Főkép

„Hungary is hungry for Paramore” – hirdették a koncertre igyekvők pólói, elvégre a zenekar kilenc éve alakult, mégsem jutott még el Közép-Európa eme szegletébe. Most azonban végre örülhettek Hayley Williams és a többiek rajongói, hiszen a Budapest Park a nyár egyik nagy durranásaként elhozta hazánkba a Paramore-t, ami már csak azért is örvendetes, mert nem valamelyik nyári fesztivál sztárfellépőjeként léptek színpadra (noha valamiért a VOLT Fesztiválra való bemelegítésként lett meghirdetve a koncert), hanem a fővárosban, így az is könnyebben eljuthatott rá, aki egyébként nem lelkesedik a fesztiválokért. Persze ehhez az is kellett, hogy a Paramore éppen egy európai turné közepén legyen, mindenesetre szerintem senki nem távozott csalódottan a Parkból.

 

De ahhoz, hogy eljussunk Hayley kirobbanó energiáihoz, először a Dutch Uncles nevezetű formációból kaptunk némi ízelítőt. A manchesteri srácok alapvetően egészen hangulatos dalokat játszottak, bár ahogy láttam, a közönség egy része annyira nem díjazta a szintipop és az indie rock furcsa keverékét. A frontember egészen bizarr mozgása és meglepően magas hangja számomra inkább szimpatikus volt, mintsem unalmas, noha mindeddig még nem találkoztam az együttes nevével (pedig elvileg már harmadik lemezükön is túl vannak). Nagyon úgy tűnt, hogy élvezik a zenélést, a jókedv pedig ragadósnak bizonyult: a színpad előtti kisebb tömeg lassan, de biztosan átadta magát a xilofon és más hangszerek játékának – azt hiszem, ha a Dutch Uncles megtalálja azt a réteget, akiknek szól a zenéjük, nagy népszerűségre tehetnek szert. Egy turné a Paramore-ral biztos nem rossz kezdés ehhez.

 

Koncertjük alatt folyamatosan feltöltődött a nagyszínpad előtti tér, s ha teltház nem is volt, azért igen szép számmal gyűltünk össze az este szenzációjára várva. Ahogy láttam, az átlagéletkor olyan 20 év körül lehetett, ami azért érdekes, mert a Park az esemény célközönségére való tekintettel lentebb vitte a belépési korhatárt – mindenképp egy pozitív gesztusnak tartom, hogy figyelembe veszik a rajongói kívánságokat is. Végül egy kis késéssel megérkezett a Paramore, amivel tovább erősítették a szimpátiámat: Hayley ugyanis az egyik gitárosával kettesben lépett a színpadra, hogy előadják az új lemez egyik átvezető, feszültségoldó dalát, a „Moving On”-t. A narancssárga hajú fiatal hölgy narancssárga mikrofonjával, mellette az ukulelét pengető Taylor Yorkkal szinte elveszett a sok hangszer és kellék között: mégis magával ragadó volt, ahogy ilyen bájosan vezették fel a koncertet.

 

A folytatásba már természetesen a banda többi része is bekapcsolódott, a „Misery Business”-szel elkezdődött az őrült buli, ami aztán egy pillanatig sem hagyott alább, egészen a záró másodpercekig állandó pörgésben tartotta a lelkes rajongókat. A folyamatos csápolás, a gyakorlatilag megállás nélküli tánc nem csak a közönség részéről biztosította, hogy a fülledt júniusi este ne fázósan teljen: a néhány éve már csak három főre redukálódott együttes teljesen betöltötte a teret, állandó mozgásban voltak, ugráltak, egymás hátán vetődtek át (a két gitáros mozdulata nagy tetszést aratott), vagyis az összes energiájukat beleadták a zenélésbe, láthatóan élvezték minden egyes percét a színpadon töltött időnek – hihetetlen jelenlétükkel pedig mindenkit inspiráltak.

 

A számválasztással legalább ennyire meg vagyok elégedve, ugyanis mivel idén adtak ki egy újabb albumot (melyet egyszerűen csak Paramore-nak kereszteltek), féltem attól, hogy többségbe kerülnek ezek a dalok, s a régi kedvencek közül csak kevesebbet fogunk hallani. Szerencsére nem így történt, egymást váltották az első lemezes, kevésbé ismert dalok („Whoa”, „Pressure”) és a már rádióban is gyakran lejátszott, népszerűbb slágerek („Decode”, „Ignorance”), de azért az új korong legjobb számai („Now”, „Ain’t It Fun”, „Still Into You”) sem maradhattak ki. Az „Anklebiters”-re még a közönség soraiból is felszólítottak tomboló rajongókat, hogy a színpadon állva bulizhassanak a sztárokkal, ami szintén egy nagyon kedves momentum volt – csakúgy, mint az elrévedő, érzelmes lassúzás a „The Only Exception” esetében.

 

Ugyan a visszatapsolás után már csak egy dalt hallhattunk (Brick By Boring Brick), s mintha rendes elköszönésre sem futotta volna, azért kijelenthetem, hogy rendkívüli élmény volt részt venni a Paramore első magyarországi koncertjén. A zeneileg nehezen behatárolható, energikus, kirobbanó zenekar olyan koncerttel örvendeztetett meg minket, ami még nagyon sokáig emlékezetes marad. A fiatalos, pörgős hangulat, a remek dalok és a nyári levegő kombinációja mindenkire hatott, aki ott volt; azt hiszem, a legközelebbi hazai koncerten is ott kell lennem. Mert ugye lesz még?