Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Gustave Courbet életrajz

„Festőművész ideálok és vallás nélkül.”

Francia festő, a modern festészet úttörője. Realista felfogása egyszerre támadta a klasszicista akadémizmust és a romantikát. Vaskos, anyagszerű ábrázolásmódja, őszinte szókimondása, festői ereje a kritikai realisták előfutárává tette. Szenvedélyes kritikai állásfoglalása, témaválasztásának plebejus jellege nagy hatással volt a közép-európai realistákra, így Munkácsyra is.
A XIX. századi festészet egyik legnagyobb jelentőségű és legnagyobb hatású alakja, aki nemcsak mint művész volt igen kiváló, hanem bátor és eleven harcos is abban a küzdelemben, amely a festészet felszabadításáért és megújításáért folyt.

Élete Franciaország történetének kivételesen viharos időszakára esett – a Bourbonok visszatérése a trónra Napóleon megbuktatása után, a júliusi forradalom (1830), a februári forradalom (1848), a II. Köztársaság, a II. Császárság, a Párizsi Kommün és végül a III. Köztársaság idejére.
Republikánus meggyőződése ellenére Courbet nem kötődött különösebben a XIX. századi Franciaország egyetlen rendszeréhez sem, a „szabadság rendszeréhez” maradt hű.

Erős, magas, fürge, hosszú fényes fekete haj és szakáll – ha hinni lehet kortársai tanúskodásának, különleges küllemmel volt megáldva. Mindenki hangsúlyozta mindenekelőtt erejét, ami hihetetlen atléta teljesítményekre tette képessé. Egyik korabeli kritikus írta róla: „Rekordokat döntő a természete – körülötte van a legnagyobb zaj, ő issza meg a legtöbb korsó italt, ő ejti el a legnagyobb vadat, ő fest meg nem egész két óra alatt egy tájképet.” A festő azonban visszaélt ezzel a kivételes fizikai erővel.

Jean Désiré Gustave Courbet 1819. június 10-én született Franciaországban, Ornans-ban, egy, a France-Comté régióban fekvő faluban, a Jura hegység lábánál, a svájci határ közelében. A festő egész életében kötődött a környék hegyi tájaihoz. Gyakran visszatért ide, a táj komor jellegzetessége, komor parasztjai, földhözragadt plebejus alakjai művészetének mindvégig fő ihletői maradtak.

A család erősen republikánus szellemű volt, egyik nagyapja részt vett a nagy francia forradalomban. A Courbet család a kispolgári réteghez tartozott. A művész apja, Régis Courbet feltörő földbirtokos volt, rendszeresen fizetett járadékot fiának a megélhetésre. Gustave erősen kötődött nagyapjához, Jean-Antonie Oudot-hoz. Ő oltotta be a művészetbe a republikánus eszméket.
Gustave a legidősebb gyermek, és egyben az egyedüli fiú volt a családban. Négy lánytestvére volt: Clarisse (13 éves korában, 1834-ben meghalt), Zoé (1824-1905), Zélie (1828-1875) és Juliette (1831-1915). Clarisse kivételével mindegyiküket megtaláljuk képein, gyakran álltak modellt a festőnek.

Nem lehet pontosan tudni, hogy a fiatal Courbet hogyan ismerkedett meg a festészettel. Csak annyit tudunk, hogy 12 éves korában az Ornans-i kis szemináriumba járt, ahol rajztechnikát tanult Jean Antonie Gros (1771-1835) volt tanítványánál. Hat évvel később a Besancon-i Királyi Kollégiumban festészetet tanult egy helyi művész foglalkozásain. A kollégiumi növendékek forradalmár csoportjának egyik vezetője lett.

Lehetséges, hogy amikor Courbet 1839 végén Párizsba érkezett, nem sokat tudott a festészet történetéről. Párizsi tartózkodásának legelején csalódott a francia művészetben. Azt mondta, ha ez a festészet, ő soha nem lesz festő. Amikor azonban megismert olyan művészeket, mint Delacroix (1789-1863), vagy Ingres (1780-1867), megváltozott a véleménye. Kezdett érdeklődni Céricault (1791-1824) munkássága iránt is. Gyorsan meghozta a visszavonhatatlan döntést: festő lesz! És senki, semmi nem lesz képes elhatározását megváltoztatni.

Annak ellenére, hogy jogot kellett volna tanulnia – hiszen szülei azért küldték Párizsba – 1840-től kezdve minden idejét festészeti tanulmányainak szentelte. Beiratkozott Géricault egykori barátjának, Charles Steuben akadémikus festőnek a tanfolyamára. Látogatott néhány úgynevezett független akadémiát is, hogy modell után dolgozhasson.
Ezen kívül csodálattal tanulmányozta a spanyol, a velencei és a holland festészet mestereit is. Courbet viselkedése ekkor már nagy önbizalomról tanúskodott. Mindenkitől tanult, de senkinek sem volt tanítványa. Maga akarta saját munkájával kialakítani önmagát, elkerülve a különböző hatásokat.
Később számtalanszor hangsúlyozta, hogy mindig mester nélkül tanult. Ez nem jelenti azt, hogy lenézte volna a nagy elődöket, sőt ellenkezőleg. Festészeti ízlése már kialakult.

