Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Benjamin Clementine, Mayberian Sanskülotts – A38, 2014. október 16.

Ültem az A38 szeptember eleji sajtótájékoztatóján, és érdeklődéssel figyeltem, amint a hajó munkatársai arról próbálják meggyőzni a nem túl nagy számban megjelent hallgatóságot, hogy mindenképpen menjünk el Benjamin Clementine október eleji koncertjére. Állításuk szerint pont ilyen fellépéseket szeretnek szervezni: egy fiatal, friss előadóval, akit még kevesen ismernek, akihez még inkább a klubkoncertek illenek, vagyis aki még az igazán átütő közönségsiker előtt áll, ám kétségtelen, hogy hamarosan az is be fog következni. Olyan nagy lelkesedéssel beszéltek a brit zenészről, hogy azonnal kedvet is kaptam, s hazaérve az első dolgom volt utánanézni a munkásságának – és mit tagadjam, azonnal beleszerettem a dalaiba, a hangjába, a szövegeibe. Valahogy így találkoztam először Benjamin Clemetine nevével, s ez jutott eszembe akkor, amikor feljött a színpadra, belekezdett az első számába, és én meg azon kaptam magam, hogy egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra.

 

De mielőtt még a félénk fiatalember leült volna a zongorájához, a Mayberian Sansülotts nevű duót hallgathatta meg a nem éppen teltházas közönség. Ugyan eredetileg négyen vannak a zenekarban, ám úgy alakult, hogy csak ketten, Csordás Zita és Balogh Gallus léptek fel a színpadra. Akusztikus gitár, elektromos gitár, csodás női hang, s valami éteri, gyakran egészen depressziós, máskor inkább szárnyalósan bánatos és fennkölten rezignált hangulat – legrövidebben talán így lehetne őket jellemezni. Zita finom hangja tényleg minden dicséretet megérdemel, a dalszövegek sokszor kifejezetten előnyére váltak a produkciónak, míg a hangulat is tökéletes lehetett volna (vagy legalább kétségtelenül egyedi és sajátos), ha nem rontja el az énekesnő az állandósult önironikus megjegyzésekkel és a zenekarának ekézésével. Így aztán kicsit vegyes az összkép (plusz én egy kicsit bátrabb zenei alapot el tudtam volna képzelni, bár ez lehet, hogy a négyes felállással már megérkezne), ám egy pillanatig sem bánom, hogy korábban érkeztem, meghallgatni az előzenekart is.

 

A kilenc órai kezdésre aztán már egészen szépen megérkeztek az érdeklődők, s bár teltház nem volt (ráadásul külföldiek is meglepően sokan voltak), a megjelentek olyan egyedülálló produkciót láthattak-hallhattak, amire még egészen biztosan sokáig emlékezni fognak. Benjamin Clementine ugyanis varázslatos előadó: úgy lépett fel a színpadra, mintha már azért is elnézést kérne, hogy létezik. Mezítláb, hosszú kabátban, félénken, szinte szégyenkezve ült le a zongora elé, hogy aztán néhány szám után érezhetően megnyugodjon, felengedjen, és tényleg szabadjára tudja engedni a lelkét. Miután már érezte, hogy a közönség minden tagja szereti és élvezi a koncertet, ő is jobban meg mert nyílni: az apró köszönömökön túl társalgott, s bár gyakran nem volt abban biztos, hogy bolgárokhoz vagy magyarokhoz is beszél éppen, azért pillanatok alatt betöltötte az A38 koncerttermét.

 

Nehéz elmesélni, hogy mit is élhetett át az, aki ott állt a közönség néma, feszült és teljes szívvel figyelő sorai között – és nekem is nehéz elmesélnem, hogy miért könnyeztem meg már a második számot, az „I Won’t Complain”-t. Clementine csak ült a zongorájánál, amit még arrébb is mozgatott, hogy jobban lássa a közönséget, és énekelt – magányról, emberekről, érzésekről. Mintha mindenkihez egyenként szólt volna, mintha mindenkinek személyesen dalolt volna, mintha minden álldogáló embernek külön figyelt volna a lelkére, nehogy kimaradjon ebből a csodából. Ilyet én még nem tapasztaltam koncerten: az emberek csak álltak a színpad előtti sorokban, nem mozogtak, nem énekeltek, csak figyeltek, nehogy lemaradjanak Clementine valamelyik rezdüléséről, félmondatáról, mintha egy pillanat alatt mindenkinek a szíve mélyére hatolt volna a brit fiatal zenész karakteres hangja.

 

Nem is koncert volt ez, hanem egy lírai előadás, egy gyónás, egy mélyről fakadó vallomás: amit Benjamin Clementine megtett, mi pedig nem tehettünk mást, mint letaglózva figyeltük tovább. Egymás után énekelte a dalait, a „Cornerstone”-tól és a „Quiver a Little”-től a „London”-on át az „Adios”-ig (még egy röpke klasszikus darab is előkerült), de nem is ez a fontos: hanem hogy szívében velünk volt a dalok közben. Még ha saját elmondása szerint nem is tudott tökéletes produkciót nyújtani, mindenki csak legyintett a szabadkozására: az előadás ugyanis hibátlan volt. Talán objektíven nézve nem, de egészen biztos vagyok abban, hogy ha valakit eltalált a hangulat és Clementine blues/soul stílusa, akkor az utolsó pillanatig (s még utána sokáig) nem tudta magát kivonni alóla. „I dream, I smile, I walk, I cry.” Azt hiszem, az ilyet szokás életem koncertjének nevezni.


Szabó Dominik - 2014. október 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Benjamin Clementine)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!