Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Arcélek, útszélek (film)

Az Arcélek, útszélek egy rendkívüli film. Dokumentumfilm, mely roppant szórakoztató. Filozofikus mű, mely telis-tele van emberséggel és humorral. Mégsem az ellentétek filmje, pedig a két rendező és főszereplő nehezen különbözhetne egymástól jobban. A lényeg az, amit közösen létrehoznak, és az csuda izgalmas, megható és elgondolkodtató – s közben pont olyan könnyed és finom, mint bármi, amit az ember egy igazi jó francia pékségben vehet magának.

 

Agnès Varda május 30-án lesz 90 éves, a filmet tehát 89 évesen készítette. A francia újhullám egyik meghatározó alakja, aki manapság egy fura, kétszínű, sapkaszerű frizurát viselő, korát meghazudtolóan életvidám, apró nénike. JR, a film másik rendező-főszereplője mindig kalapot és napszemüveget hord, idén 35 éves „utcai művész”, fotós, aki azzal vált (főleg az Instagramon) híressé, hogy fotográfiáit gyakran a valóságos méret sokszorosában feltapétázza különféle szabad falfelületekre.

 

A film elején megmutatják, hogyan nem találkoztak, s aztán elindulnak, hogy bejárják Franciaországot, annak is jellemzően a kevésbé ismert, akár elhanyagolt vidékeit, és a véletlenre bízzák, hogy kivel találkoznak és mit kezdenek vele. Ez Varda egyik kedvelt módszere filmkészítés közben, és bár nem tudhatjuk, ki mindenki és mi minden maradt ki a filmből, aki és ami belekerült, az mind érdekes lett. S noha mindvégig ugyanazt a metódust használják (a helyieket fotózzák és az ő képeiket „dekupázsolják” különféle nagy felületekre), minden hely mást hoz.

 

Például egy bányászfalu lebontásra ítélt, szinte teljesen lakatlan részén találkozunk azokkal, akiknek az apjuk, nagyapjuk bányász volt. Előhozzák a régi képeiket, melyek aztán nagy méretben felkerülnek a házak falára – majd felbukkan egy idős hölgy, az egyedüli, akit még nem sikerült kilakoltatni, s végül az ő fekete-fehér képe is ott virít a saját házán. Majd láthatjuk, ahogy először szemrevételezi, és vele együtt nyeljük a könnyeinket.

 

A filmesek egy másik faluban kecsketartókkal beszélgetnek, és kiderül, hogy csupán egy van köztük, aki nem égeti le a szarvat már gidakorukban az állatokról. Mely barbár cselekedetnek a célja nyilván a jobb hozam (hogy ne harcoljanak egymással, s így ne sérüljenek meg olyan gyakran a kecskék). Aztán azt látjuk, hogy JR-ék felragasztanak egy szarvas kecskefejet valami gyár- vagy mezőgazdasági épület falára…

 

Aztán egy ipartelepen járunk, ahol a két műszakban dolgozók szinte nem is találkoznak egymással. Nem árulom el, milyen fénykép készül ezek kapcsán. A kávézóban dolgozó fiatal hölgyről sem beszélek, sem a félbehagyott szellemfaluban történtekről, sem a rendezőnő találkozásáról a rég nem látott másik legendával, Godard-ral. Sem Cartier-Bresson sírjáról, vagy hogy mi történik a szélfútta francia tengerparton. Csak annyit mondok még, hogy ez a film csurig van megindító, gyönyörű részletekkel, meglepetésekkel, s legfőképp végtelenül emberi pillanatokkal. És sokat lehet rajta nevetni, és a nagyon komoly témákat csak egészen finoman érinti, illetve azzal a jellegzetes francia könnyedséggel vagy néha akár pökhendiséggel. Így aztán tényleg közönségfilm, de a szó legnemesebb értelmében.

 

S közben a két alkotó is megismeri valamelyest egymást, és mi is őket. Sokáig úgy éreztem, a párbeszédeik, még ha így hangoztak is el filmen kívül (ha egyáltalán volt olyan, hogy nem filmezték, ami épp történik), erőltetettek. JR a maga hipszter kivagyiságával zsibbasztó volt párszor, és úgy gondoltam rendben, zseniális ötlet ekkorában felrakni emberek fotóit, de ez akkor is csak egy trükk, ami egy idő után kifullad. Sőt néha úgy tűnt, Varda is húzta miatta a száját. De a filmből kiderül, hogy mindketten ízig-vérig művészek – ám valami ennél több is. Végül mindkettejüket látjuk egyszerűen csak embernek is, és ez a megismerés, ami az egész film lényege, ami szimpatikusabbá teszi és közelebb hozza őket hozzánk. Miközben, ahogy a film összes többi szereplője, továbbra is titkok maradnak a néző számára.

 

Az Arcélek, útszélek számtalan olyan pillanatot, arcot mutat meg, ami örökre a nézővel marad. Egész életek, korszakok, helyek vonulnak fel benne, pillanatokra bár, mégis a néző elé tárva lényegüket. Mégsem várhatjuk, hogy mindent megmutasson. Nem, mert ahhoz magunknak kell leélni jól az életünket, és talán ez a film legfőbb üzenete: hogy lehetséges. Hogy mindenkiben ott van a művész, az igaz ember, a jóság, az, hogy segítsen másokon, hogy csináljon valamit, ami, ha nem is műalkotás, hősiesség vagy segítség másokon, de egyszerűen csak jó, egyszerűen csak élet. Mindegy, hogy elindul-e egy útra, lesz ami lesz alapon, hogy emberekkel találkozzon és lefotózza őket, vagy otthon marad, és egyetlen pillanatra végre élvezi a csendet, a levegőt, a hangokat, bármit – csak tegye. Nem számít, JR lefényképezi-e, hogy felragassza a képét egy tűzfalra vagy egy vagon oldalára, mert ez mind csak emlékeztető, minden fénykép, minden film az, valaminek a konzerválása, ami a következő pillanatban már elmúlt. Az számít, hogy a múló pillanatokban legyen valami jó, mert úgyis elmúlnak.


Uzseka Norbert - 2018. május 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: ( Agnès Varda)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (JR)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!