1842-ben Spanyolországba ment tanulmányútra, s egyformán csodálta Ribera és Zubarán plasztikus-tónusos realizmusát, Velázquez festőiségét.

Courbet gyorsan megértette, hogy ha ismertté akar válni, ki kell állítania a Szalonban, az évenkénti hivatalos párizsi kiállításon. Első alkalommal 1841-ben ajánlotta fel műveit, ám várnia kellett, hogy első képeit bemutassák: a Courbet fekete kutyával (Önarckép fekete kutyával) című képét (1842-1844) a zsűri csak 1844-ben fogadta el. Ezután minden évben rendszeresen megküldte képeit a Szalonba.

„Az életben számos önarcképet készítettem, igyekezve megragadni azokat a változásokat, amelyek bennem végbementek; egyszóval – megírtam az életemet.” – nyilatkozott a festő.

Egész életében festette önarcképeit. Itt nem maga a mennyiség a fontos, hanem az a tény, hogy önmaga festése fokozatosan munkásságának egyik központi témája lett. Az általa festett önarcképeket kivételes változatosság jellemzi.
A művész nemcsak életének különböző szakaszaiban festette meg magát, hanem – úgy tűnik – nagy örömet okozott neki önmaga bemutatása mindig más összefüggésben. Különböző szerepekben jelenik meg: fiatal dandy kihívó pillantással (Courbet fekete kutyával), fiatal ábrándozó művészként (Bőröves ember), szenvedélyes szerelmesként (Szerelmesek falun), zenészként, Krisztusként, az őrület határán lévő emberként, párbajban megsebesültként és még sok más alakban.

Courbet-nek csaknem minden képe – nemcsak az önarcképek – kifejez valamit gazdag egyéniségéből. Ő maga mondta: „Nem fontos, hogy mit festek, de az a tény, hogy abba, amit festek, beleviszem önmagam egy kis részét”.
1844-ben festette a Szerelmesek falun című képét, amely Courbet-t ábrázolja Virginie Binet-vel. Szintén 1844-ben készült a Juliette Courbet című, a festő nővérét ábrázoló festmény. Courbet nagyon erősen kötődött Juliette-hez, a művész halála után ő lett végrendeletének végrehajtója.
Ugyancsak ebben az évben alkotta Függőágy című festményét. Ez a kép bizonyíték arra, hogy Courbet jól ismerte Ingres és Tiziano festészetét.

1845-46-ban készült a Bőröves ember című képe. 1845-ben és 1846-ban a zsűri jóindulatú volt Courbet képeivel szemben – bemutathatott egy-egy képet –, de 1847-ben küldött képeit mind elutasították. A sikertelenséget ellensúlyozták az ekkoriban megkötött és a későbbiekben számára fontos ismeretségek. Ebben az időszakban találkozott a filozófus-szocialista Proudhonnal (1809-1865), a költő Baudelaire-rel (1821-1867), az író Champfleury-vel (1821-1889), a művészetben és az irodalomban realizmusnak nevezett új irányzat teoretikusával. Ő nevezte Courbet-t a festészet ezen irányzata legkitűnőbb képviselőjének.
1847-ben, megismerkedésük után nem sokkal készítette Baudelaire című, a kötőt ábrázoló képét.

Csodálta a hollandokat – Rembrandtot (1606-1669) és Frans Hals-t (1580-1666), 1847-ben pedig még Hollandiába is elutazott, hogy jobban megismerje festészetüket. Hága és Amszterdam múzeumait látogatta, Rembrandt (1606-1669) és Hals (1580-1666) műveit tanulmányozta. Lelkesedett Zurbarán (1598-1664), Ribera (1591-1652), Tiziano (1488-1576) és Caravaggio (1571-1610) festészetéért is.
A mestereknek a megtekintett és emlékezetében megőrzött képei a festőnek számos másolat elkészítéséhez szolgáltak alapul. Ezekből azonban nem sok maradt fenn, Courbet többségüket ismét felhasználta saját kompozícióinak a festésére.

1847-ben fia született modelljétől, Virginie Binet-től, aki 25 évet élt. Courbet magánéletéről nem sokat tudunk. A nőcsábász festőnek sok rövid életű kalandja volt. Egyszer kötelezte el magát hosszabb időre, jó tíz évre Virginie Binet-tel. A festő túl sokra értékelte szabadságát és munkáját ahhoz, hogy hosszabb időre lekösse magát.
Maga állapította meg: „A szerelem azért van, hogy vándoroljunk a világban, és nem azért, hogy bezárkózzunk a házasságba, mint egy vénember a házába, gyapjú hálósapkával a fején”.

