az akt, plein airben.

Miután a Colarossi Akadémián kényszerűségből félbeszakította tanulmányait, nem érintkezett többé osztálytársaival, szobájába zárkózott, nem akart barátai terhére lenni. Akkortájt bukkant fel Párizsban Luděk Marold, aki később elegáns illusztrációval futott be rövid, ámde sikeres karriert. Mindketten lankadatlan munkakedvvel dolgoztak. Napi 14-16 órán át gürcöltek a kicsi, szellőzetlen szobában, sűrű dohányfüstben. Az egészségtelen életmód kellemetlen következményei hamar jelentkeztek: nem tudtak aludni és zúgott a fejük. Panaszaikkal a szomszéd öreg doktorhoz fordultak, aki napi legalább egy óra pihenést és sportolást javasolt nekik. Attól kezdve öttől hatig rendszeresen lejártak a környékbeli kávéházba kockázni. Maroldon kívül Mucha továbbra is tartotta a barátságot Váchával, akivel a párizsi élet kezdeti nehézségeit osztotta meg.

1890 közepe táján egy napon újabb látogató tűnt fel, aki később nagy hatást gyakorolt Mucha életének új szakaszára: Slewiński, lengyel festő. A Clorossi Akadémiáról ismerték egymást, és tanácsért jött egy kompozíciós munkával kapcsolatban. Slewiński rábeszélte Muchát, hogy térjen vissza régi barátai közé. Talált neki egy olcsó szobát is a rue de la Grande Chaumiéren, madme Charlotte étkezdéje fölött. A szobában nagy franciaágy állt, női toalettasztalka tükörrel, szék és egy kopott fotel. Mucha attól, hogy a házban szállt meg, valamiféle patrónusává vált az étkezde mindig változó társaságának. Sokszor neki és Slewińskinek jutott a feladat, hogy felkarolja és összeismertesse a többiekkel az újonnan jötteket. Az új környezetben további lehetőségek nyíltak a kenyérkeresetre. Madame Charlotte minden vendége ugyanolyan rosszul állt anyagilag, de ha egyikük valahogy új kereseti forrást fedezett fel, gondoskodott róla, hogy jusson belőle valamelyik barátjának is.

Így történt, hogy a fametsző Ruf bemutatta Muchát Ginistynek, az Odéon Színház későbbi igazgatójának, aki akkoriban a „La Vie Populaire”-nak nevezett szerény és kissé kétes hírű lapot vezette. Ginisty javasolta, hogy rajzoljon valamit a borítóra. Negyven frankot kapott érte. Attól fogva minden szombaton újabb rajzot vitt a szerkesztőségbe fenyődeszkán, fametszetre előkészítve, s megkapta a következő honoráriumot, melynek több mint fele modellekre és az előkészítésre ment el. A „Magazin Pittoresque” 1897. március 1-jei számában Gaston Cerfberr leírta találkozását Muchával Ginistynél.

Első munkája Ginisty „Revue Populaire”-jében 1890. április 24-én jelent meg, a Baurrelier által kiadott „Petit Francais illustré”-nek készített első illusztrációja pedig 1891. március 14-ről való. 1890-91-ben, a „Színházi jelenetek” (Le Costume au Théâtre) című újságban először ábrázolta Sarah Bernhardt-t Kleopátra szerepében. 1891 elején újabb asztaltárs tűnt fel madame Charlotte-nál: a 43 éves Gauguin, és a holland de Haan. Mucha valószínűleg sokkal többre értékelte Gauguint, a gondolkodót, mint a festőt, fenntartásai lehettek Gauguin rajzaival és kompozíciós elveivel szemben. Mégis megérezte benne a zsenit, és bántotta, hogy a nyilvánosság értetlenül fogadja képeit. Gauguin, a művész mást jelentett számára, mint Gauguin, az ember, aki az ő ízlésének túlságosan lármás volt, ivott és más kilengéseket is elkövetett. Meggyőződése szerint a művésznek nincs joga eltékozolni saját erőit. A ember nem a szórakozásért van a világon, és a feladat hűtlen kezelése megbosszulja magát. Művészeti téren sokban egyeztek – például mindketten tisztelték Puvis de Chavannes-t.

A Jouvet Kiadó felkérte, hogy illusztrálja Xavier Marmier mesekönyvét, a „Nagymamánk meséi”-t (Les Contes des Gramdes Méres). A kiadónak tetszett a munkája, és azt akarta, hogy a szalonban állítson ki. Baráti köre új taggal bővült: a spanyol Durrio ékszereket cizellált és különböző apró terrakotta tárgyakat próbált kemencében kiégetni. Szívesen mesélt a munkájáról, különösen arról, hogyan cizellálja az ékszereket, így Mucha sokat tanult tőle, ami később hasznára vált. Schwertner és Sándor révén pedig az üvegfestészethez is közeledett. Az Art Nouveau-ban, mely látszólag nem filozófiai síkon mozgott, arra törekedett, hogy ne csak fessen, hanem képeivel egyúttal átfogó filozófiai rendszert fogalmazzon meg. Feladatát komolyabban vette, mint sok más kortársa. Nem elégedett meg csupán a formák tökéletes összhangjával, díszítéseibe, színeibe és kompozícióiba igyekezett olyan mélyebb, rejtett jelentést vinni, mely messze túlmutatott a rajz eredeti szándékán. Később, mikor úgy érezte, hogy alkotó képzelete számára már szűk a keret, elhagyta az Art Nouveau-t.

