Főkép

Az élet fája című legutóbbi Terrence Malick filmnek van egy majdnem negyedórás jelenete. Ebben végigkövethetjük a Világegyetem teremtését, csillagok, galaxisok, bolygók születését, az élet kialakulását, elterjedését, hihetetlen elburjánzását bolygónkon, ahogy egysejtűekből halak, majd azokból hüllők, dinoszauruszok, emlősök válnak, míg végül megjelenik maga az ember. Ez a szuggesztív, erőteljes, a maga nemében fenséges jelenet számomra sokkal emlékezetesebb volt, mint a film bármely más jelenete. Malick maga is odáig lehetett ezért a részért, ugyanis tavaly elkészített egy „természetfilmet” Az Univerzum története címmel (bár szerintem az eredeti Voyage of Time: Life’s Journey cím sokkal kifejezőbb). Azért tettem idézőjelbe a film műfaját, mert én elfelejtettem, mikor beültem a moziba, hogy ez végeredményben egy Malick-film, függetlenül attól, hogy minek harangozták be. Ez nem egy szimpla természetfilm: ez egy művészfilmes természetfilmje.

 

Nagy vonalakban azt tudnám mondani erről az alkotásról, hogy gyakorlatilag Az élet fája 15 percének kibővítése másfél órába. Viszont ahogyan az sem egyszerűen szép képek egymásra dobálása volt, úgy Az Univerzum története sem ragadható meg ilyen könnyen. Ezért is vagyok bajban.

 

Mert maga a Világegyetem története (vagy mondjuk inkább az Élet utazása, csak hogy visszautaljunk az eredeti címre) csodálatos. Ülünk a sötét moziteremben, és figyeljük, ahogyan gázok keringenek az űrben, ahogy belobbannak az első csillagok, szikladarabok ütköznek össze. Mindig is lenyűgözőnek találtam, hogy az emberiség a XX-XXI. század fordulójára eljutott oda, hogy nemcsak képes bepillantást nyújtani az Univerzum távoli múltjába, a kezdetekbe, de még azt ennyire közel is tudja hozni a mozgókép segítségével. Borzongató belegondolni, mekkora távlatokról beszélünk, milyen messze is van a Nagy Bumm a mától, és hogy milyen sok dolog történt, milyen messzire jutottak el az első atomok a Világegyetem tágulásakor. És hogy minden egyes atom, ami ma létezik, már akkor is létezett. Szokták mondani, hogy mi mindannyian csillagporból valóak vagyunk, de én továbbmegyek: mindannyian ugyanabból az apró pontból, ugyanabból a szingularitásból származunk.

 

És ahogy lassan kiteljesedik a szétterjedés, Malick filmjében mintha sorsszerűen megjelenne az élet. Egyszerűen, apró sejtek formájában. Mégis, a film azt is érzékelteti, mennyire nagyszerű is ez a nagybetűs Élet. Mennyire hihetetlen, hogy a semmiből, gázokból és porszemcsékből egyszer csak létrejött valami, aminek célja van, ami küzdeni akar és küzd is. El sem tudom képzelni, mekkora sokkot okozhatott Charles Darwin, amikor felvetette az evolúció alapjait, de látva a vásznon minket is letaglóz a tény, hogy egyetlen apró, vonagló, lüktető sejtből indult ki az a sokszínű, mindent elborító, a Föld utolsó szegletét is meghódító dolog, amit Életnek nevezünk. Malick végigkísér bennünket ezen a folyamaton, látunk apró rákokat, óriási dinoszauruszokat, majmokat, cápákat, bálnákat. Látjuk a születést, a halált, a békét és a harcot. A rendező kamerájában nincs olyan élőlény, ami ne lenne fenséges, ne érdemelné meg a figyelmünket. Ennek pedig végpontjaként ott az ember, ami, mint egy újszülött, csodálkozik rá az őt körülvevő világra. Mint egy picinyke isten, amit belehelyezett a teremtő, hogy játsszon, ismerjen meg mindent, és használja fel. Éljen, sokasodjon, élvezze az Univerzum csodáit.

 

Viszont, ahogy utaltam rá, ez nem egyszerű természetfilm, vannak ugyanis olyan elemei, amiket nem egyszerű dekódolni. A film már az első pillanatban szemcsés, kézi kamerás felvételekkel indul városi szegények, hajléktalanok bóklászásáról. Ilyen és ehhez hasonló, rövid, értelmetlennek ható jelenetek tarkítják az egész filmet. Nagyrészt Ázsiában készült felvételeket látunk, amin ünnepélyre készülnek, marhákat ölnek le, házasodnak, romokat takarítanak el, katonák terelnek embereket, nyomornegyedek gyulladnak ki és így tovább. Én először próbáltam valamifajta támpontot keresni, hogy ugyan miért van ezekre szükség, és miért akkor bukkannak fel, amikor. De később letettem erről: Malick nem akarja, hogy megértsük ezt, szemmel láthatóan a saját vízióját akarja bemutatni, de mi akkor sem bújhatunk bele az ő fejébe, ha nem 90, hanem 900 perc hosszan néznénk a filmjét.

 

Mindezt az érzést pedig csak erősíti a narrátor (az idehaza vetített változatban Cate Blanchett hangját halljuk), aki teljesen váratlanul vág hozzá a nézőnek olyan mondatokat, mint hogy „Minden jóság adója”, „Elfeledheti-e egy anya a gyermekét”, és az örök kérdés, hogy „Ó, anyám, hol vagy?” Ez elsőre még nem idegesítő, betudjuk egy olyan, felsőbb rendezői szándéknak, amit vagy megértünk, vagy nem. De a film második felére – vagy talán már hamarabb, a moziban ülve az ember elveszíti az időérzékét – már egyszerűen csak zavaró a sok fajsúlyosan kiejtett egyszavas mondat és költői kérdés. És ahogy láttam, nem csak én nem tudtam ezt mire vélni.

 

Egyrészt ott van egy lenyűgöző történet a Világegyetemről és az Életről, ami végigkíséri a nézőt ezen a grandiózus utazáson. Másrészt rossz értelemben vett művészfilmes megoldások is megjelennek, amik nehezen befogadhatóak, sőt, egyenesen elidegenítőek. Elég nehéz a két dolgot összeegyeztetni. Ugyanakkor számomra még ezek ellenére is alapvetően pozitív élményt nyújtott Az Univerzum története, mert még mindig bámulatosnak tartom azt az egész furcsa valamit, ami körülvesz bennünket, és amik mi magunk vagyunk, ebben a csodálatban pedig szemmel láthatóan Terrence Malick is osztozik. Azoknak tudom ajánlani ezt a filmet, akik hasonlóan éreznek, akik ámulatba esnek egy bálna hatalmasságától, egy villámlás erejétől, egy csillagköd csodálatos színeitől. Azoknak, akik itt, a hétköznapokban is néha vágynak arra, hogy bekukkantsanak a Világmindenség hatalmas előadására, és csak elgyönyörködjenek azon, ami létezik és él.