Szerelmei közül ismert még Joanna Hiffermann, Whistler volt szeretője, aki modellt feküdt az Álom és A világ kezdete című képeihez. Az Álom című képet eredetileg magánrendelésre készítette, de sokszor támadták leplezetlen erotikája miatt.

Courbet az 1848-as februári forradalom híve volt, de nem vett részt benne túl aktívan. Csak arra szorítkozott, hogy pastiche-t (más művész stílusában készült, az eredeti látszatát keltő hamisítvány) készített Délacroix „A szabadság a barikádra vezeti a népet” (1830) című művéről Champfleury és Baudelaire napilapja, a Le Salut Public számára.
Kihasználta azonban az alkalmat, hogy 1848-ban megszüntették az elfogadó bizottságot a Szalonban, és több, mint tíz képet állított ki.

1849-ben alkotta az Ember pipával (Pipás férfi) című önarcképét, melyben a romantika szenvedélyessége a zabolátlan életörömnek adja át a helyét. E művét nemcsak elismerés, hanem felháborodás is fogadta. A konzervatív ízlésű kritikusok „parasztian durvának”, faragatlannak tartották.

1849-ben a festő első igazi sikerét aratta a Szalonban, amikor az újra felállított zsűri hét beküldött munkáját fogadta el. A francia állam megvásárolta a Délután Ornans-ban (Ebéd után Ornans-ban) című, első nagy sikert aratott képét, és Courbet-t aranyéremmel tüntették ki.
Ez jogot biztosított számára, hogy ezután kiállíthat a Szalonban anélkül, hogy bemutatná a képeket a válogató bizottságnak. A tömör, egyszerű eszközökkel felidézett családi jelenet, amelyben a kompozíció, a forma az elemző megfigyelésre támaszkodva új jelentést, szinte méltóságot nyer, valóban Courbet egyik fő művévé avatja a képet, amely Cézanne-ra is nagy hatást gyakorolt.

1849 őszét és telét Ornans-ban töltötte, ahol hatalmas realista kompozícióján, az Ornans-i temetésen dolgozott, amelyet az egy évvel korábban elhunyt nagyapja emlékének szentelt. A Szalonban 1850-ben kiállított kép több okból is botrányt keltett.
Mindenekelőtt azért, mert miközben egy kis falu életéből vett eseményt mutat be, a festő olyan formátumot választott, amely a nagy történelmi kompozíciók számára volt addig fenntartva. Azonkívül Ornans egyszerű lakói álltak neki pózt, amit a cím is hangsúlyoz. A kép eredeti címe: „Emberi figurák képe, egy ornans-i temetés leírása”.

Courbet tehát egy egyszerű jelenetet a történelmi kép rangjára emelt. Miközben bemutatta saját nagyapja temetését, eltörölte azt a határt, amely addig élesen megkülönböztette a hivatalos festészetet a személyes elemeket tartalmazó festészettől. Kortársait határozottan sokkolta a művészet hagyományos elemeinek szembeállítása olyan festői motívumokkal, amelyek idáig teljesen idegenek voltak.
Az utolsó hiba pedig a közönség és a kritika szemében az volt, hogy Courbet nem idealizálta témáját, sőt ellenkezőleg, a temetési jelenetet a lehető legegyszerűbben mutatta be. Az a tény, hogy semmit sem szépített meg, azt a vádat vontja maga után, hogy alakjait szándékosan mutatta csúnyának és mindent „lapos szentségtörő karikatúrává” egyszerűsített.
A bemutatott figurák hitelességére való tekintettel, valamint a hely és a cselekmény realista ábrázolási módja miatt ez a kép a realizmus tipikus példája lett a festészetben.

Courbet-t a csúfságot kedvelő szocialista festőnek kiáltották ki. A művész egyetértett ezzel a váddal, csak a meghatározást kívánta pontosítani: „Nemcsak szocialista vagyok, hanem demokrata és republikánus is, egyszóval minden forradalom híve, de mindenekelőtt realista …, ami azt jelenti, hogy a valódi igazság őszinte barátja.”
A festő viselkedése állandó beszédtéma lett a művészvilágban.

1850 és 1855 között alkotta a Flagey-i parasztok hazafelé mennek a vásárból című festményét. A képen cilinderben ábrázolt apja mindig rábeszélte fiát a festésre.



1853-ban a kritika támadásainak célpontja Courbet egy másik képe, a Fürdőzők (Fürdő nők) lett, amelyet szintén bemutattak a Szalonban. Megjelent azonban egy fiatal műgyűjtő és bankár, Alfred Bruyas, aki lelkesen fedezte fel Courbet vásznait és elhatározta, hogy megvásárolja azokat.
A Fürdőzők a Szajna-parti kisasszonyokhoz hasonlóan két nőt mutat be a szabadban. Delacroix írta róla „Napló”-jában, hogy a táj rendkívüli ereje ellenére Courbet-nek nem sikerült a figurákat környezetükbe beilleszteni. E kép legnagyobb hibája szerinte azonban a „formák durvasága”, amit „utálatos”-nak tart.
Mindkét képet élesen támadták még Courbet hívei is. 1853-ban maga a császár, III. Napóleon botránkozott meg a Fürdőzők vaskos paraszti természetességén, s lovaglóostorával végigvágott a képen.

