Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Pingvinek vándorlása 2. (film)

Rajongásomat a természetfilmek iránt gyerekkoromban a Sivatagi show alapozta meg, és azóta is töretlenül lelkesedem a szépen fotózott és informatív dokumentumfilmekért. Bár szívesen nézem az aljnövényzetben guggoló és kamerába magyarázó természetbúvárokat is, akadnak olyan filmek, amelyek egyértelműen magasabbra céloznak a puszta oktatásnál – és a Pingvinek vándorlása 2. ilyen.

Luc Jacquet előző pingvines filmje 2005-ben hatalmas siker volt, nemcsak a közönség kedvence lett, de Oscar-díjat is ért dokumentumfilm kategóriában. A Jérôme Maison és Laurent Chalet által egy éven át forgatott képanyagból Jacquet olyan felemelő drámát vágott össze, amely az esetlennek tűnő császárpingvinekből túlélő hősöket faragott. A Pingvinek vándorlása 2. bizonyos szempontból ugyanezt az alaptörténetet meséli el, de visszafogottabban és ha lehet, még csodálatosabb operatőri munkával.

A pingvinek tollazatának legapróbb szálai is élesen látszanak, a kamera a pingvinek legrejtettebb terébe is betekint, mintha semmi nem választaná el a megfigyelő embert az alanyaitól, ugyanakkor az ember mindvégig láthatatlan marad – nem kilessük a pingvineket, hanem együtt létezünk velük. A felvételek tökéletesen megkomponáltak, a jégtábla alá merülő császárpingvin fejjel lefelé fordított szárnyalása pedig szavak nélkül is ékesszólóan bizonyítja, hogy a szárazföldön fel-felbukó, totyogó madár valódi közegében milyen fenséges. A filmet egyértelműen ez a művészi, minden részletre és érzelmi rezdülésre érzékeny operatőri munka teszi különlegessé, különösen, ha mindeközben tudjuk, hogy a filmes stáb mínusz 20-40 fokokban, hóviharban is rendületlenül filmezte a pingvineket.

A narráció az előző filmhez képest jobban visszaszorult, a történet pedig mentes a nagy izgalmaktól – talán, hogy a gyerekek ne rettegjék halálra magukat a pingvinekre leső ragadozók láttán. Fókatámadás és nyílt színi madárhalál éppen ezért nincs a filmben, csak a narrátor szembesít minket a komor számadatokkal. A történet egy fajtársaik nagy részénél szerencsésebb pingvinpárt követ végig, és a fiókájuk életének első szakaszát a felnőttkorig. Az idős pingvinapa sok-sok év után talán utolsó költését vigyázza, míg a kicsinyének minden új: minden veszély, minden természeti jelenség, amit vele együtt fedezünk fel mi is.

Az előző Pingvinek vándorlása filmet Émilie Simon varázslatos és különleges zenéje tette még drámaibbá – el is nyerte érte a legjobb filmzenének járó francia Victoires de la musique díjat. Bár Cyrille Aufort zenéjében sem találtam kivetnivalót, mégis inkább illusztratívnak éreztem, szépen és sokszor láthatatlanul simult a képek alá.

Helyenként lassúnak tűnhet a film, de gyerekkel teszteltem, akit szintén végig a székbe szögezett. A Pingvinek vándorlása 2. talán nem olyan drámai, mint az elődje, és nem olyan (erőltetetten) vicceskedő, mint A pingvinkirály, de még ha újat nem is mond a pingvinek életéről, amit és ahogyan mégis megmutat, az lenyűgöző.


Kleinheincz Csilla - 2017. április 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Luc Jacquet)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!