Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Koncert: Pain of Salvation / Von Hertzen Brothers - A38, 2011. október 18.

Az idei Pain of Salvation koncert nem csupán a helyszínt tekintve volt azonos a tavalyival, de a hangulatról, a színvonalról és magáról az estéről is gyakorlatilag ugyanolyan nagy szavakat lehetne használni.

A svédek ezúttal egy finn progresszív rockzenekart hoztak magukkal, hogy bemelegítsék a szép számban megjelent közönséget. A Von Hertzen Brothers hazájában nagy népszerűségnek örvend, amit a teljesítményük láttán teljesen jogosnak tartok. Személy szerint én ugyan eddig nem hallottam róluk, de az este látottak alapján épp itt az ideje, hogy alaposabban is megismerkedjünk zenéjükkel. A három testvérből és segítőikből álló zenekar ugyanis nagyon hatásos bemutatót tartott egyáltalán nem könnyen emészthető, de hangulatos zenéjükből. Talán progresszív zenekarok esetében nem is meglepő az, ha az ember elsőre nem is érti a zenéjüket, vagy hogy mi is olyan jó abban, viszont ha elsőre nem rettent el, hanem meg tud fogni, akkor onnantól már csak jó lehet. Ez élő produkció esetén kiemelten fontos tényező, hiszen ebben a stílusban könnyen előfordulhat, hogy a sokat látott zenerajongó csak kusza zajmasszát hall és hangszereiket ügyesen pörgető-forgató zenészeket lát egyediség nélkül. Ez szerencsére nem volt igaz a testvérekre és bár nem állítanám, hogy még soha korábban nem hallott muzsikával álltak elő, azért mégiscsak hozott újdonságot.

Nem tudnám ugyan egyértelműen megmagyarázni ennek mibenlétét és talán pont ez a szép benne. Olyat mindenesetre még nem láttam, hogy a három hangszeres egyszerre külön hangnemben énekel úgy, hogy nem egymást támogatják, hanem önálló hangszínekkel dúsítják a hangzást. A lassan, vagy fokozatosan építkező, váltásokkal bőven tarkított és megbonyolított dalszerkezetek ma már nem számítanak újdonságnak, de ezek a srácok ezt is mesterien adják elő és ahogy a nevük is mondja, szívből. Elsőre tehát teljesen szimpatikusak voltak a finnek, átmentek a szűrőn, a publikumtól meg is kapták a megérdemelt elismerést.

Egy idegesítően hosszúra nyújtott átszerelést követően végre felcsendült a Road Salt Two bevezetője és a svédek a sötétben felszivárogtak a színpadra, hogy ott folytassák, ahol egy éve ugyanitt abbahagyták. A program azóta kibővült természetesen az új dalokkal, amik remekül beépültek a műsorba és élőben talán még jobban be is váltak, mint a lemezen. A két utóbbi lemezt sokan kritizálják az új irányvonal miatt, de a negatív vélemények ellenére azért a közönség láthatóan jól ismeri ezeket a dalokat is. Az igazat megvallva nekem is jobban tetszenek az együttes régebbi anyagai, de azért megbékéltem a Road Salt világával is és el kell ismerni, hogy ezek az újabb dalok élőben nem csak sokkal meggyőzőbbek, de nem is lógnak ki túlzottan a korábbi művekkel is telepakolt műsorból. Példának okáért a „Linoleum” élőben talán a korábbi metalosabb anyagoknál is keményebben dörren meg, ahogy az itt elhangzó újabb szerzemények is nagyon hatásosnak bizonyulnak (a „Condition” egy másik remek példa erre, ami élőben egyszerűen zseniális). Lehet, hogy egyszerűsödött a képlet tehát, de koncerten nagyon is működik ez (csakúgy, mint a korongokon, ha figyelmesebben hallgatja az ember félretéve az elvárásait).

