Főkép

Nagyszerű este volt. A klub hangulata közvetlen melegséget áraszt, a bejárati bár, a Jazz óriásairól készült festmények mind organikusan helyezkednek el a szecessziós térben, hogy mire az új művészet jegyeinek hatása alatt a lépcsőn felérünk az emeleti előadóterembe valami eredetire számítsunk a színpadon is.
És egy pillanatig sem kell csalatkoznunk. Lenon/McCartney „Blackbird”-jével nyit a trió, hogy az első Redman (szaxofon) szóló után, témaismétlés és szünet nélkül a „Bye Bye Blackbird” (Henderson/Dixon) hangjaival folytassák, amelyben mind Reuben Rogers (nagybőgő), mind pedig Gregory Hutchinson (dobok) játéka teret kap. Rogers hihetetlenül kiegyensúlyozott, nem siet sehová, pontosan tudja, hogy nem kell egyből megmutatni mindent, szólójában sokkal inkább a témában rejlő groove-okra játszik rá, amelyet jól ellenpontoz Hutchinson erőteljes, már-már nyers dobolása és a ritmikában rejlő lehetséges utak némelyikének bebarangolása. A kezdés igazi ’tour de force’ szerűre sikerül, frissessége pedig lehengerlő, ahogyan az egész koncert.
 
Redman „Ghost” című kompozíciójával folytatják – Compass (Nonesuch, 2008) –, amelyen előkerül a szoprán szaxofon és egy teljesen más, sejtelmes hangulat, amelyet főként Rogers pulzáló, voltaképpen akkordokat megszólaltató basszusmenetei teremtenek meg. Redman hajlításai, árnyalt díszítései roppant jól esnek a fülnek, a papa, Dewey Redman szellemében Joshua is a saját ’Sound’-ján játszik.
Aaron Parks – Redman zongorista barátja és egyben kollégája (James Farm, Nonesuch, 2011) – „Riddle Me This” című darabjával folytatják, ami trióban, a zongorakíséret nélkül meglehetősen absztraktan, de lendületesen szól Redman alt szaxofonának hangjain keresztül.
A koncert első részét Redman egy új szerzeménye zárja, „Act Natural”. Ha valamit, akkor a darab ritmusát biztosan nem tükrözi a cím, a lepedőnyi kottákból játszó Redman-t és Rogers-t Hutchinson minden leírt hangjegy olvasása nélkül – teljes képtelenség! – kíséri magabiztosan. Az ’A’ rész a ritmusváltásokon túl a dallamot olyan eltolásokkal periodizálja, hogy az csak több ismétlés után tér vissza az egyre, hogy aztán a ’B’ rész egy teljesen más groove-on folytatódjon. Egy sokkal érettebb, a komponálás komplexitásaiban örömet lelő Redman-t hallunk, aki ezáltal egy olyan új dimenzióba löki a szaxofon triót, amely híven tükrözi azt a ’Cutting edge’ mentalitást, ami csak az igazi óriásokra jellemző. Mintha csak ezt próbálná ellensúlyozni Rogers egészen minimalista szólója, amely tömörsége ellenére mégis a legodaillőbb.
 
Egy kellemes szünet után, egy még lendületesebb folytatás, a „Chill”-t énekelni lehet – Moodswing, (Warner, 1994/Nonesuch, 2011) –, az új „New 30” szerzemény a kompozicionálisan érettebb Redman összes jegyeit magán hordozza. Az ezt követő ballada kísérete során Hutchinson nem csak félelmetes ritmikájával nyűgözi le a közönséget, hanem egészen finom zenei eszköztárával is: seprűjének nyelét végighúzza a cinen, hogy aztán annak rezgését elhallgattatván megteremtse a dob csendjét. Tökéletes ’Suspense’.
 
A koncertet záró Led Zeppelin darab - „Ocean”, (House of the Holy, Atlantic, 1973) – energiabombaként robbant. A tiró egészének dinamizmusa teszi a Zeppelin témát még a nem leginkább magától értetődő hangszerelésében is elsöprő erejűvé, és persze Hutchinson kienged mindent.
A két ráadás során Redman „Soul Dance” – Wish (Warner, 1993) – témája egészen új testbe költözik Rogers és Hutchinson játéka által, és a mindössze tizenhárom koncertből álló európai turné tizedik állomásán, a Budapest Jazz Clubban a zene egy olyan szövetét halljuk, amelyet mindhármuk lelke font ennyire varázslatossá.

Az együttes tagjai:
Joshua Redman – szaxofon (tenor, szoprán, alt)
Reuben Rogers – nagybőgő
Gregory Hutchinson - dobok