Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox – Papp László Budapest Sportaréna, 2017. március 27.

Egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy a posztmodern lét alapvetően skizofrén állapot. E tudathasadásos világfelfogás egyik megnyilvánulását többek között abban a kettősségben vélem felfedezni, ahogy a posztmodern művész egyszerre fogadja el a korszerű technikát – jelen esetben a mai előadók igencsak mainak mondható dalait –, és vágyik vissza valami eredetibb és tisztábbnak tartott állapotba – itt jelesül a számítógépekkel módosított hangok előttiségbe, a múlt századi zenei stílusok, mindenekelőtt a jazz idejébe. Még tovább színesíti a képet, hogy manapság, elsősorban a politikai közbeszédben, lassanként a „posztmodern” előtagú kifejezések ugyanúgy szitokszóvá váltak, mint a „liberális”, mi több, e kettőt összemosni is hajlamosak az emberek, pedig a modernség utáni, vagy azt meghaladó művészetben a „mindent szabad” elve nem feltétlenül elvtelenségre utal, sokkal inkább arról van szó, hogy – akár a tudományban, ahol, mondjuk, a medveállatkákat és a csótányokat ugyanúgy lehet csodálatosnak tartani, mint az embert – az alkotó bármihez, a populáris kultúrához, a sci-fihez vagy a hip-hophoz is ugyanolyan előítéletmentesen áll hozzá, mint az úgynevezett magas irodalomhoz vagy a leggondosabban megkomponált vonósnégyesekhez, operákhoz. És így előtérbe kerülhet a játék, az ötletek szabad ütköztetéseés kombinálása, ám mindezt a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítva.

 

Gondoljunk csak a fénykorában alkotó Thomas Pynchonre, de ugyanez elmondható Scott Bradlee varázslatos projektjétől, a Postmodern Jukeboxról is, akik közkívánatra újra ellátogattak Budapestre, és a MOM Sport helyett ezúttal már a Sportarénát töltötte meg hihetetlenül lelkes közönségük.

 

A PMJ köztudottan két csapattal indult el európai turnéjára, Sarah Reich sérülése miatt pedig számunkra egyik legfontosabb sztárjuk nem tudott eljönni hozzánk. Cserébe viszont élőben láthattuk a folyton változó felállású zenei kollektívát pár éve a komoly nemzetközi siker útján elindító énekesnők egyikét, Robyn Adele Andersont is, aki ráadásul még magyarul is megszólalt, és szókincse nem merült ki a „Sziasztok!”-ban és „Köszönöm!”-ben, hanem egy hosszabb poént sütött el. És persze csodálatosan énekelt, emellett pedig rendkívül stílusosan váltogatta a ruhatárát, és rázta roppant hatásosan a rojtocskákat a „Wiggle” sztepptánccal kiegészített feldolgozásában. Nála jobban csak a Sarah-t helyettesítő lány brazil és karibi elemekkel kiegészített tánca dobta fel a számot, emellett pedig Dave Tedeschi dobossal is izgalmas ritmuspárbajt vívott.

 

Maiya Sykes az USA feketébb oldalát hozta el: a rapet keverte a jazzel, bluesos hajlításai néhol valami scat-félébe csaptak át, ezenkívül roppant aranyosan adta elő PMJ-s karrierje kezdetének történetét. (Az őt ért atrocitás miatt viszont, melyről szintén mesélt, kifejezettem szégyellnem kellett magam. Egy taxisofőr ugyanis durván beszólt neki, és a koncertszervezőknek kellett Maiya segítségére sietni. Belegondolni is rettenetes, milyen világ az, ahol a huszonegyedik század második évtizedében, annak is a vége felé, egy szolgáltatást nyújtó személy feljogosítva érzi magát arra, hogy sértéssel illessen bárkit csupán azért, mert a bőre színe kicsit sötétebb, mint az övé.) A küllemre kissé a Peaky Blinderst idéző Blake Lewis elképesztőt beatboxolt a „Radioactive”-ben, míg Sara Niemietz sötét, füstös hangú dívaként kápráztatta el a nagyérdeműt. Az est fénypontja mégis egyértelműen LaVance Colley volt, akinek „Hello”-ját hallgatva tényleg a hátunk borsózott a gyönyörtől. Döbbenetesen megható volt még a koncert végén, zongorán felcsendülő „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű dal, amelyet a Queen-koncert óta sokan sokféleképp megszólaltattak – és ezért talán, de csak talán, egy kissé elcsépeltnek is tűnhet –, most azonban, ahogy az egész közönség együtt énekelte, egészen felemelő pillanatokat lehetett megélni.

 

A fentiekből talán kiolvasható, hogy egyszerre kaptuk meg mindazt, amiért eleve tudtuk, hogy érdemes elmenni egy PMJ-koncertre, és sikerült meglepniük is minket a kollektíva tagjainak. Ha az első itteni fellépésük után azt mondtam, biztosan elmegyek a következőre is, csupán ismételni tudom magam, hiszen a mostani sok tekintetben felülmúlta a korábbi produkciójukat. Ha pedig valaki még mindig nem ismerné eléggé őket, nekik kifejezetten ajánlani tudom a koncertjeiket, hiszen mégiscsak ilyenkor történik meg az igazi csoda: a felvételeken nem hallható rögtönzések, az adott országnak szóló gesztusok és az esetleges apró, nem zenei bakik. Az pedig, hogy mielőtt lementek volna a színpadról, közülük többen kezet fogtak, lefényképezkedtek a rajongóikkal, azt mutatja, hogy nem szakadtak el a valóságtól, a mindennapoktól, és akármennyire kimerítő is egy ilyen koncert, a közönségük számukra még mindig mindennél fontosabb.


Galamb Zoltán - 2017. március 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!