Számára természetes volt, hogy a művészet egyetlen lehetséges értelme csakis a mögöttes filozófiai tartalomból fakadt. Szerinte a művész feladata az, hogy terjessze a Fényt, és ha helyesen fogta fel küldetését, erre minden eszköz megfelelt. A szellem rejtélyei iránt tanúsított érdeklődése hamar elvezette az olyan gondolkodók társaságába, mint amilyen Sar Péladan vagy Eduard Schuré volt. D. A Courmes, a spirituális írások egyik neves szerzője, Mucha barátja és tanácsadója lett, és neki ajánlotta „Teozófiai kérdőív”-ét. Mucha olcsó folyóiratoknak rajzolt illusztrációkat, és közben a jövőről álmodozott, amikor a sors kivételes lehetőséggel ajándékozta meg: egy szláv panteon falain szólhat a nézőkhöz. Ebben az időben tört be az újonnan felfedezett japán művészet, mely magával ragadta az akkori nemzedéket. Japánokat az 1889-es világkiállításon láttak először. Muchánál is megjelentek a japán technikai elemek, de nem kizárólag a világkiállításnak köszönhetően. Csak egyszer látogatott oda, a megnyitáskor, aztán már nem ment vissza, mert nem volt pénze belépőjegyre, ráadásul otthon még mindig az Adamitákon gürcölt.

Mucha stílusa hirtelen született meg, készen, egyik napról a másikra, minden megelőző fejlődés nélkül. Járta az utcákat, nyomdákat, színházakat, kortárs művészekkel érintkezett madame Charlotte-nál, még ha keveset is, de olvasott, kiállításokat látogatott, de az őt ért valamennyi hatás ott maradt a tudatalattijában, egyelőre felhasználatlanul, rejtőzve. Első párizsi napjától 1894 karácsonyáig nem látható nála más változás, mint az egyre izmosodó mesterségbeli tudás és az erősödő hajlam a szimbolizmus iránt. A japán hatás nem felfedezhető, amíg nem vált stílusa elválaszthatatlan alkotórészévé.

Gauguint Tahitiról való visszatérésekor senki nem várta. Barátai szétszéledtek, nem volt se pénze, se szállása. Madame Charlotte étkezdéjében találkozott Muchával, aki befogadta őt műtermébe. Mucha abban az időben egy műtermet bérelt, melyet Kádár grafikus engedett át neki, amikor elhagyta rue de la Grande Chauniére-t. Mucha nevét, mint jó illusztrátorét kezdték jegyezni, kievickélt a legmélyebb ínségből, így első spórolt pénzéből megvette új műtermébe azt, amelyre a legjobban vágyott: egy harmóniumot. Játszani nem tudott rajta, de gyorsan megtanult, és attól kezdve esténként legalább egy órán keresztül templomi zenét és régi karácsonyi énekeket improvizált. A harmónium mindenhová vele vándorolt, ahová költözött, egészen prágai házukig, ahol ma is megvan.

Gauguin ott tartózkodásának idején a harmónium volt az első számú kuriózum a műteremben. Kuriozitását növelte, hogy tulajdonosa még nem tudott játszani rajta. Gauguin sem, mégis lefényképeztette magát mellette, mert Mucha saját gyönyörűségére egy fényképezőgépet is vásárolt. Szenvedélyes örömmel használta, és ahogy az akkori festők többsége, minden modelljét lefényképezte, hogy nyugodtan fejezhesse be a rajz részleteit, a modellnek sem kellett sok további drága órát fizetni. Így megmaradtak az előminták, amelyek alapján rajzait készítette. Mucha jövedelmének nagyobb része az Armand Colinnek készítet illusztrációkból származott, de már maga mögött tudta az első egyedi grafikai lapokat: az 1882. évi naptárt a Lorilleux cégnek. Ez tizenkét kör alakú kompozíció volt, amelyek az állatövi jegyeket szimbolizálták. A tizenkét lapért 2500 frankot kapott, és a megrendelés reklámot jelentett neki. Lorilleux az egyik leghíresebb festékgyártó cég tulajdonosa volt, és a Mucha által illusztrált naptárt festőknek, iskoláknak, színházaknak, szerkesztőségeknek szánta. Mindent, amit pénzért megrendelésre rajzolt, csak az iskolában megtanult mesterségbeli rutinmunkának tekintett.

A legtöbb illusztrátor nem sokat bíbelődött a rábízott feladattal. Mucha azonban minden illusztrációból igyekezett valamit megtanulni, hogy kiegészítse kényszerből megszakított tanulmányait, és becsületbeli ügynek tekintette, hogy csak olyan munkát adjon ki a kezéből, amellyel tökéletesen elégedett. Megbízható illusztrátorként lett híres, de néhány óra helyett kora reggeltől késő estig dolgozott. Sok válóság utáni tanulmányt készített, több időt áldozott egyetlen képre, mint az író egy egész novellára. Mivel szűkös anyagi lehetőségei miatt nem tudott modelleket fizetni, erre a célra felhasznált mindenkit, aki látogatóba jött hozzá. Vendégeit pózba állította, vagy kanapéra fektette, lerajzolta, s további felhasználásra még le is fényképezte őket. Abban az időben készültek rajzai a rue de la Grande Chaumiére lakóiról, megörökítve madame Charlotte crémerie-jének vendégeit és a cseh festők is csoportját. Gauguin is ült modellt borbélylepedőbe burkolva, hogy végül a „Petit Francais illustré” valamelyik elbeszélésnek kissé bárgyú legényévé változzon. Miközben Verlaine ült a fotelben, lassan ocsúdva az abszintos ködből, Mucha megfestette portréját, amelyet később Balsors lovag lesújtott Verlaine-re (Verlaine terrassé par le Chevalier Malheur) címmel állított ki.