1853-ban festette a Birkózók című képet, mely jellegzetes példája a művész realizmusának. A művész egy 1848-ban készült többalakos képet festett át a kép megalkotásához.
A Champs-Élysées lóversenyterén játszódó jelenethez az alakokat műteremben rögzítette. A háttértől való éles elkülönülésüket fokozza a két térréteg szembetűnően eltérő festésmódbeli felfogása. A képen felfedezhető Céricault és Caravaggio hatása.
Courbet realizmusa szembeszegül mindenekelőtt a klasszicista iskolával és az akadémizmussal. Azt mondta: „A realizmus az ideál tagadása.” A realizmus az életet egyszerűen és tárgyilagosan, mindenki számára érthetően kívánja bemutatni.

1854 májusából szeptemberéig a festő eltöltött néhány hónapot Bruyas-nál, Montpellier-ben, itt festette meg a Találkozást (Jó napot Courbet úr!), amely a festő találkozását mutatja be mecénásával, aki szolgájával és kutyájával fogadja az érkező művészt. Az úr elegáns, előkelő, testtartása kicsit merev. Ő teszi szertartássá a fogadást.
Kísérője inasa, aki tisztelettudóan fejet hajt, igyekszik a háttérben maradni. A kép legszabadabb, legmerészebben egyéniséggé formált alakja maga a festő. Öltözködése, tartása, hajviselete, vidám és fesztelen viselkedése mind olyan emberre vallanak, aki felül akar emelkedni a társadalmi konvenciókon.
Ezt a mondanivalót érezték meg azok, akik egy időben azt a címet adták a képnek: „A vagyon köszönti a zsenit”. A mű sikeres ötvözete két festészeti műfajnak is, a figuratív- és a tájképfestészetnek.

Ekkoriban utazott el a Földközi-tenger melletti Palavas-ba, ahol néhány tengeri témájú képet festett. Az 1854-ben készült Palavas-i tengerpart Courbet tengerrel való találkozásának eredménye.
Saját figurája beleolvad a hatalmas égbe és tengerbe. Ez a pici figura azonban nem kelt olyan benyomást, mintha uralkodna fölötte az őt körülvevő végtelenség. Éppen ellenkezőleg. Örömmel áll ki vele szemben, sőt, mintha kihívná azt, mintha meg akarna vele mérkőzni.

A festő érzékisége azokon a képein is megmutatkozik, amelyeknek témája nem erotikus. Ennek bizonyítékai két falusi témájú képén figyelhetők meg – az Alvó fonólányon és a Búzát rostáló nőkön. Mindkét kép bemutatásra került a Szalonban, az első 1853-ban, a második 1855-ben.

Az 1853-ban keletkezett Alvó fonólány Courbet alvó nőket ábrázoló művei közül a legszebb. A képen látható guzsaly és rokka még plusz erotikus szimbolikát hoz a képbe. A kép érzékisége mindenekelőtt témájából adódik, ez az álomba merült női test. A művész képein gyakran kapcsolja össze az álmot és az érzékiséget, van, amikor teljesen gátlástalanul, mint például az Álom esetében.

Az 1855-ben festett Búzát rostáló nők (Gabonaszitáló) Millet néhány képét idézi, de végső hatása mégis teljesen más. Azonkívül Courbet képein nincs meg Millet patetizmusa. Éppen ellenkezőleg, vidám rendetlenség, sugárzó szépség, gazdag fények és nyugodt érzékiség figyelhető meg rajta.
Cézanne, Courbet tisztelője lelkesen hangsúlyozza a „mindent elárasztó sárga színt, a vöröses nagy lepedőt, a búzával felszálló port, a lány nyakába csúszó kontyát, mint Veronese legszebb képein, a tejszínű vállakat a napon, a parasztlány kinyújtott karjait, amelyek simák, mint a tengerparti kavics… Hiszen nővére volt a modell… Mennyi élet van benne! Ez igen!”

Ez a festmény különleges helyet foglal el mind Courbet művészetében, mind a XIX. század festészetének történetében. A művész teljesen lemondott a perspektíváról, ily módon a jelenetnek nincs mélysége. Minden figura mintegy lapított, és ugyanabba a képsíkba van irányítva.
Ez a kép méltó párja Courbet első munkaábrázolásának, az 1945-ben Drezdában elégett Kőtörőknek, amelyen erősen megmutatkozik a szabad fény forma- és színbontó hatása, és éppen ezek következményeképpen sok impresszionisztikus elem.

