Főkép

Orosz balettet nézni mindig különleges élmény. Akkor is az, ha a táncról kialakított elképzeléseink nem feltétlenül egyeznek az övékkel, hiszen táncosaik és koreográfusaik egy egészen más világ, más élet- és művészetfelfogás képviselői. Már a színpadképben és a jelmezekben megmutatkozik egyfajta neobarokkos túldíszítettség, mintha az ország megragadt volna a romantika népies-arisztokratikus múltba révedésénél. Emellett megfigyelhető még, hogy míg a nyugati – és nyugaton, főleg Amerikában érvényesülni próbáló – művészek folytonosan a tökéletes együttmozgásra törekszenek, addig a tősgyökeres oroszokból teljességgel hiányzik az efféle maximalizmus. Elég összevetni például Michael Flatley – igaz, esztrádba hajló – ír tánc-show-ját, amely a virtuozitás mellett leginkább végletekig vitt összehangoltságával nyűgöz le, a moszkvaiak jóval szabadabb összképével, ahol sokkal inkább az egyéni erények kidomborítása a cél. Ugyanakkor tagadhatatlanul megérint minket a közmondásosan hatalmas orosz lélek, a művészet fékezhetetlen kiáradása.

 

A Tűzmadárban mindvégig ugyanezt a kettősséget érezhettük. Sztravinszkij kísérőzenéje a népies elemek modern feldolgozásának kiemelkedő példája, de mégsem feltétlenül ez teszi olyannyira élvezetessé. Számomra sokkal inkább amiatt izgalmas, ahogyan a hangszerek és hangszercsoportok megválasztásával és variálásával játszik az érzelmeinkkel; Hollywood, közvetve vagy közvetlenül, de egészen bizonyosan rendkívül sokat tanulhatott a műben használt megoldásokból. A varázslatos mesebirodalomhoz kötött kromatikus motívumra pedig többek között Andrew Lloyd-Webber musicaljében, Az operaház fantomjában hallhatunk halvány utalást. A balett végén felhangzó, himnusszerű, magasztos örömmel átitatott muzsika pedig valóban a lét egy másik dimenziójába repít minket.

 

A 21. századi változat, amit a Margitszigeti Színpadon láttunk, az eredetihez képest máshova helyezte a hangsúlyokat, legalábbis a látottak alapján erre a következtetésre jutottam. A szabadság minden mást felülíró szeretete helyett itt a két női főszereplő szembenállása dominál. A határozottan távol-keleties mozdulatokkal hódító Tűzmadárból csak úgy árad az erotika, amivel persze a megzabolázatlan természetességet jeleníti meg, de ha nem ismerjük a történetet, viselkedését nehezen tudnánk az elfojthatatlan szabadságszeretettel azonosítani. A hercegnő ezzel szemben a szendeség és visszafogottság megtestesítője, és kettejük látszólagos vetélkedése mai világunkra kivetítve inkább az ifjúi kicsapongások és a megbízhatóság szembeállításaként értelmezhető, mely két alternatíva közt a hercegnek mintegy választania kell. Mindez persze lehet egyszerű beleolvasás is, mivel a tánc, még ha ebben az esetben a némajáték és a táncos konvenciók jelrendszerével segít is a befogadásban, mégiscsak non-verbális kommunikáció, épp ezért nem mindig egyértelműen dekódolható, sőt, könnyen félre is értelmezhető.

 

Egészen más mozgásnyelvet használ viszont a Tavaszi áldozat. Nem egyszerűen modern tánc ez, hanem az intellektus egy egészen más rétegét mozgatja meg. A népies és ősinek feltüntetett mozdulatok között – és közéjük csempészve – rengeteg a valójában absztrakt elem, és így egy tisztább művészethez közelít: nem közönséges narratív balett, hanem a közvetlen közlésen túlmutató kifejezés. Különösen izgalmasak benne a „csoportosan elkövetett” váratlan húzások és kontextusukba nem tökéletesen simuló megnyilvánulások – de erre annak idején Nizsinszkij is törekedett, amikor szembement a klasszikus balettes hagyománnyal. Az, hogy számos jelenet kifejezetten fergeteges, elemi erejű szórakoztatás, jóformán magától értetődőnek tűnhet a különféle modernségek korában, némelyik képi megoldás viszont a megszokott térbeli formációkon messze túlmutat, és komoly, táncon kívüli többletjelentést hordoz.

 

Ehhez tökéletesen illik Sztravinszkij nagy gonddal megírt, kísérletező zenéje. Ismételten csak kiemelni tudom, mennyire kifejező, érzelmileg jó értelemben véve manipulatív muzsikát hallhatunk, és ha a zenei expresszionizmust nem más értelemben használnánk, mindenekelőtt expresszionistának mondanám a stílusát. De ha ennek nem is lehet nevezni, azt tagadhatatlanul kiérezni belőle, hogy minden szinten megmozgatja az ember lelkét, a tudatalattitól és zsigeritől a legmagasabb mértékben intellektuálisig, és szakadatlan odafigyelést és belemerítkezést igényel, méghozzá egyszerre és feltétlen módon.

 

A két darab éles ellentéte lehetőséget biztosított a szólistáknak, de a karnak is, hogy egymástól valóban különböző szerepekben mutassák meg tudásukat, és bizonyítsák, mily mértékben jártasak ennyire eltérő idiómákban. Amit a szünet után láthattunk, egészen biztosan bárkit meggyőzött és lenyűgözött, a teljességet mégis a két eltérő balett kontrasztba állítása garantálta.

 

Előadók:

Moszkvai Állami Akadémia Klasszikus Balett Színház

 

Az előadáson szereplő művek:

Igor Sztravinszkij – Natalija Kaszatkina – Vlagyimir Vasziljov: Tűzmadár

Igor Sztravinszkij – Natalija Kaszatkina – Vlagyimir Vasziljov: Tavaszi áldozat