1892 Mucha életében alapvető javulást hozott. Rajzolt a Vie Populaire-nek, a Petit Francais illustré-nek, a Figarónak, az Illustrationnak, a Revue Mame-nek és a magyar Kádár közvetítésével a Costume au Théâtre kiadóval is együttműködhetett. A honoráriumon kívül színházjegyeket is kapott, és a szerkesztőségben megismerkedett Steinlennel, aki stilizált, merész virágmotívumokkal díszített színes borítókat rajzolt. Muchának különös érzéke volt a díszítőművészethez, és azonnal reagált Steinlen munkáira. 1893-ban festette a Karácsonyéj című alkotását. Nagyjából ebben az időben rajzolta meg a Bons de la Concorde sorsjegy tervét, amelyen először villant fel jövendő stílusjegye a pszeudoreneszánsz részletek alól – a figurális csoportot „glóriaként” keretező körív és az egyszerre realisztikus és stilizált költői leánytünemény. 1893-ban jelent meg a Zlatá Praha című lapban az Odaliszk című olajképének reprodukciója. Ebben az időben lépett kapcsolatba a prágai Šimáček és Otto kiadókkal, ettől fogva kezdték közölni a rajzait a Zlatá Praha, a Světozor és más lapok.

Mucha ötletessége, könnyed kifejezőkészsége s illusztrátori stílusának társalgási eleganciája hónapról hónapra erősödött, és egész sor párizsi folyóirat kapuját nyitotta meg előtte. Illusztrációi egyre gyakrabban jelentek meg a Le Figaro illustré, a La vie parisienne a Le monde illustré, Revue Mame, Noël illustré, L’illustration és hasonló népszerű lapokban. Szeretett volna részt venni egy pályázaton, amelyet a holland kormány írt ki illetékbélyegek tervezésére. A rajzokat elkészítette, de a feladásra nem volt pénze. A bélyegtervek ismeretlen úton eljutottak Prágába, s amikor tulajdonosuk elvitte őket a már idős Muchához, hogy igazolja valódiságukat, azzal utasította el, hogy ő ilyen felületes munkát sosem adott ki a kezéből. Csak a fennmaradt történelmi adatok hitelesítették a terveket. Armand Colin azonban olyan megrendelést kínált, amely rajztehetségének első hivatalos elismerését jelentette, s a jó nevű illusztrátorok közé emelte. A német történelem Seignobos-féle irodalmi feldolgozását készültek kiadni. A több évre tervezett mű illusztrációinak elkészítésére fele-fele arányban a híres Rochegrosse-t és Muchát kérték fel. Az ajánlat komoly erkölcsi dilemmát okozott a szenvedélyes hazafinak. Néhány nap gondolkodási időt kért.

Nem volt soviniszta. Elismerte minden nemzet jó tulajdonságát, de azt akarta, hogy a többiek is hasonló módon ismerjék el az ő nemzetét. Ragaszkodott az egyenlő elbíráláshoz és be akarta bizonyítani, hogy Közép-Európában ősidők óta létezett a német kultúrával egyenértékű szláv kultúra. Aláírta a szerződést, amely egészen 1898-ig foglalkoztatta, s nekilátott a gondos történelmi felkészülésnek. Olyan mozzanatokat választott témául a német történelemből, amelyekben a cseh nemzet meghatározó szerepet játszott, vagy amelyek hatottak fejlődésére. A legrégebbi korból pedig olyan jeleneteket keresett, amelyekben a németekre vonatkozó kritikáját ábrázolhatta – ilyen volt az Arminius győzelme a rómaiak fölött, Julianus leveri az alemannokat és a Barbarossa halála.

A fekete-fehér képek, amelyek Lemoine vésnöknek mintául szolgáltak, egyre inkább elvesztették történelmi leíró jellegüket és valamiféle wagneri vízióvá vagy eizensteini filmjelenetekké váltak. Ez a képalkotás a Barbarossa halálában érte el csúcspontját. A félmeztelen holttestet háttérbe helyezte, a kép közepére egy kámzsás szerzetes fekete sziluettjét állította, aki mint könyörtelen bíró magasodik a halott király felett, és az egész előteret mocsaras tavacskákból kiálló gyökerek fenyegető tekervényeivel töltötte ki. A Seignobos-féle történelem illusztrálása teljesen felkészületlenül érte, túl nagy követelmény volt, hogy megbirkózzon ilyen nagy munkával. Barátai, ahogy tudtak, mentek modellt állni. Ilyen sok figuránál a fényképezőgépnek is szakadatlanul működnie kellett. Az egyik felvételen a jelenetet mintha egy dadaista előadásból vágták volna ki. Egy csapat modell pózol a kivégzőhely állványzatán, ahol a tönk mellett ott vérzik a lefejezett nemesúr törzse, s a hóhér Mucha levágott fejét tűzi karóra hajánál fogva. Másutt ő maga pózol Jean de Leyde figurájához – a nagyúr büszke mozdulatával éppen egyik feleségét ölte meg. Ez a jelenet nyilvánvalóan gonosz elégtételt jelentett neki – viszonya a nőkhöz talán már akkor is a lírai istenítés és az ingerült szkepszis között ingadozott.

