Főkép

A tánc, mint kifejezési forma, kicsit távol áll tőlem, igazából sosem tartoztam azok közé, akik szívesen néztek akár balettet, táncversenyt vagy éppen tehetségkutatót. Az utóbbi években azonban többször eljutottam a Szegedi Kortárs Balett előadásaira: először csak potyázóként, később már tudatosan választottam a művek között. Legújabb, Rítus című darabjukra azonban ismét csak véletlenül jutottam el – és végül az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb bemutatójának bizonyult.

 

A műsorfüzet nem sok támpontot nyújtott a műsor értelmezéséhez, de ahhoz éppen eleget, hogy megfoghassuk a témát: az egyszerű közösségekből, amelyeket csak a fennmaradás ösztöne tart össze, hogyan alakul ki a társadalom, az emberek viszonyai hogyan válnak egyre összetettebbé – és sokszor hamisabbakká. Az összetartó erők egyikét jelentik a különböző szokások, hiedelmek és rítusok, melyek megmozgatják a csoport valamennyi tagját. Ezek kiüresedése esetén azonban megjelennek az új formák és a tisztaság iránti igény, mely elsöpri az üresnek tartott rendet és megindul az új körforgás.

 

Szinte hihetetlennek tűnt számomra, de ezt a bonyolult kérdéskört erősen és érthetően mutatta be az előadás. A tánc a kezdetekben erőteljes volt és szervezetlen, a szereplők ruhái és Milan Savic bombasztikus zenéje is ehhez a természetes őserőhöz igazodott. A színpadkép előterében elhelyezett, El Greco festményeit idéző nyakmerevítők és fekete öltözékek által fejezte ki a koreográfia azt, hogy honnan indultak az emberek, de ugyanakkor azt is, hová jutnak el. Ezt az ellentmondásos viszonyt szintén jól jelenítette meg a tánc: a régi kor maradványait kezdetben megvetették, de soha nem tudták teljesen elhagyni, újra és újra visszatértek hozzá, reflektáltak rá. Az idő múlásával azonban a mozgás mind szervezettebb lett, megjelentek a konkrét rítusok, a transzcendenshez való viszonyulás, mint a társadalom összetartó ereje. A fények játéka kiválóan megjelenítette, hogyan váltak részévé a világunknak a különböző külső erők. Az első felvonás vége azt a pillanatot kapta el, ahogy egy felbukkanó új erő átalakítja a közösség addigi életét.

 

A második felvonás már egy fejlettebb világ képével indult: az eddig a színpad szélén heverő ruhákat a táncosok most már viselték, a zene finomabbá, a tánc pedig kifinomultabbá vált. Megjelent a mesterkéltség, kevés az őszinte gesztus, helyette a magamutogatás az úr. Azonban ismét felbukkant az a természetes őserő, amelyet titkolt a társadalom, ameddig tudott, de ereje a végén megmutatta magát, és felfordította az egész világot. Az agresszív mozdulatok váltak ismét uralkodóvá – megrendítő volt ugyanazt a szimbólumot, amely az első rész végén éppen a felemelkedés jelképévé vált, most a pusztítás eszközeként látni.

 

Az egyetlen hibaként a második felvonás rövidségét tudom csak felhozni, ami így kicsit aránytalanná tette a mondanivaló kifejtését, de ezen túl egy nagyszerű előadást láttam. Mind a mozgás, mind a zene elsőrangúnak bizonyult, a darab gondolatisága pedig további elmélkedésre késztetett, és még később is beszélgettünk arról, hogy mit képviselt és milyen érzéseket keltett bennünk. A társulat korábbi remek bemutatójához, a Testek filozófiájához hasonló új kedvenc született.

 

Koreográfus: Juronics Tamás

Zene:

I. felvonás: Milan Savic

II. felvonás: Joseph Haydn – No. 39. szimfónia

Táncosok: Bújdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hajszán Kitti, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Palman Kitti, Takács Zsófia, Zsadon Flóra