Főkép

Játsszunk kicsit! Vegyük kedvenc (sic!) szegedi rendezőmet, Bodolay-t, aki két világhírű szerző első művét vitte színpadra. A színház honlapjának tanúsága szerint a darabokat az köti össze, hogy mindkettőben csalókat látunk: az egyikben a cselédek asszonyukat akarják megölni, és ezért nem riadnak vissza még a hazugságtól sem, míg a másikban soha nem tudhatjuk, ki kit ver éppen át. A rendező elképzelése azonban nem vezetett eredményre, a magam részéről más mondanivalót kapcsoltam az előadáshoz – ez azonban nem vont le semmit a megvalósítás erényeiből.

 

A Cselédek egy feszült pszichológiai párbaj, amiben nők küzdenek az életükért, vagy inkább a józan eszükért. A darab bemutat két szolgálólányt, akik éjszakánként, úrnőjük távollétében szerepeket cserélnek és játszanak, szimbolikusan kivégezve nyomoruk okozóját. A valóságban azonban nem bírnak kilépni ebből a viszonyból, hol az úrnőjük szeszélye, hol saját gyávaságuk miatt. De a szerepjátszás közben nemcsak frusztrációjukat, hanem egymáshoz való ellentmondásos viszonyukat is tárgyalják, amiből a kétségbeesett kapcsolatok minden eleme kitűnik.

 

Számomra a fenti értelmezésben működött leginkább és ezen volt szövegszinten is a legnagyobb hangsúly – a rendező hiába akar mást belevinni, egyszerűen nem elég erős a csalás motívuma sem a szövegkönyv, sem a dramaturgia szerint. A lelki traumák bemutatása viszont talán az értelmezési célok különbözősége miatt nem elég fókuszált, emiatt az előadás két szék között a pad alá esik. Ami mégis megmenti, az a nagyszerű díszleten és ruhákon túl a szereplők játéka, pontosabban Csorba Kata és Szabó Gabi.

 

Előbbi nagyszerűen hozza a lelkileg instabil szolgát, aki szabadulni is és maradni is szeretne – arca és hangja tökéletessé teszi az illúziót. Szabó Gabi pedig ismét nagyszerű, mint mindig; remekül megmutatja a karakter minden mélységét és sekélyességét egyaránt, az úrnőségből fakadó szeszélyességeket – bár őt nagyon szeretném már egy apró, finom szerepben is megnézni. Azonban állandó kakukktojásunk, Gidró Katalin itt sem tud mást, mint önmagát adni: széles gesztusai és a hangjáték hiánya képtelenné teszi arra, hogy a figurát élővé tegye, arra pedig még kevésbé, hogy a szerepjátékban az úrnő – vagy éppen színésztársa – karikatúráját adja. Már-már artikulátlannak tetsző ordítása teljesen megöli az illúziót, így végül enyhe hiányérzettel álltam fel az első rész végén.

 

Szerencsére Gogol és a kártyás fiúk kárpótoltak. A Játékosok bizarr „heist” világában sosem tudjuk, hogy éppen ki kit ver át – bár úgy tűnik, mintha létezne a betyárbecsület, de végül mégis kiderül, csak átverés az egész. A kacagtató főszálat mulatságosan egészítik ki az orosz világ bemutatásának apró fricskái, a kormányhivatalok szervezeti korrupciójának, a csalás és kártyázás mibenlétének elemzései. A szomorú tanulság persze az, hogy az átverés csak addig vicces, amíg nem rajtunk csattan az ostor…

 

Ezt a miliőt remekül érzékeltetik a romos falak, a fények és az elegáns jelmezek, amiken azért mindig találunk egy kis áruló jelet vagy csak egyszerűen nem illenek a szereplőkre, nagy vagy éppen kicsi rájuk az a kabát. A Játékosok több szereplőt is mozgat, mint a megelőző egyfelvonásos, a színészek pedig jól találják meg ezeket a figurákat. Szívós Lászlónál a rendezés a vélt németségre játszik rá, de ez illik is az alkatához, Kárász Zénó joviális úriember, Pataki Ferenc pedig egzaltáltságában hihető. Sorbán Csabának viszont kifejezetten jól áll, hogy rezonőrnek tűnő karaktere végül kap egy csavart, így legalább eltér attól a figurától, mint akit általában játszani szokott. De a legnagyobb sikert egyértelműen Ádám Tamás aratta a kótyagos földművesként – ezek a szerepek nem izzasztották meg a színészeket, de kellemes perceket okoztak a nézőknek. Viszont valaki majd elmondhatja nekem, hogy miért kellett az Európa Kiadónak énekelnie a második rész elején…

 

Ha már azt mondtam a cikk elején, hogy játsszunk, próbáljuk kitalálni, mi is köti össze a darabokat. Talán az, hogy látszatokról szól? Nem átverésről, anyagi haszonszerzés érdekében, hanem csak arról, hogy időnként szeretünk másnak, jobbnak, szebbnek tűnni, mint amilyenek vagyunk – szerepeket játszani. Vagy arról, hogy mindannyian függünk valamitől? Akár attól, hogy csak más által vagyunk képesek meghatározni magunkat, csak a szolgálat által vagyunk valakik – vagy éppen szükségünk van a pénzes emberekre, mert másképpen nem tudunk megélni. Vagy vannak további kérdéseitek? Nézzétek meg a darabokat és kérdezzetek, gondolkozzatok! Aztán találkozzunk, és meséljétek el, ti mit találtatok. Mert mind Genet, mind Gogol látomása megéri a ráfordított időt.