1894-ben elismerő érmet nyert Seignobos a „Jelenetek és epizódok Németország történelméből” (Scénes et Episodes de l’Historie d’Allemagne) című könyve illusztrálásáért. Egyre gyakrabban jöttek hozzá volt tanulótársai a Julian Akadémiáról és Colarossitól, hogy segítsen nekik kompozícióban és rajzban. Megmagyarázta hibáikat, szemléletesen megmutatta, mit hogyan kell csinálni, s miben rejlik a helyes technika titka. Feladatokat adott nekik, melyeket aztán további fejtegetésekkel kísérve javítgatott. Nem utasított el senkit, korrigált, magyarázott, míg észre nem vette, hogy a saját munkájára aggasztóan kevés idő marad. Kijelölte az órákat, mikor jöhetnek hozzá a tanítványok, és mire felocsúdott, számos rajz- és kompozíciós tanfolyamot vezetett. Az eszébe sem jutott, hogy honoráriumot kérhetne. Csak sokkal később – amikor látszott, hogy dolgozószobája már túl kicsi, s az oktatásra valódi műtermet kell bérelnie – határozta el nehéz szívvel, hogy csekély díjazást kérjen a rezsi fedezésére. A helyiséget Colarossi adta kölcsön, így jött létre az első Mucha mesterkurzus (Cours Mucha), mely később tevékenysége fontos alkotórészévé vált és sajátos stílusát terjesztette – különösen Amerikában. A tanítványok elsősorban az Egyesült Államokból érkeztek, és jelenlétük valószínűleg közrejátszhatott abban, hogy Mucha szövetkezett Whistlerrel, és felváltva oktattak a Carmennek nevezett akadémián.

Népszerűsége először egy intézmény létrejöttével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá, amely aztán nyolcvanéves fennállása alatt világhírre tett szert: ez a Négy Művészet Bálja (Bal des Quat’z Arts). Az Ecole des Beaux-Arts diákjai és a Latin Negyed, valamint a Montmartre lakói egy nyilvános gyűlésen elhatározták, hogy a négy művészeti céh – a festészeti, a szobrászati, az építészeti és az irodalmi – tagjai minden év áprilisában bált rendeznek. Mucha Gauguinnal való barátságát egy banális, de helyrehozhatatlan körülmény szakította meg. 1893 végén súlyosan megbetegedett, és amikor hónapok múlva „visszatért” az életbe, Gauguin már eltűnt. Mucha tífuszt kapott, amibe kis híján belehalt. Anna húga, mikor megtudta, mi van vele, sietve Párizsba utazott, talpig gyászban. A hosszú betegség, kórházi ápolás után valószínűleg Anna húga unszolására Hustopečébe utazott, hogy erőre kapjon. Több hetet töltött itt. Párizsba való visszatérésekor elismert illusztrátor volt, de még mindig pénztelen. Itt töltötte az 1894-es karácsonyt. Szorgalmasan dolgozott a Németország története illusztrációin.

Röviddel karácsony előtt Madame Charlotte-nál találkozott Kádár grafikussal, aki egy szívességet kért tőle. Be kellet fejezni egy plakátot Brazíliának Lemercier nyomdásznál. Mucha örömmel vállalta a feladatot. 1894. december 24. után rögtön munkához is látott a nyomdában. Két napig dolgozott, s már alig várta, hogy befejezhesse a munkát. Délután kettőkor, mikor már az utolsó korrigálást végezte, gondterhelten odament hozzá Brunoff.

 

Sarah Bernhardtnak plakátra volt szüksége a legújabb darabjához, és azt akarta, hogy újév reggelén ki legyen ragasztva a városban. Mucha még nem csinált ilyesmit, de úgy döntött, megpróbálja. Aznap este el is mentek megnézni a darabot. Mucha barátaitól kért kölcsön frakkot és cilindert az estére. Ilyen öltözetben, vázlatfüzettel jelent meg a Théâtre de la Renaissance színfalai mögött. A Gismondát játszották Sardou-tól. A vázlatkönyvbe lerajzolta Sarah Bernhardt ruháját, a virágokat a hajában, a széles arany ruhaujjakat, a kezében lengő pálmalevelet. Victorien Sardou később Mucha egyik közeli barátja lett.

Mucha először 1890-ben skiccelte le Sarah-t a Costume au Théâtre számára, Emilie Moreau Kleopátrájának előadásán. Ezúttal azonban többről volt szó, mint jelmezről, érzékenyebben kellett közelítenie a művésznőhöz, jobban átadnia magát impresszióinak, hogy egyetlen vonással megragadhassa jelenségének lényegét. A Gismonda bizánci környezete bensőségesen közel állt Mucha szívéhez, a gregorián ének gyermekkora legmélyebb élményeit idézte vissza. Nem kellett idegen stílust magára erőltetnie, saját nyelvén tudta kifejezni benyomásait. Előadás után a színház melletti kávéházban a márványasztalra rajzolta fel Brunoffnak elképzelését. Másnap neki is látott a munkának.

Amikor bevitte a kész, színes mintalapot, Lemercier éppen menni készült, az ajtóban nézte meg a művet. Brunoff már elutazott. Lemercier láthatóan csalódott. Kijelentette, hogy ők ilyen stílusú rajzokkal nem foglalkoznak, Mucha feleslegesen dolgozott. De mit tehettek, elküldték a színházba. 28-án érkezett a hír a színházból: Sarah-nak tetszik a vázlat, lásson neki. 1894. december 30-án már ki volt függesztve a nyomdában a kész plakát. Brunoff, mikor visszatért Párizsba, elszörnyedt a plakát láttán. De Sarah már várta a képeket, így Brunoff kétségbeesetten vitte el őket. Aztán Muchát is behívták a színházba, egyenesen Sarah öltözőjébe. Mucha ekkor találkozott vele először szemtől szemben. Sarah átölelte Muchát és elhalmozta őt dicséretekkel. Végül megszégyenülés helyett nagy siker lett. Brunoff nem tudott rájönni a siker nyitjára, de közölte, hogy örülne, ha Mucha további plakátokat rajzolna nekik. Sarah pedig el sem engedte őt, hat éven át dolgozott vele, egészen Sarah 1901-es amerikai útjáig, sőt időnként ezután is.

