Főkép

Az amerikai Fates Warning a progresszív metal egyik legnagyobb úttörője, bár nevük sosem lett olyan széles körben ismert, mint például a Dream Theateré - annak ellenére, hogy a világhírű zenekar hatásai között is emlegeti a hartfordi együttest, sőt, a tagok közül páran korábban fel is bukkantak vendégzenészként egy-egy albumukon. Valamiért a Fates Warning mégis csupán előzenekar lehetett a közös turnékon és hiába készítettek zseniális lemezeket, a kiugrás elmaradt. Talán ez lehetett az oka, hogy a banda lassan lemorzsolódott és az utolsó, 2004-es lemezük után vissza is vonultak kétségben hagyva az amúgy hűséges rajongóikat. Nemrég azonban a zenekar újra mozgolódni kezdett és a megmaradt tagok turnéra indultak, aminek keretében most végre hazánkba is eljutottak, hogy egy régóta várt koncerttel megajándékozzák az oly sokáig nélkülözni kénytelen közönséget.
 
Az estet a szintén progresszív metalban utazó Dreyelands nyitotta, akik tulajdonképpen a főzenekar csapásirányának közvetlen közelében mozgolódnak és akiket elmondásuk szerint épp az amerikaiak választottak ki a felvezetés hálás feladatára. Korábban már láttam a zenekart egy másik koncerten, ahol ugyan nem tettek rám túl mély benyomást, de ezúttal szerencsére valahogy meggyőzőbbnek tűntek, még ha maga az előadásmód nem is volt annyira lehengerlő. A legendásnak számító A38-as hangzás ezúttal sem okozott csalódást és a zenével sem volt semmi probléma: a bonyolult váltásokkal teli minőségi zene nagyon szépen megdörrent és bár a hallottakba egyáltalán nem lehet belekötni, a csodaszép szólókat varázsoló gitároson kívül mindenki valamelyest egykedvűnek tűnt. Bár a folyamatosan növekvő tömeg így is elégedettnek látszott, azt hiszem, a hangulatot lehetne tovább fokozni egy kis lelkesedéssel és lelkesítéssel. Nekem legalábbis mindössze ezen a téren volt egy kevés hiányérzetem.
 
Szerencsére nem is kellett messze menni, hogy jó példát láthassunk, hiszen a sokat tapasztalt amerikai együttes az átszerelés után neki is látott, hogy megmutassa, hogyan kell ezt jól csinálni.
 
Már a Disconnected lemez intrójánál a hideg futkosott a hátamon, amikor a zenekar elfoglalta a színpadot és egyenesen a közepébe vágott a dolgoknak. Az együttes láthatólag nagyon élvezi a zenélést, öröm nézni is őket a színpadon. Ray Alder énekes volt a legaktívabb mindannyiuk közül: rohangált, headbangelt, mosolygott és természetesen lemezminőségben énekelt, méghozzá maximális átéléssel. Joey Vera basszusgitáros mókás grimaszokat vágott játék közben, a zenekar agya, a samponreklámba is beillő Jim Matheos pedig visszafogottabban ugyan, de azért meglebbentette olykor rőzséjét a bal oldalon állva. Egyedül a másik gitáros és a viking kinézetű dobos koncentrált feszültebben a zenére, de ilyen bonyolult témáknál ez abszolút megengedett nekik.
 
Bevallom, én nem ismerem a teljes diszkográfiájukat, hiszen általában az utolsó három lemezüket szoktam rendre elővenni, de ahogy láttam, a régi rajongóknak sem volt okuk panaszra, hiszen az együttes jó kis összegzést adott életművük progresszívebbik részéből, vagyis két-három dallal megemlékeztek minden fontosabb állomásról. Azért látszólag a közönség is a kései daloknak örült leginkább azon régi tételek mellett, amikből tényleg sláger lett, már ha a Fates Warning esetében beszélhetünk egyáltalán slágerekről.
 
Mindenesetre korrekt bemutatót adtak progresszív metalból, nekem hihetetlen jó érzés volt végre élőben is hallani a régóta szeretett dalokat és bár nem kételkedtem, hogy hibátlanul adják elő őket, a pontosságuk, hozzáállásuk és előadásmódjuk is kifogásolhatatlan volt. Elsősorban Ray Alder énekes nyűgözött le, aki a sok ugrálás mellett is tökéletesen kiénekelt mindent teljesen átadva magát a zenének, de a kisegítő szólógitárost is élvezet volt nézni, aki ráadásul a háttérvokálokat is intézte közben és persze az új dobost is meg kell említenem, aki szintén gond nélkül ütötte Mark Zonder überbonyolult ritmusait. Az öröm már csak akkor lehetett volna teljesebb, ha a lemezeken rendre felbukkanó ex-Dream Theater billentyűst, Kevin Moore-t is magukkal hozzák, de a sampleres megoldás sem vont le az est értékéből.
 
Mindezek után pedig már most nagyon várom a 2013-ra beígért új lemezt is, emellett remélem, hogy végre megszilárdulhat (akár) ez a felállás is és a Fates Warning megkapja a neki járó elismerést.