Nekem volt szerencsém tavaly is látni a bandát és bár nem számítottam rá, mégis volt egy kevés deja vu érzésem. Az rendben van, hogy a tagok kábé ugyanabban a ruhában léptek fel, ezen nem is lepődtem meg, viszont nem bántam volna, ha a setlistet kicsit megvariálják, hogy ne legyen átfedés az előző programmal. Jó, tudom, hogy nem lehetett mindenki ott egy évvel ezelőtt az A38-on, de ez a banda rengeteg kiváló dalt írt már, amit nyilván lehetetlen belesűríteni egy programba, ám kettő esetében már lehetne jobban variálni, így ha a kötelező köröket letudják, a maradék időbe még beleférhet néhány régen hallott meglepetés. Nem akarok sem elégedetlennek, sem szőrszálhasogatónak tűnni, de a tavalyival teljesen megegyező felfogásban előadott „Hallelujah” (megint leültettek mindenkit) nekem már egy csöppet erőltetett volt és ez már akkor sem lett volna újdonság, ha úgy adják elő, ahogy a DVD-jükön szerepel. Persze szép ez a Leonard Cohen-feldolgozás, nekem is tetszik valójában, de ha azt vesszük, hogy az utóbbi években mennyire elcsépelték (itthon többek közt a kereskedelmi tévés tehetségkutatókon is), akkor talán ők sem erőltetnék.

Emellett az előző koncerteken szereplő régi dalok helyett is előadhatták volna például a „Sisters”-t, vagy más hasonlóan nagyívű dalukat, amit ritkán hallunk tőlük élőben. Na de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás és kötözködés részemről és még ha így is gondolom, ez sem von le semmit a lelkesedésemből, hogy újra láthattam a svédeket, emiatt nem is fogok kevésbé hálás lenni nekik. Azt is tudom, hogy nem láthatta mindenki a tavalyi showt, így ez nekik teljesen újdonság volt, úgyhogy akár figyelmen kívül is hagyhatjuk e bekezdést, hiszen igazából nem vont le az egész értékéből.

Ami pedig az értéket illeti, az nem is kérdés, hogy a Pain of Salvation nem csak színvonalas kiadványai által érdemli meg az elismerést, de a legprofibb koncertbandák között is jogosan emlegethetnénk őket. A legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy nem okoz gondot nekik koncerten ugyanúgy megszólalni, mint az albumokon. A zenéjük atmoszférája, lüktetése, mondanivalója, hangzása, nem is beszélve a pontosságáról abszolút a helyükön vannak, továbbá az ember álla leesik, ahogy Daniel élőben is ugyanolyan lazán, könnyedén váltogatja a hangszíneit: egyik pillanatban vékony hangon énekelget, majd magából kikelve ordít. Ugyanígy a metalos részek eszeveszettül zúzósak, a lágyabb témáknál pedig a hideg futkos az ember hátán. Azon kívül, hogy a lelkét is kiénekli a koncerteken és roppant közvetlen a rajongókkal, nagyon nagy átéléssel, hitelesen is adja elő magát és dalait, szóval igazi frontember, akinek nem szállt fejébe a siker.

A zene élvezete és az átélés szerencsére a többieken is látszik: Johan Hallgren gitáros vigyorogva rázza hosszú rasztáját, vagy nagy beleéléssel énekli saját részeit és a fiatal session basszusgitáros is nagy élvezettel játszik, a vezeték nélküli hangszereknek köszönhetően pedig mindenki nagy könnyedséggel és szabadon rohangál ide-oda a színpadon. A dobos ezúttal nem énekelt, csak roppant pontosan és érzéssel játszott. Azt hiszem, a profizmus jó bizonyítéka, ha koncert közben az előzenekar egyébként nem tehetségtelen dobosa szájtátva ül a sötétben megfigyelve minden egyes ütést.

Most ugyan nem volt pulpitus a „Kingdom of Loss” kedvéért, csak néhány vászon, de ez az egyszerű rockos műsor is bővelkedett a látványban és nem is lehetett volna ennél szórakoztatóbb. Egyszóval tehát egy újabb fantasztikus élményben lehetett része a koncertre látogatóknak és csak reméljük, hogy hasonló gyakorisággal lehet még részünk benne. Apró kritikai észrevételeim mellé még a koncert rövidségét említhetném, de mindettől függetlenül ez az este így is hibátlan volt.


Hegedűs Tamás - 2011. október 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!