1895. január elsején reggel a párizsi utcákon megjelent az új plakát, és nagy szenzációt keltett. Hosszú, keskeny formátuma, a majdnem ember nagyságú alak néhány centiméterrel a járókelők feje fölött, szokatlan közvetlenséggel hatott, és ahelyett, hogy rikító színekkel kötötte volna le a figyelmet, finom, áttetsző ibolya, rózsaszín, zöld, barna és arany árnyalatokkal ütött el környezetétől. A feltűnő színhatásokat szándékosan mellőzte. Az akkortájt leggyakrabban használt piros és cinóber színek hiánya váltotta ki az egészen újszerű hatást. A szerződés, amivel Sarah magához kötötte Muchát, nem csak a plakátokra vonatkozott. Díszleteket és jelmezeket kellett terveznie, bármikor együtt kellet működnie a rendezővel a színpadkép helyes megkomponálásában. Sarah Bernhardt, aki nagyrészt maga rendezte előadásait, igényelte a szakmai segítséget, és ebben jól jöttek a festő bécsi és morvavidéki színházi tapasztalatai, illetve gondos felkészültsége a történelmi illusztrációkra. Megtervezte az ékszereket is, melyekre Sarah egyes szerepeihez volt szüksége, új frizurákat talált ki számára, kiválasztotta az anyagot a varrónőknek.

1895-ben megjelent az „Adamiták” Mucha rajzaival. Mucha senkivel össze nem téveszthető stílusa, amely akkor már magán hordozta az Art Nouveau valamennyi ismertetőjegyét, 1895. január 1-jétől keltezhető – ettől kezdve már csak kombinálta és csiszolgatta az alkotóelemeket. Díszítőelemeinek néhány sajátosságát Henri Bourrelier-nek, Ruty-nak köszönhette. Nagy hatással volt rá Ruty két tussal rajzolt fekete-fehér ornamense. Ruty illusztrátor volt, szintén Armand Colinnak dolgozott. Talán 1891-ben, amikor Armand Colin kiadta Judith Gautier könyvét, a „Mémoires d’un Eléphant Blanc”-t, Mucha rajzolta hozzá az illusztrációkat, Ruty pedig az egyes fejezetek fejlécét. Ruty rajza és kompozíciója nem valami kimagasló, de a díszítősáv-formát öltő fejlécek felét olyan motívumok alkotják, amelyek később, különösen az Ilsée-ben és a Miatyánkban (Le Pater, Otčenáš) oly jellemzők lettek Muchára: kéz, kinyújtott ujj, sőt vérző szív is. Ábrázolásmódjának kedvelt sajátossága volt, hogy egy-egy emberfeletti nagyságú alakot állított szembe a halandók apró figuráival. Ez a stíluselem korán megjelent műveiben, például az Adamiták címlapján, vagy az 1893-ból származó Karácsonyéjben. Judith Gautier könyvében a fehér elefánt magasodott az emberek alakjai fölé, mint az erő és a természet szimbóluma.

1896-ban Mucha Champenoisnak megrajzolta a Négy évszakot, mint dekoratív pannót. Champenois olyan szerződést íratott alá a festővel, amely kizárólagos tulajdonává tette, megtiltotta, hogy más európai cégnek dolgozzon, és kötelezte, hogy havi átalányért minden megrendelést teljesítsen, amit ő szerez neki. A művészt megtévesztette az összeg, és nem tudatosodott benne, milyen rabszolgaság vár rá. Egész életében irreális elképzelései voltak fizikai teljesítőképességéről. Valahányszor új megrendelést vállalt, meg volt győződve róla, hogy néhány hét alatt megbirkózik vele, bár rendszeresen hónapokkal elszámolta magát, ha nem évekkel. Az a könnyedség, amellyel rajzolt és megoldotta a kompozíciós problémákat, hibás becslésre csábította. Halmozta a megrendeléseket, aztán éjszakákon át dolgozott, hogy minden vállalásának eleget tegyen. De ilyen kapkodás és túlhajszoltság mellett is ritkán került ki a keze közül olyan munka, mely nem ütötte volna meg a kívánt színvonalat.

Miután aláírta a szerződést Champenois-val, több kötelezettsége volt, melyek mindegyike önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy tartósan foglalkoztassa. Folytatnia kellett a Seignobos-féle Németország történetének illusztrálását, elő kellett készítenie a Spanyolország történetét, várta az Ilsée illusztrálása és grafikai kidolgozása, Champenois tízesével kezdte adni a megbízásokat, miközben Mucha hetente még elég sok időt szentelt a színháznak és Sarah Bernhardt-nak. Most került kapcsolatba a La Plume folyóirat köré gyűlt művészekkel is, amelyet León Deschamps szerkesztett az Új Művészet szellemében. Mivel a La Plume saját kiállítótermet tartott fenn, ahol Salon des Cent néven zajlottak a kiállítások, Mucha nem is kívánhatott volna magának jobb környezetet műveinek, melyeket gyűjteményes kiállításon akart bemutatni a nagyközönségnek. Mire de Flers megírta az Ilsée szövegét, csak három hónap maradt a megjelenés határidejéig, ezalatt kellett Muchának 134 színezett litográfiát megrajzolnia és nyomdakészen leadnia.

Amikor Sarah 1896-ban újból színre vitte a Kaméliás hölgyet, és modern, saját korabeli díszlet mellett döntött, az egész előadást közösen oldották meg, és Mucha színpadi tereinek hatása az akkori divatra is átterjedt. Mucha sohasem beszélt semmiféle Art Nouveau-ról, de következetesen használta a meghatározást. Saját elképzelései szerint alkotott. Díszítőelemeit a természetből merítette, ugyanolyan szabályok szerint, mint szülőföldjén a falusi hímzők és népi festők, a kortársak stílusához való kapcsolódását valahogy észre sem vette. Izzó nemzeti érzületében azt hitte, hogy a mozgalomba be tud csempészni valami eredetit, valami tiszta szlávot. Annyira irtózott a másolástól és attól, hogy beálljon a sorba, hogy eszébe sem jutott csatlakozni valamely létező csoporthoz.

