Főkép

Mesterségek Ünnepe – huszonnyolcadszor, a megszokottnál hosszabban, öt napon át. És ez jó, nagyon jó, mert ez azt jelenti, dacára a globalizálódásnak és az évek óta tartó válságnak, hogy még mindig vannak emberek, akik miközben a jelenben élnek, fontosnak tartják múltunk megőrzését. Ez a látottak alapján főként a főváros határán kívülre igaz – bámulatos mennyiségű vidéki egyesület és alapítvány jött el, hogy megmutassa, milyen mesterségek, milyen termékek voltak nélkülözhetetlenek szüleink, nagyszüleink idejében. Ez azért fontos, mert így ez az örökség nemcsak múzeumok tárlóiban létezik, hanem velünk él, vannak mesterek, akik képesek a kívánt formára kovácsolni a vasat, gyertyát öntenek, szőnek és fonnak. Az már csak ráadás, hogy a kezük alól kikerülő termékek – ellentétben a tömegtermelésre berendezkedő gyárak produktumaival – egyediek. Ráadásul amikor gazdát cserélnek, létrejön egyfajta kapocs eladó és vevő között, ami jóval több lehet bármely nagyáruház pénztáránál megtapasztalt élménynél. Mert személyes.

 

Azért senki se gondolja, hogy ezeknél az emberek megállt az idő, és a tranzisztoros rádió jelenti a technikai fejlettség csúcsát. Ma már a többség saját honlappal és elektronikus levélcímmel rendelkezik, illetve gyakran láttam hagyományos viseletben üldögélő eladót okostelefonnal a kezében. De ez teljesen természetes, és csodálkozás helyett inkább azon filóztam, hogy szerencsés vagyok, hiszen az itt látható használati tárgyak többségét még láthattam „élőben”, amikor falun nyaraltam, vagy tanyára mentünk látogatóba. Számomra így nem az egzotikumot jelentették, hanem a folyamatosságot képviselték – kár, hogy mindez hiányzik a mai gyerekek életéből.

 

Viszont az is igaz, hogy nemcsak a régi termékek kerültek ki a pultokra, hanem olyanok is, amelyeket nagyanyám elképzelni sem tudott. CD, kézműves sajt, borzselé, tűzzománc ékszerek – és biztosan van még pár, ami hirtelen nem jut eszembe.

 

A Mesterségek Ünnepe azért is különleges a szememben, mert itt nem unott arcú eladókkal találkozhat a nézelődő, hanem szakmájukat alaposan ismerő, arról élvezetesen beszélő mesterekkel, akik miközben jár a kezük, szívesen beavatják az érdeklődőket a fontosabb tudnivalókba. Érdekes volt ezt megtapasztalni egy tojásfestő lánynál és mondjuk a csipkeverő nagymamánál. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy hál istennek nem csak a pesti szlenget hallottam a nagyszámú külföldi bábeli hangzavarában, hanem ízes tájszólást, másként gördülő mondatokat, szokatlan hangsúlyozást is.

 

Természetesen egy vásár elképzelhetetlen vásárfia nélkül. Viszont akárcsak a piacon, itt is tilos bármit elsőre megvenni, tessék körbejárni, megnézni, hátha egy térrel távolabb ugyanazt olcsóbban megkapjuk. Ilyen volt például az egyik kifőzde, érdekes módon pár fallal távolabb olcsóbban árulták ugyanazt az egytálételt. De például a mázas bögrék árainál is komoly eltéréseket láttam… Ha már az árakhoz értem, muszáj megemlítenem, hogy bizony pár helyen a vastagabban fogó ceruzát hozták magukkal: a kétezer forintos nyalókát bárhogyan nézem, erőst túlzásnak tartom, de még volt pár ehhez hasonlóan valóságtól elrugaszkodott árcédula. Kivételesen találtam példát az ellenkezőjére is: gyönyörű étkezőasztalt láttunk, padokkal, székekkel, és az egész „mindössze” 270.000 forint volt. Lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de szerintem még az unokáim és talán a dédunokáim is ezt ülnék körbe, olyan strapabírónak tűnt.

 

Idén a fémművesség került a középpontba, ennek köszönhetően a megszokottnál nagyobb számban voltak jelen kovácsok, késesek, ékszerkészítők, harangöntők és egyéb érintett szakmák képviselői, ráadásul voltak műhelybemutatók, előadások, kiállítások és filmvetítések is. De nemcsak ezek a szakmák adtak lehetőséget arra, hogy kicsik és nagyon kipróbálják a kézügyességüket, rendszeresen láttunk ugyanis pl. a korongozással próbálkozó gyerekeket, de voltak egyéb kézműves foglalkozások is, mint ahogy népi játékokkal is lehetett játszani – nem tagadom, melegséggel töltötte el a szívemet az együtt játszó családok képe. Mint ahogy nosztalgiahullám csapott át rajtam akkor is, amikor megláttam a fémkarikával ellátott fahalakat egy nagyobb teknőből pecázó gyerekeket – ilyesmivel legutóbb évekkel ezelőtt találkoztam, legalábbis élőben.

 

Azért akadt furcsaság is, kezdve például azzal, hogy törököket láttam a Budai Várban. Na jó, nem azért voltak ott, hogy visszafoglalják, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, mennyire csodálkozom azon, hogy a Könyvfesztivál után itt is ők a meghívottak. De ez legyen az én bajom, a standjaikat ugyanis előszeretettel nézegették a látogatók, bár mintha a többség legalább annyira vegyes érzelmekkel viseltetett volna, mint én, de az is lehet, hogy mindez a képzeletem szüleménye vagy a saját érzelmeim kivetülése. Mondjuk láttam olyan lábbelit, amit, ha szükségem lett volna rá, szívesen megvettem volna az egyik ilyen standon, annyira tetszetős és egyedi volt.

 

Sajnos az esti koncertekről lemaradtam, pedig tudom, hogy volt egy-két igazán érdekes és izgalmas, de így is élményekkel telve, a hagyományos mesterségek varázsával feltöltekezve távoztam a helyszínről – meg persze némi vásárfiával, mert e nélkül nem vásár a vásár. A zalai dödölléről nem is beszélve. Már csak egy évet kell várnom, és mindennek újra részese lehetek…