Főkép

Rendező: Hegymegi Máté

Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélését színpadra írta: Gábor Sára és Hegymegi Máté

Látvány: Fekete Anna, Oláh Tímea

Fény: Payer Ferenc

Szereplők: Nagy Zsolt, Pető Kata, Bach Kata, Király Attila, Nagy Norbert

 

Nemcsak a szépségért, de a művészetért is meg kell szenvedni – ez a gondolat járt a fejemben, miközben a Kohlhaas című darabot néztem. Eléggé elszomorító, hogy egy alternatív színházi fesztivál közönsége kényelmetlen műanyag kerti székeken, párna helyett gyékénylapokon ücsörög egy használaton kívüli zsinagógában. Kétségkívül impozáns a háttér, és tudom, némi szenvedés valóban jár az igazi műélvezettel, de jobban szeretem, ha a darab zökkent ki a világomból, semmint a körülmények. Mindezek ellenére maradandó élményt nyújtott az előadás.

 

A Kohlhaas nem egyszerű témát választott magának, hiszen a hatalom természetét és a polgári ellenállás jogosságát vizsgálja – a darabban megjelenő Luther Márton után szabadon. A címszereplő jogos igényével nem foglalkoznak, ahogy az előadás egy pontján ki is mondja, az állam nem védi meg, ezért önbíráskodásba kezd, mely egy ponton már csak önmagát szolgálja, nem a felsőbb ideát. A haragos lókupec végül visszatér az igaz útra, de a rendszer már ellene fordult: hiába lesz igaza az egyik ügyben, ha a másikban beismeri bűnösségét, de rámutat az államapparátus működésének embertelenségére és korrumpált voltára.

 

Ez az erkölcsi győzelem akár felemelő is lehetne a nézőknek, a katarzis mégis elmarad, de talán pont ez volt az alkotók célja. A kérdésfelvetés során végig azt éreztem, hogy a nézőket konkrétan el akarják gondolkodtatni, be akarják vonni a mechanizmusba, erre utalt az is, hogy az előadás bizonyos pontjain minket nyilatkoztattak, de összességében ez az elem hangsúlytalan maradt. Az alkotók víziója nem volt mentes a direkt politikai áthallásoktól sem, amely majdhogynem divat a hasonló alkotásoknál, azonban ez sem bizonyult érdemi stíluselemnek, szerencsére. Sokkal inkább megmaradt egy általános erkölcsi gondolatkísérlet szintjén, számos további kérdést és problémát felvetve, semmiképpen nem adva konkrét válaszokat, ami mindenképpen az előadás erényéül szolgált.

 

Annak oka, hogy a morális téma kifejtését mégsem éreztem elég erősnek, abban rejlett, hogy a dramaturgia nem volt kellőképpen kiegyensúlyozott, legalábbis számomra. Célszerű, hogy egy hasonló darab ne csak az erkölcsi kérdésfelvetésről szóljon, amely által könnyen példabeszédhez hasonló egyszerűségűvé válhatna, azonban itt némely ponton sikerült elveszíteni a fókuszt. Ahogy beszélgettük utólag, túl sokszor kerültek elő azok a fránya lovak; túl sok más jelenet, akció is helyet kapott, amely így elvette a lehetőséget attól, hogy bizonyos kérdéseket mélyebben, vagy inkább fókuszáltabban is kifejtsenek az alkotók – éppen emiatt azt éreztem, nyugodtan lehetett volna rövidebb is a játékidő.

 

Mondom ezt azzal együtt is, hogy impozánsnak találtam a darab színpadi megvalósítását, a mozgás, a szöveg és a látvány egysége példaértékű – a nyitó jelenetek kortárs táncra hajazó mozgáselemeitől a kiöntött víz és a fények által keltett hangulatig. A kevés díszletet remekül használta fel az előadás – szimbólumokkal finoman árnyalt világ jött létre a „folyóban” úszó fatörzsekkel és tartóelemekkel, a végső jelentben a helyszín vallási jelképeit is ügyesen sikerült alkalmazni.

 

És ebben a közegben a színészek is nagyszerűen teljesítettek. Nagy Zsolt a tőle megszokott vehemenciával alakítja a bosszúálló, igazságában hívő hőst, de megjelennek a kevésbé kirobbanó motívumok is játékában – ugyanakkor többször eszembe jutott, milyen nagyszerű lenne látni őt egyszer egy visszafogott szerepben. Mellette persze Vencel szerepe kevésbé hálás, Nagy Norbert nem is tud annyira brillírozni, de tisztességesen hozza a figurát még azzal együtt is, hogy a dramaturgia szempontjából egyértelműen éreztem némi aránytévesztést: az ifjú úr kevésbé tűnt annak a gőgös ficsúrnak, amit a helyzet és a történet megkívánt volna, inkább hajazott egy ideggyenge figurára, ami így sajnos a mondanivalót is gyengítette. Király Attila impozáns volt Luther szerepében, a női alakokat pedig finoman keltette életre Pető Nóra és Bach Kata – bár az ő esetükben érdekes áthallásokra adhatott okot az a tény, hogy a sokat dicsért lovakat is ők formálták meg, bár az ebben rejlő lehetőséggel a darab nem foglalkozott.

 

Összességében tehát az elgondolkodtató témához illő elgondolkodtató előadást láttam a Thealter Fesztiválon és így a Kohlhaas beváltotta a reményeimet. Az biztos, hogy azt a képet sokáig nem feledem, ahogy a vörös fényben a medencényi víz hullámzása tükröződik a fehér falakon, vagy amikor a főszereplő és lánya lágy dallamot dúdol, miközben az anya utazása temetési menetté alakul, vagy a halottak között fehér lepelben prédikáló Luther alakját. Vagyis a szuggesztív képek, az erős mondanivaló és a mindennapokra rímelő problémák teszik igazán emlékezetessé a Kohlhaast.