Amikor a művész 1855-ben befejezte a Műterem festését, levelet írt a képpel kapcsolatos terveiről író barátjának, Champfleury-nek. Többek között ezt írta: „…azoknak az embereknek, akiknek az a szenvedélyük, hogy ítéletet mondjanak, lesz bőven elfoglaltságuk: mindig találnak valamit maguknak, mivel ők olyan emberek, akik éjszaka kiabálva ébrednek: ítélkezni akarok! Muszáj ítéletet mondanom!”

Nem tévedett. A Műterem (alcíme: Reális allegória, amely művészi pályám hét éves szakaszát határozza meg) kimeríthetetlen forrásul szolgált a művészetkritikusoknak. Maga a cím és az alcím titokzatos jellege is felkeltette a kommentátorok figyelmét, a téma és a kép kompozíciója számos értelmezésre adott okot, mint – ezoterikus, szabadkőműves, szimbolikus, realista, politikus, szociológiai.

Ha hihetünk a festő szavainak, a Műterem eredeti módon kell visszaadja saját egyéniségét és a társadalmat, amelyben élnie kellett. A festő alakja a kép központi helyén látható – a festőállvány mögött ül.
A felemelt ecset és a művész gesztusa emlékeztet Michelangelo Ádám temetésében Isten kezének elhelyezésére. A művész szinte teljesen függetlenül fest mindattól, ami körülötte történik. A műteremben a festő eddigi munkásságának hét esztendejét szimbolizáló alakok jelennek meg.

A figurák két csoportjának a művész két oldalára helyezése viszont emlékeztet az Utolsó ítélet jellegzetes kompozíciójára. Jobb oldalon barátait helyezi el, és azokat, akik támogatják őt: az első képsíkban az olvasmányához az asztal fölé hajolva Baudelaire (1821-1867) látható, a költészet szimbólumaként.
Az író Champfleury nem messze tőle, egy kis széken ül. A színes, mintás kendőjű nő a világi élet, a gazdagság jelképe. A háttérben egy öttagú csoport, közöttük van Proudhon és Bruyas, műgyűjtő. Bal oldalon Courbet a szegény embereket helyezte el.

A Műterem mondanivalója sokkal erősebb, mint az Ornans-i temetésé. Courbet monumentálisan ábrázolja műtermének „szellemi és fizikai történetét”, azaz egy nagyon személyes témát dolgoz fel. Végeredményben allegorikus méreteket és jelentőséget ad saját művészi életrajzának.
Proudhon így kritizálja művészetét: „Festészetében a legelítélendőbb az, hogy a nyilvánosság színe elé viszi saját egyéniségét, úgy, mint a Műterem-ben…”



1855-ben Courbet a Világkiállításon tizenegy képét mutatta be a Franciaországot képviselő festők csoportjában. Az Ornans-i temetést és a Műtermet azonban nem fogadta el a zsűri. Bruyas anyagi segítségével Courbet a kiállítás közelében felépíttette saját pavilonját, melynek neve: „Le Réalisme” lett, és mintegy negyven képet állított ki benne. A közönség mérsékelt lelkesedéssel fogadta, viszont a művészvilágban a függetlenségnek ez az aktusa nagy visszhangot keltett.
Sem Delacroix, sem Ingres nem titkolta lelkesedését mindaz iránt, amit felfedeztek Courbet pavilonjában. Úgy érezte, hogy regenerálódnia kell és kedvet érzett a holland mesterek műveinek megtekintéséhez is (számára ezek igen fontosak), ezért Courbet 1856-ban belgiumi és hollandiai utazásra indult.

1857-ben a Szalon újabb küzdelem színtere lett. Keményen megtámadták a Szajna-parti kisasszonyokat, mely 1856-ban készült. Még Champfleury is a realizmustól való eltávolodással vádolja Courbet-t.
A festő korábbi védelmezője, a szocialista Proudhon reagálása is indulatos: „Ösztönös félelmet érez az ember ezektől a hol koncentrált, hol féktelen, soha ki nem elégített szenvedélyű lényektől… Van bennük valami a vámpírból, a saját vérük árán szeretnék eloltani az őket emésztő tüzet”.

Néhány évvel később Cézanne már minden félelem nélkül állapítja meg: „Ó, ezek a kisasszonyok! Lendület, szabadság, kellemes bágyadtság, könnyed testtartás, amit Manet-nek nem sikerült visszaadnia a Reggeli-ben… Ujjatlan női kesztyűk, csipkék, a szoknya hullámokkal megtört selyme, a vörös színek árnyalatai… Gömbölyded válluk, teltkarcsú testük. A természet mostohán bánt velük… Izzadtságuk forró gyöngyözése… És milyen remekül van ábrázolva!” Ez a kép az impresszionizmus előfutára.

Ugyanebben az időben a festő igen meleg fogadtatásban részesült Németországban. Néhány hónapot Frankfurtban töltött, ahol nagy vadászatokon vett részt, és festett néhány képet, amelyek fontosak lettek életművében. Egyik barátjának írta: idegen országokban csavargok, hogy visszanyerjem gondolataim függetlenségét, ami nélkül képtelen vagyok élni.