Rendszeresen kiállították műveit Angliában, de ő sosem járt az országban. Minden angol megrendelését postai úton, vagy közvetítők segítségével tárgyalták meg. Így nagyméretű plakátját, a Waverley Cycles-t, a West End Revue-t és a grandiózus Nestlé Food-ot, amelyet egyúttal Viktória királynő ünneplésére is szántak, Champenois megrendelésére készítette Angliának. Bár az utóbbi időben vázlatok sokaságát fedezték fel (ma Frederick Mulder gyűjteményében találhatók Londonban), egyelőre nem világos, kik és hányat használtak fel belőlük. Bizonyíthatóan kettőt, az ún. Bizantinumot és a Margarétás lányt ripszre és bársonyra nyomták, 60x80cm-es méretben, többféle színes változatban, valószínűleg már 1897-ben, de legkésőbb a következő év elején, mert az egyiket már 1898-ban megvette a stuttgarti múzeum.

Madame Charlotte-nál új egzotikus cimbora jelent meg, Strindberg, a svéd író. Muchának egy csapásra megtetszett az új jövevény. Mindketten komolyan vették az okkultizmust és a misztikát, szívesen hallgatták egymás fantasztikus elméleteit. Mindketten ugyanolyan szenvedélyesen rajongtak a tudományért, amelyet azonban irreális középkori gondolkozással kevertek, a véletleneket bizonyítékként kezelték, előnyben részesítették a természeti jelenségek azon magyarázatait, amelyek azt igazolták, hogy minden jelenség hátterében valamiféle, nagybetűvel írandó titkos erő rejtőzik. Mindketten ugyanabban az időben „hódították meg” Párizst. Mucha félénk reménnyel és szorgalmas munkával, Strindberg a beteges dicsvágy makacs elfogultságával.

1897-ben jelent meg Mucha nagy zodiákus naptára. Champenois az 1897. márciusi kiállításra kinyomtatta a Salon des Cent-t. A Camis cég, amely a Les Amants plakátot nyomtatta, s amelynek Mucha reklámfejléceket is tervezett, kinyomtatta a Louchon, a Pireneusok királynője (Louchon, Reine des Pyrenées) plakátot is, aláírás nélkül ugyan de a reimsi kiállításon Mucha neve alatt mutatták be. 1897-ben készült A szamáriai asszony című plakát, illetve a Merengés… című kép is.

 

1896 nyarán Mucha elköltözött a Luxemburg-kert másik oldalára. Új műtermét bizánci pompával rendezte be. A magas, csupasz falakat hatalmas sötétvörös kínai selyemfüggönyökkel takarta el, amelyek a mennyezetről baldachin formájában omoltak le. Az egyik sarokba gazdagon díszített török sátor darabjait akasztotta, a bejáratot tibeti és japán hímzett övekkel díszítette, a padlót perzsaszőnyegekkel és medvebőrökkel borította, reneszánsz, barokk, empire bútordarabokat költöztetett be, háromméteres pálmákat, hangszereket, kitömött madarakat, keleti vázákat, középkori szobrokat, templomi lámpákat, ornátusokat, gyertyatartókat, ősrégi könyveket, fegyvereket, sisakokat és megszámlálhatatlan apró tárgyat. Egész évben nagy kosár szegfűt, rózsát, mimózát, nőszirmot vagy bazsarózsát hozatott Nizzából, hogy minden nap legyen friss virága.

Lakását folyosó kötötte össze a műteremmel, s több hálószobából, egy szalonból, ebédlőből és nagy konyhából állt. A vendéglői étkezés időszaka elmúlt, Mucha felfogadta Louisa szakácsnőt, aki része lett a leltárnak, ugyanúgy hurcolta magával a nagyvilágban, mint a bútorait, ezenkívül angol inast is szerződtetett, hogy életstílusa teljesen megfeleljen annak a társadalmi státusnak, amelybe került. Új baráti körének magját a szomszédjai alkották. A földszinten volt Seysses szobrász műterme. Amikor Mucha 1900 körül szobrászkodni kezdett, Seysses műtermébe járt mintázni, és hagyta, hogy befolyásos megrendelői rávegyék néhány nagy szobor kivitelezésére a világkiállítás számára. A ház, ahova Mucha költözött, a militáns Dreyfus-pártiak bástyája volt. Műterme Dreyfus-pártiak, garibaldisták, az úgynevezett szociális művészet hirdetői, rózsakeresztesek és spritiszták találkozóhelyévé vált. Éppen akkor költözködött, amikor Sarah Bernhardt visszatért Amerikából, és még az Ilsée munkái alatt fel kellett készülnie a Théâtre de la Renaissance új évadjára, mely már szeptemberben indult A kaméliás hölgy felújításával. Mucha e darabhoz rajzolta egyik legszebb plakátját.

A szeptember 30-i bemutató után hamarosan további előadásokat készítettek elő, Alfréd de Musset Lorenzaccióját, akkor készült a következő plakát, talán az összes közül a legismertebb, amely ma is ott függ több színházban, az eredetiek pedig olyan nevezetes helyeket díszítenek, mint a Pinewoodi Filmstúdiók előcsarnoka, az Actors Studio klubja vagy a New-York-i színházi emberek Cofee-house klubjának helyiségei.

