Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Oroszlán (film)

Igaz történet alapján filmet készíteni mindig kétesélyes. Úgy gondolom, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a határvonalat, ahol az élet tényleg életszerűnek tűnik (akármilyen furcsán hangozzon is ez), és ezek a könnyfakasztó pillanatok még nem válnak giccsessé vagy melodramatikussá. Az élet ugyanis rendszerint nem hajlandó semmiféle dramaturgiának megfelelni, tele van váratlan, hihetetlennek tűnő fordulatokkal, és még amikor valami szép történik, a filmek többsége azt is valami olyan pátosszal tudja tálalni, amiből csak nagyon ritkán sül ki természetes és őszinte alkotás. A rendezők akármennyire is vissza akarják adni a valóságot, legtöbbször az elkészült film nem tudja levetni magáról a „mű” jellegét, hiába tudjuk, hogy ezek az események majdnem pontosan így történtek a valóságban is.

 

Ebből a sorból pedig az Oroszlán sem lóg ki igazán. No nem mintha ne lenne csodálatos és megragadó az alaptörténete: az Indiában született, ám Ausztráliában nevelkedett Saroo több mint 20 év elteltével, a Google Earth segítségével találja meg újra elveszettnek hitt múltját. De már a rövid összefoglalóból érezzük, hogy hol lesznek a súlypontok, hol lesznek az érzelmileg erősnek és hatásosnak szánt jelenetek: a gyermek Saroo elszakad családjától, ausztrál szülei örökbe fogadják, a már felnőtt Saroo elkezdi keresni az otthonát, és végül kiderül, hogy mit is talál India mélyén. Ettől a kiszámíthatóságtól kissé fárasztónak tűnik végigülni a két órát, még úgy is, hogy furcsa módon pont érzelmileg működik a legjobban.

 

Amikor ugyanis érzésekről van szó, Garth Davis nagyon finoman képes terelni a színészeket a megfelelő úton: Dev Patel (akit a díjazás miatt mindenhol mellékszereplőként emlegetnek, pedig annál azért jelentősebb a figurája) remekül átadja a hontalanság kissé ambivalens gondolatait, ahogy egyszerre szeretné megtalálni újra a családját, de közben mégsem akar hálátlannak tűnni szeretett örökbefogadói előtt. Hiába adott a forgatókönyvíró néha kissé papírízű szövegeket a szájába, kifejezetten hatásos és szívszorító, ahogy érzéseiről beszél barátnőjének (Rooney Mara ezúttal nagyon nincs előtérbe tolva, de így is szépen játszik) vagy nevelőanyjának (Nicole Kidman elképesztő erővel van jelen a vásznon, arcának és szemének apró rezdüléseivel könnyedén játszik a szívünkön), közös párbeszédeik a maguk lassú, elmélyülős tempójukban a film legjobb perceit hozzák. Ráadásul mindez az Indiától fejlettségben és jólétben igen nagy különbséget mutató Ausztráliában további színezetet kap, ahogy a kevésbé szerencsés helyre születettekről beszél.

 

Pedig látatlanban nem számítottam arra, hogy pont az Ausztráliában játszódó, hollywoodi színészekkel körülvett jelenetek fognak gördülékenyebbnek, hangulatosabbnak (sőt, természetesebbnek) tűnni, amikor az első órában gyakorlatilag ki sem mozdulunk Indiából (eleinte a vidéki részéből, aztán pedig Kalkuttából). Mégis, Saroo és Guddu bátyjának közös percei, aztán pedig Saroo önálló élete valahogy nehézkesebbnek, erőltetettnek érződik: mintha nem találná Davis a fókuszt, amin keresztül igazán hatásosak lehetnének ezek az események. Nem tud megriasztani, nem kezdünk el félni, nem esünk kétségbe és nem érezzük magunkat tehetetlennek – becsületesen felmondja a leckét, de ennél nem több. Még ha a nagyzenekari betétek (ebből mondjuk volt bőven máskor is) és az operatőri megoldások feljebb is húzhatnák az eredményt, egyszerűen elmegy mellettem, és csak arra várok, hogy mikor érkezünk már meg Ausztráliába.

 

Amikor megérkezünk, szépen magára is talál a film, hogy aztán úgy lépjek ki a moziteremből, mintha fejbe vágtak volna. A tagadhatatlanul szívszorító és megható végkifejlet olyannyira meghatározza a hangulatunkat, hogy kedvem lenne eltekinteni a kisebb problémáktól. Szép film lett az Oroszlán, még akkor is, ha szerintem hosszú távon csupán két dologra fogunk emlékezni belőle: Nicole Kidman csodálatos játékára, és arra a tényre, hogy ez volt Garth Davis első nagyjátékfilmje (amit remélhetőleg még sok más követ). No meg esetleg felrémlik bennünk, hogy az élet nem mindig csak citromot képes nyújtani, hanem léteznek még olyan varázslatos és gyönyörű történetek is, mint ez.


Szabó Dominik - 2017. február 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Garth Davis)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!