Főkép

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. Magyarországon egyre népszerűbb a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán már tavaly is úgy éreztük, hogy a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is – a kísérlet pedig elég izgalmasan sült el ahhoz, hogy idén is nekivágjunk. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

  

Hipszki László / Profundus Librum

 

Sorozatos élményből sajnos nem tudok egyet kiválasztani. Ha egyszerűen meg akarnám úszni, akkor a Stranger Things-t mondanám kapásból, ami persze tetszett, de annyira azért nem, hogy a kedvencem legyen (pedig igen, magamra ismertem a szereplőkben), vagy a Game of Thrones legutóbbi évadát – végre lecsaptak azok a nyamvadék sárkányok! –, de igazság szerint sokkal jobban élveztem a most felfedezett, 2008-ban útnak induló The Inbetweeners tényleg alpári poénjait – jaj, a két hozzá kapcsolódó filmet lehagytam a filmlistáról! –, vagy a pár napja egyben ledarált Surviving Jack első és sajnos utolsó évadát. Kicsit komolyabb stílusban pedig idén nálam a Halt And Catch Fire tech-geek sorozata és a misztikus-thriller versenyszámban induló Fortitude aratott nagy sikert.

 

Kökény Pali

 

Twin Peaks 3. évad (készítette Mark Frost és David Lynch)

 

Nem a Game of Thrones, nem a Stranger Things, nem a The Handmaid`s Tale, nem is a Legion, hanem a Twin Peaks. Mi más is lehetne, mint a Twin Peaks? David Lynch és Mark Frost 25 éve megígérték a folytatást, és úgy hozták el a lezárást, hogy az egész televíziós világ beleremegett. Egyetlen 18 órás kísérleti film, ami néha már nem is az élet mozgóképes leképezése, hanem maga az élet (és a halál) a képernyőn. Sokszor felfoghatatlan, honnan merítették az alkotók az ihletet ehhez a metafizikai szinten is mérhetetlen erővel működő történethez, ami úgy varrja el a szálakat, hogy vannak kérdések, amikre csak egy erőtlen bizsergés a tarkónkban, vagy egy gyenge utánérzés hozza el a választ. Érezzük, hogy valami történt; itt valami megült, mégse tudjuk szavakba önteni, hogy pontosan mit láttunk (vagy nem, láttunk). A „Gotta Light?” című nyolcadik epizód tényleg televíziós mérföldkő, hihetetlen, hogy miket megengedtek maguknak a készítők (és hogy mit megengedtek nekik a stakeholderek). Ha eddig fogalmunk se volt a Twin Peaksről, akkor épp ideje elkezdeni akár az elejéről, mert későnek sosem késő, viszont erről lemaradni bűn.

 

Kovács Tímea

 

Twin Peaks (készítette Mark Frost és David Lynch)

 

Bár az utóbbi években többé-kevésbé elkerült a sorozatfüggőség, 2017-ben bepótoltam az elmaradást. Sokat és sokfélét néztem, és bizony számos maradandó élményben volt részem – nem egy akadt köztük, amely bármely más évben kiérdemelné a legjobb címét. De nem most – amikor végre (hála a régen várt folytatásnak) fejest ugrottam Twin Peaks-be. Eddig nem láttam a klasszikus első két évadot sem, a bemutató idején még gyerek voltam, aztán meg valahogy elsikkadt. Épp ezért nem is tudom önmagában értékelni a folytatást – nekem a Twin Peaks már mindig ez a három évad marad, így, együtt, ebben az átfogó vízióban. Lenyűgöző vízió ez, ahogy a ma már retró krimitől fokozatosan átcsúszunk az egyre elborultabbá váló misztikumba, olykor fejest ugorva a tömény szürrealitásba. Komolyan érdekelne mit szív David Lynch, de őszintén: akármit, szívja csak tovább. Kellenek ezek a formabontó zsenik a mai filmiparba, nagyon kellenek!

 

    

Németh Attila

 

Suburra: Blood on Rome (Suburra – La serie, készítette Daniele Cesarano és Barbara Petronio)

 

Egy szövevényes, realista történetmesélés, egy roppant izgalmas cigány esküvővel.