Mucha első kisebb kiállítását 1899 februárjában rendezte a kicsi, de jól ismert La Bodiniére galériában, és nem sokkal utána a következőt május 24-től egészen júliusig a Salon de Cent-ban. A La Plume című kétheti lap százoldalas számot szentelt ebből az alkalomból Muchának. A szerkesztőség összegyűjtött minden jelentősebb cikket, amely addig megjelent róla Párizsban. Míg a La Bodiniére-i kiállításon csak néhány plakát és illusztráció szerepelt, a Salon des Cent-ban 448 munkáját állították ki, köztük legjobb 52 plakátját, 9 naptárt, 13 könyvborítót, 10 étlapot és színlapot, 13 pannót, 6 templomablak-tervet, 19 történelmi illusztrációt és 50-nél is több zsánerképet. Ezenkívül 258 eredeti lapot az Ilsée-ből és további 13 különböző kompozíciót és portrét. Az összes munka több mint kétharmada az utóbbi két évben született, a többi az 1891-1895 közötti időszakban.

Néhány kritikus kivételével dicsérően nyilatkoztak róla, de szinte valamennyi makacsul ismételgette Mucha magyar származásának legendáját. A magyar származásról szóló legenda a mai napig tartja magát, és talán mindaddig tovább kísért a sajtóban, amíg a cikkírók a korabeli újságokból nyerik információikat.

A következő évben, amikor Muchát főleg az Art Nouveau stílusú grafikái miatt ünnepelték, a Németország története (Scénes et Episodes) számára készített illusztrációi állandóan arra kényszerítették a kritikusokat, hogy ne csak a divatos díszítőművészt lássák benne, hanem történelmi képek alkotóját is. Henri Degron, aki a Sarah-plakátokkal foglalkozott, a Nyár című pannót tartotta a legszebb kiállított munkának. Ez a Négy évszak első sorozatából való, melyet Mucha még 1896-ban tervezett Champenois-nak. Mucha talán minden pannójára írtak előbb vagy utóbb verseket, hosszú költői evokációkat. A másik három évszakkal szemben a Nyár a legeredetibb, a legvalósághűbb, és talán ezért a leghatásosabb.

A következő tíz év a rue du Val-de-Grâce 6. szám alatt életének csúcspontját jelentette, mind alkotói, mind társadalmi szempontból. Üldözték a kiadók, számolatlanul ontotta a vázlatokat, amelyek nemcsak Párizst nyűgözték le stílusukkal, szétrepültek szerte a világban – mert Champenois csaknem mindent, amit kinyomtatott, lekicsinyített és kiadta képeslapként vagy továbbadta ezeket a jogokat más cégeknek. Lehet, hogy éppen a hatalmas mennyiségű képeslap hatására vált Mucha neve hamarosan általánosan ismertté mind az öt földrészen. Összesen kb. 150 azon képeslapok száma, melyek a gyűjtők között ma is a legkeresettebbek közé tartoznak. A legkeresettebb képeslap az ún. Kék Cocorico. Ez a Cocorico című lap kék színben nyomott, 1898. december 31-i címlapjának kicsinyített reprodukciója. A Cocorico szatirikus képes magazin volt. Aktívan terjesztette az Új Művészetet, borítóit a legjelesebb művészek tervezték, a folyóiraton belül is értékes kortárs művészek reprodukcióit közölte, gyakran ezzel a céllal rendelte meg az alkotásokat, mint például Muchától a tizenkét hónap szimbolikus rajzát. Az akkori nyomástechnikával készült képeslapok művészi minősége nagyon különböző.

A rue du Val-de Grâce-on ekkor készültek a legismertebb dekoratív pannók, a Négy drágakő, a Négy csillag, a Négy művészet vagy a Négy napszak. Legtöbb grafikai munkája 1897-ben és 1898-ban keletkezett. Akkoriban a Bizánci fejek (Tetes Byzantines) című páros nagy sikere után két tányért is gyártottak e képek felhasználásával, és egy német cég Ilsenburgban domborműves fémtányérokat is készített belőle. Cora Laparcerie színésznő pedig állítólag az egyik litográfia mintájára fényképeztette le magát. 1897-ben készült a misztikus monokróm litográfia, Az eljövendő év (L’Annéc qui vient) is, amely egy másik luxus sorozatba is belekerült Evokáció (Évocation) elnevezéssel. Egy másik, ma viszonylag értékes plakát Az inkák bora (Vid des Incas) névvel italt ajánlott, amelynek összetétele hasonlított a Coca-Coláéhoz, de talán némi alkoholt is tartalmazott. A plakát egy indiánt ábrázol, aki kérőn meghajol a fekvő istennő előtt. Az indián alakja és mozdulata pontos mása a mexikói néprajzi múzeumban található egyik sztélé domborművének.
 
1897-ben a Szecesszió (Sezession) nevű bécsi egylet alapító tagja lett. Ugyanezen a néven még ebben az évben kiállítást is szerveztek. 1898-ban készítette a Négy évszak című litográfiáját. Bár abban az időben Mucha fő tevékenysége eredeti litográfiák készítése volt, még foglalkozott illusztrációkkal, zömmel a régi szerződések alapján. Így születtek meg a történelmi képek E.E. Parmantier: Történelmi album (Album Historique) című művéhez, Lucien Biart: Kolibrik völgye (La Vallée des Colibris), George Price: Épaves-i vadászok (Les Chasseurs d’Épaves), Paul Verola: Rama, és más illusztrált könyvek. Abban az időben csak néhány olajképet festett, mint az elveszett Quo vadis-t, és csak fél tucat szimbolikus kompozíciót, melyeket néhány pasztellportréval együtt közeli barátainak készített. A színházban többnyire ő tervezte a jelmezeket, és a teljes díszletet. Minden darabban tízesével léptek fel színészek, akiket neki kellett felöltöztetnie, s ellenőriznie a jelmezek készítését a szabóműhelyben. Hatalmas mennyiségben maradtak fenn vázlatai, nem csak olyan darabokhoz, mint a Medea (1898), a Lorenzaccio (1896) vagy A kaméliás hölgy (1896), hanem a IV. Henrikhez és az Amphitrion-hoz is. Több színháznak dolgozott.
 
