Főkép

Ridley Scott igazán a lelkére vehette a Prometheus kritikáit, hiszen a Covenant egy sokkal jobban sikerült film mind a történet, mind a megvalósítás terén, mint elődje, és még a korábbi fanyalgóknak is el kell ismerniük, hogy most valóban egy Alien-filmet kapott a közönség.

 

A története 10 évvel játszódik a Prometheus cselekménye után. Egy csapat telepes terraformálni készül egy lakatlan bolygót 2000 alvó társukkal, néhány száz embrióval és egy Walter nevű androiddal (aki nem David, viszont Fassbender) együtt. A csapat különlegessége, hogy minden pár férj és feleség, amely egy kis plusz feszültséget is ad a filmnek, hiszen a szereplőknek nemcsak magukért, de a hozzájuk legközelebb álló emberért is aggódniuk kell. Az útvonal természetesen módosul A nyolcadik utas: a Halál és Prometheus által megismert bolygóra, ami persze már önmagában is aggodalomra ad okot, de sajnos a szereplők nem látták az előzmény kalózváltozatát (ahogy azt az Űrgolyhóknak volt szerencséjük a maguk idejében), így borítékolható, hogy hamarosan elszabadul a Pokol.

 

A film igazán intenzíven kezd és körülbelül a feléig végig fenn is tartja a feszültséget, ami egyértelműen a Covenant legnagyobb erénye. Azonban a közepétől ez a feszültség valamelyest megszűnik, hogy meg tudjon változni a film dinamikája, és a történet is új irányt vehessen. Míg az első egy óra pörgős, brutális és lebilincselően látványos borzongás, addig a második fele inkább a Prometheus szálát görgeti tovább, és felvezeti/magyarázza az első Alien-filmet.

 

Ahogy azt már megszokhattuk az Alien-filmekben, különösebben összetett karakterekre nem kell számítani. Bár James Franco képes ikonikus szerepeket megformálni, most nem sikerült maradandót alkotnia kapitányként, cserébe viszont Michael Fassbendernek igazán nagy teret adtak a készítők arra, hogy megcsillogtassa színészi tehetségét. Őt már a Prometheusban is élmény volt figyelni, itt pedig csak még jobb lett. A női főszereplőnk viszont korántsem kapott olyan hangsúlyos szerepet a filmben, mint amire a beharangozóból számítani lehetett – még mindig várnunk kell az új Ripley-re, ennek hiányát azonban szerencsére a Fassbender előtt megnyitott kapuk bőven pótolták.

 

Ami a legfontosabb talán a Covenant kapcsán, hogy a sztori több ponton is igyekszik megidézni a klasszikus A nyolcadik utas: a Halált zenékkel, hangokkal, utalásokkal, cselekményrészekkel és fel-fel bukkanó elemekkel már a főcímtől kezdve. Mintha Ridley Scott megpróbált volna hatni ezzel a rajongókra (akárcsak Az ébredő erő esetében Abramsék), közben pedig valamelyest tovább is görgetni és megmagyarázni az egész franchise ívét. Ennek sikeréről persze lehetne vitázni, kinek-kinek vérmérsékletétől és a klasszikusok iránti hozzáállásától függően... Elég például megemlíteni, hogy a film felrajzolja a xenomorf evolúciós vonalát, ezzel egész pontosan három szakaszra bontva azt a Prometheus, a Covernant és az 1979-es első rész szörnyei között.

 

Ugyanakkor ez egy egészen másfajta mű, mint megidézett őseredetije. Míg a klasszikus Alient a bizonytalansággal és borzongással elért nyomasztó légkör tette hatásos horrorfilmmé, addig a Covenant a félelmet egyenesen az arcunkba tolja, és brutalitással tálalja, amely az elődeihez képest elég nagy változás. Homogén alkotást kaptunk, ami végig lebilincselő élményt nyújt, nyomasztó légköre pedig a moziteremből kijőve is velünk marad. Aki nem akad fent azon, hogy Ridley Scott és csapata hogyan nyúl a kultikus szörny mítoszához, és szereti a véres, feszült, sokszor zsigerekig hatoló horrorfilmeket, azok bátran tegyenek egy próbát ezzel a mozival. Nem lesz belőle kultuszmű, de a korábbi évek hasonló filmjeit elnézve, nem is baj, ha megmarad a nyomasztó ijesztegetésnél.