Főkép

Szeptember 10-ig látogatható ez a dupla kiállítás a Fotóutcában, vagyis a Nagymező utcában, az Andrássy út két oldalán lévő Capa Központban ill. Mai Manó Házban. Sajnos nem egy jeggyel, de aki ugyanaznap megy el mindkettőre, az a második helyen 20% kedvezményt kap az egyébként 1500 Ft-os árból.

 

A Capa Központban jóval alaposabb és nagyobb kiállítás látható Elliott Erwitt képeiből. Az idén 89 éves fotográfus máig aktív, így pályafutása hatalmas anyagából nyilván tízszer ekkora tárlatot is lehetne rendezni, ám a Retrospektív így is lenyűgöző. A különféle témák szerint válogatott képek között épp úgy találni az `50-es évekből származót, mint az új évezred első évtizedében készültet, ám szinte mind zseniális.

 

A világhírű Magnum fotóügynökség tagját a szakma a fotográfia Woody Allenjeként emlegeti, merthogy számos képében van valami ironikus, valami humoros. Elég csak megnézni a kutyákról készült képeit, hogy lássuk, Erwitt valóban mestere a humornak – de annak is, hogy elkapja a megismételhetetlen, meghatározó pillanatot (Henri-Cartier Bresson nyomán). Számos fotója váltott ki belőlem hangos kacagást, de még több elképedést: hogy a csudába tud valaki lefotózni ilyen zseniális pillanatokat? Erre amúgy maga Erwitt is ad némi választ: a falakon olvasható feliratokból/idézetek egyikéből kiderül, hogy rengeteget fotóz, és a nagyon sokból nagyon kevés az igazán maradandó. Ez persze evidensnek tűnhet, ahogy az is, hogy ha az ember tényleg odafigyel, akkor könnyebben észreveszi azt, amit érdemes megörökíteni. Ám Erwitt nyilvánvalóan istenadta tehetség, aki nemcsak, hogy meglátja a humort a világban, de képes megragadni és visszaadni azt a képein, ehhez pedig nem elég az, hogy ellövünk több ezer képet. Sőt, megkockáztatom, hogy miközben ezt teszi, jóval többet is tesz: ahogy Woody Allen filmjeiben, úgy az ő képein is ott van a valóság. Elsőre talán a poént vesszük észre, de közben társadalmi látlelet majd minden képe, és nem egy ott marasztalja és elgondolkodtatja a szemlélőt. Ilyen éleslátásra tényleg csak a legtehetségesebbek, legkiválóbbak képesek.

 

A Mai Manó Házban látható kiállítás jóval „rövidebb”. Erwitt a `60-as években bejárta a szocialista blokk több országát is, így hazánkban is fotózott. Ezeken a képeken ritkábbak a poénok, de így sem feltétlenül tartoznak az éles, kíméletlen szociofotók közé, amiket hatásvadász módon, sajtófotó díjakra törekedve készítenek egyesek. Sokkal inkább az ember, a mindennapi, valós élet áll a középpontjukban – az az élet, ami nekem még ismerős, de leginkább a nagyszüleim-szüleim élete volt. Így számomra nosztalgikus élmény volt ez a kiállítás, melyhez, mintegy dúsítandó, némi vetítés is társul a Csehszlovákiában és Lengyelországban ugyanakkor készült képekből (a Capa Központban is látható egy másik vetítés egyébként). Ezek között is akad nem egy megrázó fotó, ahogy vicces is.

 

Egy szinttel feljebb a Fortepan online fotóarchívum gyűjteményéből láthatunk válogatást ugyanazon korszakból, és ez is remek. Az azonban számomra sajnos csak utóbb derült ki (mert vagy figyelmetlen voltam, vagy nem volt elég jól látható a tájékoztatás), hogy ugyanott, egy másik teremben különféle Magnum-fotósok különféle korszakokban, Magyarországon készült képei láthatók, szintén vetítés formájában. Itt olyan nevek képei villannak fel, mint Koudelka, Capa vagy Martin Parr, szóval aki ott jár, ki ne hagyja!

 

Ahogy persze a teljes, dupla Erwitt kiállítást sem szabad kihagyni. Eleve remek élmény abban a két épületben sétálgatni (a Mai Manó Ház különösen elvarázsolt egy hely), Erwitt pedig tényleg legendás, meghatározó fotós, aki olyasmiket tud megmutatni, végeredményben rólunk, emberekről, amit csak nagyon kevesen képesek egyáltalán észlelni is, hát még lefényképezni.

 

További képek a kiállításokról