Főkép

Arról azért mégsem írhatok egy egész cikket, mennyire felháborítóan pocsékul tud szólni a Sziget cucca.

Pedig végre arra érdemes előadók kerültek a nagyszínpadra, és a Madmoiselle K nem csupán nagyon jól zenélt, hanem a megszólalásukkal sem volt semmi probléma.
Az R.E.M., be kell vallanom, kimaradt, mert helyettük a holdfogyatkozást (na jó, Goran Bregovićot) néztem, de róluk sem hallottam semmi rosszat, már ami a hangosítást illeti.

Ez a nap számomra mégis Serj Tankianről szólt. Akit valamiért nem ismerek annyira, mint megérdemelné - vagy amennyivel magamnak tartozom -, de már a System Of A Down beindulásakor feltűnt, hogy ez az egyik olyan irány a rockzenében, amelyik vitathatatlanul előremutató.

Mert dallamos, mert egyedi, mert egy igencsak kevéssé ismert nép zenéjét csempészi bele egy mindenki által ismert hagyományba.
És mert szórakoztató, ám ez mégsem megy a mondanivaló rovására, sőt, ha lehet, még jobban kiemeli azt, és ilyen formában olyanokhoz is eljuthat, akik, mondjuk, a death metalt, ha fizetnének érte nekik, akkor sem hallgatnák meg, mert iszonyúnak, a Sátántól sugalltnak hiszik.

Tankian ezzel szemben fehér öltönyben és cilinderben, kis szakállával és hatalmas barkójával úgy néz ki a színpadon, akár egy pajkos erdei manó.
És hozzá táncol, pörög is, mintha csak egy lakodalomban szórakoztatná az összegyűlt rokonokat (pedig ez a már említett Bregović-féle zenekar profilja, még ha a stilizáltság miatt ez ennél jóval összetettebb kérdés is), csak itt nem rokonok, legfeljebb rokon lelkek sereglettek egybe, hogy meghallgassák a kinyilatkoztatást.

Mert Tankian üzenetével, ami bárha naivan pacifista, tárgyilagosan tekintve kivitelezhetetlen álmodozás, csak szimpatizálni lehet.
Mert valóban kinek van szüksége a nyersanyagokért lelkiismeret-furdalás nélkül háborúkat indító, hazug birodalmakra, amikor az életet a szívünkben kellene éreznünk és megélnünk? És kinek kell a zene, ha abban semmi lélekemelőt nem találni?

Mesélhetnék még arról, hogy Tankian a fejhangtól a deathes halálhörgésig mindent bevetett, amit hangilag bevetni lehet és érdemes. Arról, hogy a ráadásban a Dead Kennedysnek tisztelgett.
Arról, hogy neki nem ellentmondás, ha egy szerelmes dalban (annak egy részében) kétlábgépes, zakatoló dob adja az alapot, ahogy az sem, hogy a már említett halálhörgés egy Beatles-feldolgozás, a „Girl” (szintén nem egy eleve pokolból felbugyogó darab) lezárása, két extreme noise core-t idéző hangböffenésben.

Mindössze egyetlen dolog zavart. Hogy néha mintha szétfújta volna a szél a hangokat. A rettenetes hangosítás miatt. De erről mégsem írhatok egy egész cikket.