A művész számos kiállításon vett részt Franciaországban és külföldön, mindenekelőtt Belgiumban, Hollandiában és Németországban. Korának legismertebb és legellentmondásosabb festője lett.

1859-ben festette a Menyasszony öltöztetése című képet, melynek Munkácsyra való hatása is kimutatható. A festmény szerepelt az 1867-ben rendezett kiállításon.

Courbet még 1841-ben „fedezte fel” a tengert, amikor Le Havre-ban tartózkodott. Később sokszor visszatért még a normandiai partokra. Látogatásai közül háromnak volt különleges jelentősége karrierjében:
1859-ben Honfleurben megismerkedett Eugéne Boudin (1824-1898) festővel, valamint a fiatal Claude Monet-val (1840-1926), akinek egy napon azt mondta: „Ön szeráf angyal, csak ön ismeri az eget”.
1861-ben így vélekedett: „Szerintem a festészet rendkívül konkrét művészet, és kizárólag a reális és létező dolgok bemutatására kell támaszkodnia.”
1865-ben barátságot kötött Whistlerrel (1834-1903), és barátnőjével, Joanna Hifermannal. A hölgy néhány képének modellje lett, így többek között az ez évben alkotott Jo, az ír lány (A szép ír lány) címűnek is.

1861 végén néhány fiatal művész kérésére Courbet megnyitotta műterme ajtaját több mint harminc festő előtt. Művészi életrajzában ez egy rövid, alig néhány hónapos epizód, de már az első kurzustól kezdve nagy visszhangot váltott ki, amikor az ilyen esetekben pózoló modell helyett egy bika jelent meg!
Ekkor a művész adott néhány tanácsot tanítványainak. Többek között azt mondta nekik: „A művészet individuális jelenség, és minden művész esetében úgy nyilvánul meg, mint tehetség, amely saját inspirációinak és a hagyományok tanulmányozásának az eredője”.
Hozzátette még: „1) Ne tegyétek azt, amit én teszek. 2) Ne tegyétek azt, amit mások tesznek. 3) Ha azt tennéd, amit egykor Raffaello tett, saját művészetedet áldoznád fel, ami egyenlő az öngyilkossággal. 4) Csináld azt, amit látsz és amit érzel.”

Courbet elsősorban emberi alakok, vadászjelenetek és tengeri témájú képek festőjeként ismert. De ugyancsak érdekesek csendéletei: virágok, pisztrángok, őzek, gyümölcsök – a festő mindent megpróbált. Megkísérelt olyan merész összeállítás is, mint az 1862-ben készült Lugas című képén, a virágzuhataggal a háttérben még egy női figurát is elhelyezett. Virágmintás ruhája mozgása, gesztusai segítségével tökéletesen beolvad a kompozícióba, maga is bizonyos értelemen virággá válik, „virágzó” fiatal lány.

1863-ban Courbet egy időre elutazott Saintes-be, ahol találkozott Corot-val (1769-1875), aki ugyancsak arra a vidékre ment dolgozni. Courbet nagyon sokféle témát festett: portrékat, tájakat, virágokat.
1865-ben festette az az évben elhunyt barátja emlékére a Pierre Joseph Proudhon 1853-ban című képet, melyhez egy 1853-ban készült fényképet vett alapul.

Courbet számos képét az erőteljes érzékiség szövi át, még akkor is, amikor maga a téma nagyon távol áll bármiféle erotikától. Elég, ha az Alvó fonólányra, gondolunk. Az egyértelműen erotikus képek viszont, mint az 1866-ban készült Álom (Lustaság és bujaság), vagy A világ kezdete (1866) sokkal távolabbi célokat tűznek ki maguk elé, mint egyszerűen sokkoló erotikus jelenetek bemutatását.
Mert függetlenül attól, hogy Courbet virágokat, tájképet, vagy aktot festet, mindig kizárólag csak… a festészetről van szó! Ehhez fűződik egy anekdota: egy nagyvilági hölgy, meglátva A világ kezdete című képet, felkiált: - „Ez meg micsoda?” Erre a mellette álló fiatalember végigtapogatva ujjával a vásznat, válaszol – „Tisztelt hölgyem, úgy gondolom, hogy ez egy kép!”

Courbet az Álom című képet festve tudatosan, vagy tudat alatt idézi Caravaggio (1571-1610) Bűnbánó Magdolnáját. Az olasz mestertől kölcsönzi a lemondás általános benyomását, az átlátszó parfümös üveget és az elszakadt gyöngyfűzért (a lelkiismeret-furdalás és a bűnbocsánat jelképe). Könnyebb megérteni egy ilyen képnek a merészségét, ha elhelyezzük abba a hagyományrendszerbe, amelyhez tartozik.