 

Németh Beatrix

 

Halálos fegyver (Lethal Weapon, készítette Matthew Miller)

 

A Halálos fegyver már a második évadjánál tart, szóval némi késéssel kapcsolódtam be, de az első részt egyből a második követte, majd azon kaptam magam, hogy éjszaka fél kettőkor erősen alkudozom reális énemmel, miszerint még egy megnézéséből nem lehet semmi baj. Hát öööö… nem, baj nem lett, csak reggel súlyos problémáim voltak a felkeléssel, napközben meg az ébren maradással, de esküszöm, megérte! Már a mozifilmeket is imádtam, amit a sorozat nem ír át vagy felül, egyszerűen csak ugyanott folytatja, ahol Riggs és Murtaugh 1998-ban befejezték. Elképesztően jó lett a casting, ütősek a karakterek, akiket épp csak annyira modernizáltak, amennyire kellett. Szóval szerintem, aki szerette az eredeti szériát, kedvelni fogja. Aki pedig nem, újabb esélyt kap rá, hiszen ki állna ellen 44-45 percnyi színtiszta felüdülésnek?

 

Sárpátki Ádám

 

Critical Role RPG Show

 

Középiskolásként az én érdeklődésemet is felkeltette az akkoriban igen népszerű M.A.G.U.S., ahogy aztán egyetemistaként a Vampire: The Masquerade. Jelentős mértékben egyikkel sem játszottam – nem volt megfelelő csapat, nem volt rá idő, satöbbi –, de valahol mélyen sosem hagyott nyugodni a téma. Idén ezt az érdeklődésemet lobbantotta újra lángra a Critical Role. Ebben a websorozatban, ami a például Geek and Sundry Youtube-csatornáján is nézhető, egy halom szinkronszínész ül egy asztal körül, és Dungeons and Dragonst játszik. A mintegy 115 epizódra rúgó műsor 2015-ben indult, egy házi küldetés folytatásaként. A történet a Vox Machina, egy kalandozókból álló csapat történetét meséli el. Meglehetősen karakterközpontú – hála annak, hogy a játékosok remek színészek, és nagyon jól improvizálnak. (Sokuk hangja egyébként számos animéből vagy videojátékból ismerős lehet.) Garantált, hogy néhány rész után együtt nevetünk és sírunk majd velük, és szerintem pont ez a lényeg: a D&D nemcsak a rémisztő szörnyekről szól, hanem az izgalmas kalandokról, amelyek végkimenetelét mi alakíthatjuk, illetve a küldetések során szövődő barátságokról, és a közös szórakozásról. Aki szívesen elkezdené nézni a sorozatot, annak erősen ajánlom a 85. epizódot, vagy a január 11-én induló új kalandot.

 

  

 

Szabó Dominik

 

A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, készítette Bruce Miller)

 

Amikor olvastam Margaret Atwood regényét, értettem ugyan, hogy miért jó mindez, de annyira valahogy nem vágott földhöz. A sorozatban viszont mintha csak élettel telne meg a koncepció, mintha Bruce Millerék pontosan éreznék, hogy mitől lehet jobb egy adaptáció. Persze zseniális a fényképezés, a zene, a színészi játék is, de valahogy az igazán megragadó, az maga az atmoszféra. Ami pár képkockával már bevon, és sokkal fojtogatóbb, sokkal szívszorítóbb, mint a könyvben. Tényleg hatással van rám, és érzem, hogy az egyes részek végéig nem is tudok szabadulni tőle.

 

Vörös Eszter

 

Legion 1. évad (készítette Noah Hawley)

 

A sorozatok fénykorát éljük, egyre több kiemelkedő minőségű, és kifejezetten érdekes koncepciójú sorozat készül egymás hegyén-hátán, nehéz ezek közül egyet kiemelni idén is. Így végül arra esett a választásom, ami azt hiszem legközelebb áll hozzám, ez pedig a Legion. Számos olyan építőkockája van, ami önmagában is érdekes volna – a furcsa szuperképességektől kezdve az elmegyógyintézeti szálon át úgy általában a teljesen elborult hangulatvilágig –, de ráadásul sikerült mindezt elég profi módon ötvözni és összegyúrni. Nagyon kíváncsi vagyok, mire számíthatunk a folytatásban, csak győzzem kivárni...