Főkép

Néha még magamat is meglepem saját irracionalitásommal. Valamiért úgy hittem, általam soha nem hallott hangok fognak felcsendülni Mozart üvegharmonikára komponált kvintettjében, pedig hát a vizes ujjal dörzsölt üveg valóban éteri hangja nemcsak számomra, lényegében senki számára nem ismeretlen. A Richard Poekrich ír sörfőzőnek és zenésznek köszönhetően, a 18. század közepén népszerűvé lett „angyalorgona” ugyanis pontosan ugyanazon az elven működik, amelyet minden kissé kapatosabb lakodalomlátogató kipróbált már – mi legfeljebb nem kelyheket, hanem közönséges poharakat dörzsölgetünk.
 
A leginkább a villámhárítóról, közmondásként elterjedt aforizmákkal teli, szatirikus írásairól és a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásáról ismert Benjamin Franklin által kifejlesztett mechanikus változat – melyet a koncerten is hallhattunk – játékmódban mindössze annyiban különbözik ettől, hogy rajta egyszerre akár tíz ujjal lehet megszólaltatni a hangokat. Mindezt pedig a műsor szervezőjének, Mandel Róbertnek felvezető hangszerismertetőjéből tudhatta meg a koncert közönsége. Ahogy azt is, hogy a 617-es Köchel-jegyzékszámú mű Mozart egyetlen üvegharmonikára írott darabja, ám kizárólag a korai halál akadályozta meg még több hasonló kompozíció megszületését.
 
Azt ugyan nem merném kijelenteni, hogy a mór udból számtalan stáción keresztül kifejlődött gitár a romantikus kor óta nem változott – elég például a héthúros, elektromos változatokra, vagy Pat Metheny Pikassa gitárjára gondolnunk –, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a koncerten megszólaltatott, Paganini által a gyakorlatban is jól ismert és kedvelt típusát rögtön klasszikus gitárként lehetett beazonosítani, legfeljebb méretében tért el nagyobb testű mai leszármazottaitól. A hangversenyen az első, még ma is használt gitárjáték-módszertani műről ismert Carulli egyik jellegzetes, gyönyörű és virtuóz darabját hallhattuk.
 
És ha már szóba került a virtuozitás, a pozsonyi születésű Hummel művében Patrick Wibart szinte ördögi gyorsaságú futamokat csalt ki az ophicléide nevű rézfúvós hangszerből. Jóllehet a hangszert a romantika kora óta felváltotta a tuba, Donizetti és Verdi operáiban elvileg még a mai gyakorlatban is találkozhatunk vele – a korhűségre törekvő előadásokon és felvételeken mindenképp. A „billentyűs kígyó” hangja valamivel bársonyosabbnak hatott nagyobb testvére orgánumánál, ugyanakkor nem annyira hangzásával, mint alakjával, no meg a rajta megszólaltatott fantázia lenyűgöző dallamaival és meneteivel kápráztatta el a közönséget.
 
A baryton ellenben egészen furcsa módokon különbözik családja többi tagjaitól. A leginkább a viola da gambára emlékeztető instrumentum nevét zengőhúrjairól, vagyis a bourdon-húrokról kapta, melyek nem kizárólag a vonóval megszólaltatott hangok szimpatikus felerősítésével adnak egyfajta dimenzionális mélységet nekik (akárcsak a theorbák hasonló funkciójú húrjai), hanem megpengetve hárfa- vagy gitárszerű kíséretül is szolgálhatnak. A barytont ezúttal annak talán legelismertebb mestere, Michael Brüssing szólaltatta meg, aki korábban Haydn – főként Esterházy Miklós herceg kérésére – e hangszerre komponált összes művét, köztük 117 baryton-trióját, lemezre rögzítette.
 
Amit nem kaptam meg az üvegharmonikától, végül a szöghegedű pótolta. Ezt a rendkívüli hangkeltő szerkezetet még sosem láttam és nem is hallottam, pedig ha valaminek tényleg éteri a hangja, akkor ennek az. Kissé a vonóval zengetett fűrészre emlékeztet, mégis egészen más. A furcsa kis szerkezetet maga Mandel Róbert szólaltatta meg, és felvezetőjéből az is kiderült: könnyen lehet, hogy a Nemzeti Múzeumban őrzött példány – melyről a koncerten használt darabot másolták – egyenesen a prototípus lehetett. Habár hangterjedelme meglehetősen korlátozott, az instrumentum különlegessége mindenben kárpótolt e csöppnyi hiányosságért.
 
A legkülönlegesebb élményben mégis az osztrák Albrechtsberger klasszikus dorombra komponált versenyműve részesített. Mint kiderült, maga az instrumentum sem népi eredetű, hanem egy osztrák falucskában állítják elő századok óta, és így megszólaltatásához is egy már hétéves korában jódli-versenyt nyert osztrák művészt kért fel Mandel Róbert, a koncert szervezője. Eddig elképzelni sem tudtam, hogyan lehet dorombbal komolyabb zenei feladatokat megoldani, és bár a megoldás szinte kézenfekvő –több dorombot kell használni –, a megvalósítás maga káprázatos volt.
 
Remélhetőleg nem ezzel a koncerttel zárul e pazar hangverseny-sorozat, hiszen a 20. század is tartogat még számtalan izgalmas instrumentumot – elég csupán a theremint említeni –, ám amennyiben mégis így hozná a sors, akkor is elégedetten nyugtázhatnánk, mennyi valódi különlegességet láthattunk-hallhattunk Mandel Róbert jóvoltából, s mindezt értő, nem egyszer humoros ismertetők kíséretében. Bárcsak sok hasonló élményben lehetne még részünk a magyar koncertpódiumokon!
 
Előadók:
Christa Schönfeldinger – üvegharmonika
Győri István – romantikus gitár
Vitárius Piroska – hegedű
Patrick Wilbart – ophicléide
Michael Brüssing – baryton
Mandel Róbert – szöghegedű
Albin Paulus – klasszikus doromb
 
Savaria Barokk Zenekar
Németh Pál – fuvola, művészeti vezető
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Wolfgang Amadeus Mozart: Adagio und Rondo K 617 (kvintett üvegharmonikára és más hangszerekre)
Ferdinando Carulli: Serenade (hegedű–romantikus gitár-duó)
Johann Nepomuk Hummel: Fantaisie (ophicléide-re és zenekarra)
Joseph Haydn: Trio für Baryton, Viola und Violoncello Hob. XI:49
Anon.: Menuetto (szöghegedűre és zenekarra)
Johann Georg Albrechtsberger: F-dúr versenymű dorombra, mandorára és zenekarra