1866-ban, Ornans-ban született Courbet egyik tájképe, az Őzek kertje. Magukat az őzeket később festette hozzá a képhez párizsi műtermében. Ebből adódhat az a benyomás, mintha nem tartoznának hozzá az egészhez. Mindenesetre ez a kép tanúskodik lírai hajlamáról és humorérzékéről.
Annak ellenére, hogy a kép a négy őzet és a fák, sziklák között húzódó patakmedret ábrázolja, itt még valami mást is megfigyelhetünk, amiről egyébként maga a művész is ír egyik levelében: „Ezen a télen őzeket béreltem, és menedéket készíttettem nekik, középen ül egy kis őzike, aki fogad, mint egy szalonban. Mellette áll a hím, elbűvölő, ezek az állatok oly tökéletesek, mint a gyémánt…”
Senki nem tudta Courbet-hez hasonlóan érzékeltetni az erdőt, a burjánzó növényzetet és az őzek selymes bundáját.

1867-ben került sor az új Világkiállításra. A festő még egyszer segítségért fordult Bruyas-hoz, hogy saját kiállítást szervezhessen. Itt 133 festményt, 3 rajzot és 2 szobrot mutatott be. Később ezt mondta: „Katedrálist építtettem Európa legszebb helyén, az Alma hídnál … Meghökkentettem az egész világot.”

Courbet mindig kerülte, hogy bezárkózzon egyfajta festészet keretei közé. Az volt az ambíciója, hogy tehetségének széles skáláját bizonyítsa, és sokkoljon azzal a könnyedséggel, ahogy egyik területről a másikra vált.
Courbet mindenekelőtt emberi figurákat fest, de kitűnő az állatok, a hó, a természet ábrázolásában is. Cézanne különösen érzékeny volt zseniális elődjének erre a képességére: „Az volt a nagy érdeme, hogy bevitte a XIX. századi festészetbe a természet líraiságát, a nedves levelek, a mohával benőtt fatörzsek illatát, az eső neszezését és a fák koronáján bujkáló napsugarak árnyékait.”

A Szarvasvadászat 1867-ben került először közönség elé, Courbet magánkiállításán, amelyet a Világkiállítással egy időben rendezett. A kép elsősorban brutalitásával és merészségével hökkent meg.
Azt a módszert, ahogy a festő megfestette az öltözékeket, a kutyákat, a havat, a szolga alakját, Cézanne „méltóságteljes és hősies módszerként, a mesterek technikájaként” határozta meg.

Ma a kép főleg imponáló méreteivel – több, mint 3x5 méter – hívja fel magára a figyelmet. Ez a festő utolsó nagyméretű kompozíciója. A figurák, a szarvas, a kutyafalka és a fák ugyanazon a képsíkon való elhelyezése freskó-jelleget ad a képnek.
Ez a festmény alkalmat ad a hóval borított téli táj minden finom részletének a bemutatására, amin Courbet a következő években még néhányszor dolgozott.

1868-ban készült a Nő a hullámok között című alkotása, mely hatással volt az impresszionisták egész nemzedékére. Ugyanebben az évben alkotta meg a Meztelen nő kutyával című képet is, amely jellegzetes példája Courbet női aktjainak. A modell a festő egyik barátnője volt, akivel később összeveszett.

Courbet gazdag életművében számos tengeri témájú képet is találunk. Sok későbbi festő utal Courbet „tengeri” képeire. Cézanne szerint: „… habzó sörénye, az őskezdet mélyéből érkező dagálya, az egész foszlányokból összeálló égbolt és sápadt érdessége. Ez a tenger mellett döngető. Az egész teremben érezzük a szétfröccsenő cseppeket…”

A Hullám és a Tengerpart Étretat-ban, vihar után egyaránt 1869-ben, Normandiában, Étretat-ban készült. Courbet-nak a tengert ábrázoló képei közül vitathatatlanul az ebben a korszakban készült alkotásai a legjobbak.
E két festmény a téma kontrasztos bemutatása és az azonos méretei miatt diptychonnak is tekinthető. 1870-ben, a Szalonban történt bemutatásukon rendkívül kedvezően fogadták. Számos ok miatt fontosak ezek Courbet munkásságában csakúgy, mint a korszak festészete számára.

A művész immár számos alkalommal áthágta a festészet íratlan szabályait: korábban a tengeri témájú képeket kis formátumban festették meg, ő viszont nagy méretet választott. Azonkívül Courbet-nál a tengeri téma nem ürügy és nem egyszerű háttér. Sőt ellenkezőleg, ezek a képek meg vannak fosztva az ember jelenlététől, a tenger az egyetlen téma.
A meglehetősen tekintélyes méretei ellenére a Földközi-tengeri látkép Maguelone-nál, Montpellier közelében egy kicsit kisebb, mint a két korábban említett mű.

1869-ben készült A tenger című festménye. A zöld tenger messzeségbe vesző végtelensége eleven, erőtől duzzadó energiaként jelenik meg a képen. Az ég csak szelíden-egyenletesen felhős, de a lassan hullámzó víztömeg magában hordozza a legnagyobb vihar lehetőségét is.
A kép gazdag, sok színárnyalattal vibráló felülete ennél a minden irodalmiság nélküli témánál is érezteti Courbet művészetének erejét, sokrétűségét, érzelmi telítettségét.

