Főkép

Grzegorz Karnas (ének) és Lukács Miklós (cimbalom) több évre visszatekintő együttműködésenek egy újabb gyümölcsébe kóstolhatott bele a BMC Opus Jazz Clubjának közönsége szerdán este, Budapest szívében. A hangulathoz adott volt a telt ház és egy új album friss anyaga, amely az előadás napján jelent meg a BMC gondozásában – kritikámat a lemezről hamarosan olvashatják – és amely az este gerincét alkotta.

 

Némileg meglepő módon mégis egy standard-del nyit a kvartet és Karnas roppant önzetlen módon csak annyit mond, hogy „Miklós”, és megadja az első szóló lehetőségét Lukácsnak, hogy megint rácsodálkozhassunk arra a roppant elegáns játékra, amellyel Lukács Miklós mesterien integrálja hangszerét a jazz világába. Némileg váratlan Karnas iskolás énekszólója és egy pillantra elbizonytalanodom, hogy tényleg ugyanannak az előadónak a koncertjét hallgatom, akinek elóadásmódja évekkel korábban annyira egyedinek hangzott. De aztán egy varázsütésre megváltozik minden, és amikor Karnas a második témában elkezd lengyelül énekelni, hirtelen mindegyik muzsikus a hatása alá kerül, és elkezdik a saját dolgaikat játszani és a saját zenei nyelvükön alkotni. A standrad alatt némileg esetlegesnek hangzó ritmusszekció új dinamikai keretek között kezd el mozogni, Sebastian Frankiewicz (nagybőgő) variációs játéka kifogyhatatlannak tűnik és képes sajátos periodicitást adni a kottán nem feltétlen a legbonyultabb köröket indikáló szerzeményeknek is. Michał Jaros (dobok) pedig egyszerűen nagyszerű, ahogyan itt éppen megteremti a valcer-érzetet 4/4-re, ott pedig – valójában minden alkalommal – figyel és hallgatja a természetesen áramló muzsikát anélkül, hogy túljátszaná.

 

Nagyon jó érzékkel adnak teret egymásnak a muzsikusok, egy témát Lukács és Karnas duója indít, ahogyan Frankiewicz belép, az taníthatatlan, hogy aztán Jaros fokozza tovább az énekelt lengyel nyelv hangzásában rejlő eroticizmust, amelyet Karnas a csak rá jellemző, minden nyelvet maga mögött hagyó beszédhang-improvizációval variál. Vagy éppen a „Vanga” témában megtör, amikor váratlanul elkezdi angolul mesélni Ádám és Éva esetét a négylábú kígyóval egy lehetséges világ-variációban, – amely éppen José Saramago meglehetősen heves újraértelmezésének a tükrében (Káin, 2010, Európa) továbbra is illik a nyelvi közeghez –, hogy aztán hirtelen disszonánssá váljon a történet, amikor a kígyó kinyitja a száját, és a világ hanyatló és erősödő társadalmi berendezkedésiről és kultúráiról kezd el beszélni. De Évának ez tetszett, még ha némileg érthetetlen is, hogy miért. Az elbeszélés így inkonklúzívnak tűnik, de csak egy rövid időre, mert Karnas a koncert második felében még továbbszövi a történet fonalát, egy másik, kevésbé túlfűtött szerzeményben. Ez egyrészt megnyugvással tölti el a hallgatót, mert tényleg jól gondolta, hogy valami nem volt kerek, másrészt pedig úgy érezzük, hogy Karnas valami hihetetlen cinizmussal kacag rajtunk, amikor a kígyó második beszéde érthetetlen beszédhang-improvizációvá alakul át, hogy az újabb csábítást a titokzatosság erotikus ködébe burkolja.

 

Mindeközben a zene együtt lélegzik mindenkivel a teremben, él és lüktet, egy egészen kiváló és friss produkciót látunk, hallunk, amelynek során Sting „Roxanne” slágere is felhangzik újrahangszerelve, Joni Mitchell „Black Crow”-ja pedig teljesen újraharmonizálva. Amikor pedig a koncert után megkérdezem az utcán dohányzó Frankiewiczet, hogy mit is mond végül a kígyó, akkor csak annyit válaszol: „Hát ezt voltaképpen magam sem tudom.”

 

Előadók:

Grzegorz Karnas – ének

Lukács Miklós – cimbalom

Sebastian Frankiewicz – nagybőgő

Michal Jaros – dobok