Főkép

Kánikula ide vagy oda, Steve Lukather koncertjére megtelt az A38 hajó. Valójában persze ez nem olyan nagy csoda.
 
Egyre kevesebben bár, de akadnak még olyan rajongók, akiknek a koncert nem a legújabb album promóciós turnéjának egyik állomását jelenti, ahol a kiválogatott dalok a rögzített változattal szinte azonos formában szólalnak meg – még akkor sem, ha a számok zöme éppenséggel az aktuális anyagból kerül ki. Őket a váratlanul ható, az improvizatív, a pillanatban megszülető zene érdekli inkább.
 
Ám mivel a tavaly feloszlott Toto (most már ex-)gitárosa egyértelműen a régi iskolához tartozik, akitől muzsikusi előélete és eddigi koncertjei alapján egyaránt „elvárható”, hogy rögtönzéssel kápráztasson, az idei koncertre ellátogatók méltán számíthattak efféle ajándékra.
 
S mivel Lukathert napjaink egyik legjobb gitárosaként tartják számon, fellépései nem kizárólag a „közemberek”, hanem az ínyencek igényeit is maradéktalanul kielégíthetik.
 
A műsor alapvetően Lukather szólóalbumairól válogatott, hogy átfogó képet adjon a gitáros hosszú pályájáról. Egy olyan pályáról, amely a Toto poptól a hard rockig terjedő stílusánál sokkal változatosabb képet mutat.
 
Így lehetséges, hogy tradicionális blues, progresszív rock, fusion jazz, latin jazz-rock, pop rock, vagy épp hagyományos, keményebb sláger váltogatta egymást egyfajta keretesen megszerkesztett programban, amely a könnyedebb, úgy is mondhatnánk befogadhatóbb daloktól az elvont, ritmikailag a szokásostól jócskán elütő, némelykor egészen lila ködbe boruló, elnyújtott opusokig jutott, hogy aztán ismét visszatérjen a blueshoz, a hard rockhoz, az énekelt, kevésbé gitárcentrikus darabokhoz.
 
Mindehhez Lukather kiváló partnerekre lelt. Steve Weingart jazz és funk billentyűjátékost talán Simon Phillipsen keresztül ismerte meg, Hancock, Corea és Zawinul hatása azonban jól érezhető volt a kisebb punktaréjt viselő hangszermáguson.
 
Steve-vel együtt Eric Valentine dobos és Carlitos Del Puerto basszusgitáros, Los Angeles legstabilabb és legváltozatosabb stílusokban nagyot alkotni képes ritmusszekciója csatlakozott Lukatherhez, aki nem kísérőként, hanem mindenben teljesen egyenrangú társként kezelte a triót.
 
Míg Weingart és Valentine kettős rögtönzése szusszanásnyi pihenőidőt adott Lukathernek, a billentyűs megtámogatás kifejezetten élvezetessé tette az első hosszabb dobkiállást, ám az elengedhetetlen dobszóló sem maradhatott el.

Ez utóbbi azonban épp annyira volt zeneileg élvezetes, mint amennyire humoros, zenésztársai ugyanis bekötött szemmel játszatták Valentine-t, hogy alattomban átrendezzék a felszerelését.
 
Ez az este azonban mégiscsak Steve Lukatherről szólt, akinek gitárjai nem egyfajta hangszerként, hanem különféle tónusú és karakterű instrumentumok egész arzenáljaként tűntek fel, a sokszínűség azonban nem elsősorban az eltérő elektronika eredménye volt, hanem Lukather játékáé.
 
Ugyan nem egy gitárost láttam, hallottam már, aki a megszólaltatás ezernyi fortélyát veti be, hogy gitárja hol dörögjön, hol csilingeljen, hol fütyüljön, hol az emberi hangot utánozza, legtöbbjük zenéje arra ösztönöz, hogy soha többé ne is vegyük kézbe saját hathúrosunkat, Lukather gyors, de dallamos futamai, megerőltetés nélküli trükkjei ellenben sokkal inkább az utánzásra, a további próbálkozásokra serkentenek. Így lehetséges az, hogy minden dal, minden ragyogó pillanat hihetetlen életkedvet adott.
 
A ráadásként elhangzó „Shine On You Crazy Diamond”-ban aztán Lukather úgy csillogott, mint talán egyetlen előző számban sem, hiába nem a saját szerzeményét, hanem egy Pink Floyd-klasszikust szólaltatott meg.
A dalban egyszerre lehetett érezni David Gilmour és társai szellemét, valamint a színpadon muzsikálók különálló és eggyé forró egyéniségeit.
 
Amit ez a négyes ezen az estén előadott, az maga volt a csoda. Az ilyen esték után az ember még a legelkeserítőbb problémák közepette is úgy megy haza, hogy mégiscsak van értelme az életnek: hogy lehet szépséget találni a mindennapokban, és még csak keresni sem kell, csupán azt tudni, hol található meg biztosan. Steve Lukather élőzenéjében egyértelműen.