1869-ben Münchenben mutatta be műveit. Kiállítása felszabadító hatással volt W. Leibl és Szinyei Merse Pál művészetére.

1870-ben a poroszok legyőzték Franciaországot és III. Napóleon börtönbe került – ez a II. Császárság végét jelentette. Néhány hónappal később, március 18-án a Párizsi Kommün forradalmi kormánya kezdett el működni, ami 1871. május 27-ig tartott. A Kommün bukása után szigorú megtorlásra került sor.
Ebben a viharos időszakban, 1870 szeptemberében Courbet-t megválasztották a Művészek Szövetsége elnökévé. Az ő feladatköre Párizs múzeumügye és a műemlékvédelem lett. A Kommün idején megválasztották népképviselőnek is. A kommünárok éppen akkor rombolták le a Vendom oszlopot, amely szemükben a bonapartizmus szimbóluma volt.
1871-en A Vendom oszlop ledöntése 1871-ben című képén megörökítette az oszlop lerombolását.

A művész nagyra értékelte a francia fővárosban uralkodó szabadság atmoszféráját: „Párizs ma igazi paradicsom: nem látni sem rendőröket, sem a legkisebb butaságot a polgárok viselkedésében, semmi uzsorát, semmi veszekedést. … Így kellene mindörökre maradni.”

A paradicsom után eljött a pokol. A Kommünt véresen elfojtották. Courbet börtönbe került. Mindenekelőtt azzal vádolták, hogy ő kezdeményezte a császárság jelképe, a Vendom diadaloszlop lerombolását. Hat hónap börtönbüntetésre ítélték a Kommünben való részvételért és „műemlék lerombolásban való közreműködéséért”.

A kommün bukása után sok csendéletet festett. Ekkor keletkezett számos képe, amelyek gyümölcsöket ábrázolnak, mint például 1871-72-ben az Almák és gránátalmák kehelyben. A cellában nem dolgozhatott modellel, tehát almák „álltak modellt” neki. Ez volt az a korszak, amikor a festés kivételesen nem volt számára létkérdés, hanem inkább annak a manifesztálása, hogy nem lehet őt könnyen megtörni.

Ezért is írta talán pisztráng sorozatára az 1871-es dátumot, bár egészen biztos, hogy később festette azokat. Nem festhetett ugyanis a börtönben olyan csendéleteket, amelyek frissen fogott halat ábrázolnak!
Szándékosan akarta a pisztrángot a börtönnel asszociálni. Művét visszadátumozva azt akarta, hogy a Pisztrángot sorsának allegóriájaként értelmezzék. A kép a fogoly művész szimbolikus ábrázolása – vérző, szélesre tárt szájú, fuldokló hal.

1872. március 2-án szabadult a börtönből, és azonnal elutazott Ornans-ba. 1873-ban készítette az Önarckép a Saint-Pélagie börtönben című képet. Szintén 1873-ban alkotta az Almafák Courbet apjának Ornans-i kertjében című festményt. A művész rendkívüli módon kötődött a családi tájhoz. Gyakran látogatott Ornans-ba és festett tájképeket.

1873-ban a Nemzetgyűlés elhatározta, hogy újraépítik a Vendom oszlopot, és kötelezték a festőt, hogy fedezze az akció költségeit. Lefoglalták a művész javait, köztük néhány képét is.
Courbet Svájcba emigrált, a Genfi-tó melletti La Tour-de-Peilz-be, mert félt, hogy újból bebörtönzik. Többé nem tért vissza Franciaországba.

Így kezdődött négyéves küzdelme, amelynek során a művész – ügyvédje támogatásával – igyekezett kikerülni a hatalmas jogi gépezet lehengerlő erejét. Eredménytelenül próbálta megmenteni javait és képeit, amelyek fokozatosan szétszóródtak, elkótyavetyélték őket. Ennek ellenére továbbra is festett, zömében csendéleteket.
Munkatársai segítségével sok tájképet is festett, amelyek eladásából kívánták fedezni a Vendom oszlop helyreállítását. Paradox dolog, hogy az a rendszer (a köztársaság) okozta neki a legtöbb bonyodalmat, amely legszimpatikusabb volt számára.

1877 során romlott Courbet egészségi állapota. December 31-én halt meg a svájci La Tour-de-Peilz-ben, ahol száműzetésben élt 1873 óta. Halálát vízkór (szív- és májbetegség) okozta, amit a mértéktelen ivás és evés idézett elő.

Courbet egykor azt mondta: „Ha meghalok, azt kell mondani: ez itt soha nem tartozott egyetlen festői iskolához sem, egyetlen egyházhoz sem, intézményhez, semmiféle akadémiához, de mindenekelőtt nem volt híve egyetlen politikai rendszernek sem, kivéve a szabadság rendszerét.”

Összeállította: Bankos Szilvia


Bankos Szilvia - 2005. szeptember 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Gustave Courbet)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!