Főkép

Szomorúan jöttem rá az előcsarnokban, hogy még sohasem voltam VHK (most Vágtázó Életerő) koncerten, így egy régi hiányt sikerült pótolnom február 5-én.
Az indulás enyhén csúszott, de legalább volt időnk bemelegedni. Pont mielőtt túl is melegedtünk volna, szerencsére elkezdődött a koncert, így semmi nem állhatott az igazi jó szórakozás útjába.
 
Az elkövetkezendő percekről, habár sejtettem, hogy mi vár rám, igazi elképzelésem nem lehetett, és ez jó is így, mert kellemes meglepetésként ért a közönség lelkesedése az első sorokban.
Pont a Mission előtt gondoltam, hogy áááá ezek már nem mai gyerekek, majd dudorgunk egyet a régi idők emlékére. Ehhez képest, pont mint a Mission esetében, rettentő nagyot tévedtem. 

Tehát elkezdődött a koncert és mi játszódtunk. Nehéz erről többet írni, mert igazából a felhőtlen szórakozáson volt a hangsúly, de azért megpróbálom.
A punkos sámános zene mondjuk nem feltétlenül tartozik a zenei profilomba, de mindenféleképpen lendületes kettős annyira, hogy ne kelljen unatkozni a hallgatása közben.

Persze a koncert azért más. Ez a kettős igazából élőben tudja kinőni magát, mert kábé a második taktus után látszik, hogy a számok nem is az előre megírt kotta, hanem a zenészek valamilyen szimbiotikus egymásra hatása alapján jönnek létre.
Ez nem azt jelenti, hogy felismerhetetlenek lennének, hanem, hogy eleve így írták meg őket. És ez valami egészen zseniális összhatást eredményez.
 
Tehát ott van egy kifejezetten improvizatív dolog – a sámános részről én ezt képzelném – meg a rockzene szabadsága, és ehhez képest egy pontos fegyelmezett zene születik belőle.
Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy vigyázban áll mindenki, sőt! Csak nekem a felépítésből tűnt szigorúnak. Ettől még lehet, hogy pont nem az.
 
Megint kénytelen vagyok leírni, hogy koncerten mennyire hatásos. A második szám környékén már elég erős hangulat volt elöl, amire abból következtetek, hogy az első negyed óra végére is az volt, amikorra odaértünk mi is S-sel.

Először szokás szerint a pogó mögötti második-harmadik sorra lőttük be magunkat, de utána már nem igazán voltunk ennyire visszafogottak.
Mire a felfordulás széléig beküzdöttük magunkat, már elég erősen küzdenünk kellett a többiekkel és kénytelen voltam megállapítani , hogy itt még a pogó széle is izgalmas.

A következő pár negyed órában – igazából a ráadásig – az életünk védelmében voltunk kénytelenek fellépni.
A pár pihenő alkalmával azt tapasztaltam, hogy habár hátrébb nem olyan vehemensek az emberek, de abszolút együtt élt mindenki a koncerttel, nagyon beszélgető embereket nem láttam, talán csak a folyosón - amit nem is értek igazából.

A ráadásra sikerült visszaküzdenünk magunkat eredeti pozíciónkba, amit majdnem megbántam, amikor egy ismeretlen fiatalember majdnem bevitt a sűrűjébe minden tiltakozásom ellenére.

Ekkorra csúcsosodott a hangulat ugyanis, köszönhető a nagyon szerencsés számválasztásnak, amit már az egész helyiség együtt üvöltött. Idézném is, mert a koncert is kábé ezt a szót ugrasztaná a számra, de aki ismeri őket, pont kitalálja, miért nem teszem.