A kritika már az akkori újságokban is kifejezte csodálatát, hogy annyi mindent győz ilyen rövid idő alatt, de nincs rá jobb kifejezés: megátalkodottan szeretett dolgozni. Idős korában is minden nap reggeltől estig dolgozott, lámpa mellett is rajzolt, amelyet külön arra a célra készített, hogy nappali világossághoz hasonló fényt biztosítson. Műterme afféle párizsi nevezetességgé vált, amelyet – ahogy egy kortárs író meséli – „mindenkinek meg kellett látogatnia, aki Párizsba vetődött”. A sok látogató és vacsorameghívás miatt nem nagyon jutott ideje a munkára. Ezért időnként eltűnt vidéki ismerősöknél és magával vitte a munkát. Szombat délutánonként különféle szakmák emberei jöttek össze nála, és sok fontos politikai vagy művészeti témát vitattak meg. Az irodalmárok itt olvasták fel új műveiket, a zenészeknek elő volt készítve a hangszer – harmónium, zongora, cselló, hegedű – s ezek a látogatások gyakran egész késő reggelig elhúzódtak. Párizs az Art Nouveau bűvöletében élt, és Mucha műterme lett a központja azoknak, akik e stílust – a filozófiától egészen a kerámiáig – jellegzetesen bizarr tartalommal töltötték meg.
 
A híres szépségek azonban nemcsak a művészet iránti érdeklődéstől hajtva jártak hozzá. A bundákkal, ornátusokkal és tömjénillattal teli műtermében élő Muchát szép, de megközelíthetetlen férfinak tartották, és ez jobban izgatta fantáziájukat, mint a népszerűség. Mucha azonban következetesen hű maradt a nőkkel szembeni szerzetesi elveihez. A nőket – és saját magát is – túlságosan nagyra tartotta ahhoz, hogy képes legyen flörtölni, és túlságosan is rossz véleménnyel volt róluk ahhoz, hogy ne féljen elveiből engedni. Egy fiatal nő, Berthe de Lalande nyolc éven át fontos szerepet játszott Mucha életében. A nő évekig volt Mucha bizalmas barátnője. Egész oldalas portréja (Olvasó lány karosszékben az ablaknál megjelent a La Plume Muchának szentelt különszámban „Illusztráció a Le monde Moderne magazin számára” (Illustration pour la revue Le monde Moderne) címmel.) Nyolc év után, 1904-ben Berthe eltűnt, és Mucha megsemmisített mindent, ami a nőre akárcsak távolról emlékeztette.
 
1898-ban készítette a Virágok című képet. Mucha 1899 táján számtalan nyomatot készített a Sarah plakátjaival egyező méretű Trappistine típusú plakátoktól kezdve állami fogadások étlapjaiig. Egyre rendszeresebben szakított időt oktatásra a Colarossi Akadémián bérelt helyiségekben. Ez a szervezeti keret azonban túlságosan rögtönzöttnek bizonyult a tanítványok növekvő áradatához képest, gyakran ütközött a Colarossi programjával, ráadásul jelentőségével kezdte kellemetlenül beárnyékolni a többi tanárt. Mucha látta, hogy előbb vagy utóbb önállósulnia kell. 1898-ban Carmen Rossi nyitott egy festőiskolát, melyben Whistler, majd Mucha is tanár lett. Évek óta ismerték egymást és sok közös tanítványuk is akadt. Mivel mindketten más időben jártak az akadémiára, eltérő természetük többnyire nem okozott súrlódást Mucha és Whistler között. Amilyen fárasztó társ lehetett Whistler, Mucha olyan békés és türelmes volt. 1901-re Whistlernek már csak egyetlen tanítványa maradt, az iskolát már csak Mucha vitte.
 
Mucha egy vacsorán megismerkedett de Rochas ezredessel, aki nagy érdeklődést tanúsított képei iránt. Az ezredes az érzékszerveken kívüli érzékelés témájával foglakozott, amely érdekelte Muchát is. Ettől kezdve barátok lettek. Mucha műterme, ami addig bizánci kápolnára hasonlított, most okkult laboratóriummá vált. A de Rochas által végzett kísérleti gyakorlatok eredményei kezdtek megjelenni Mucha munkájában. A festmények eksztatikus alakokat ábrázoltak, akik a mélyenszántó eszméket Mlle Ferkelre emlékeztető gesztussal fejezik ki. Díszítései egyre gyakrabban csempésztek okkult, rózsakeresztes vagy szabadkőműves szimbólumokat a hétköznapi témákba. Miközben egyik oldalon haragosan elutasította az Art Nouveau divatosságát, annak bizarr oldalát gondolkodása különös kacskaringóival egyre nagyobb tökélyre vitte. Akkori gondolkodásmódját egy fehér, bőrbe kötött „Gondolatok és álmok” feliratú könyvecske dokumentálja, melybe mindent feljegyzett, ami munka közben vagy az éjszaka közepén eszébe jutott. Ezekből az apró jegyzetekből fejlődött ki az a gyakorlat, amelybe Flammarion avatta be, s amelynek aztán egész életében hódolt: az automatikus írás. Flammarion felhívta a figyelmét, hogy az, amit leír,