Főkép

Nem tudom, mikor jutott el oda Magyarország, hogy tömegével beszélnek az emberek a külföldi munkavállalásról – sőt, döbbenetesen sokan már meg is lépték, és legalább egy-egy évszak erejéig Londonban vagy Ausztriában dolgoznak. Nem tudom, hogy jó-e mindez az itthon maradtaknak; nem tudom, hogy a kivándorolóknak sikerül-e véghezvinniük azt, amit elterveztek, abban viszont biztos vagyok, hogy közülük sokan fognak magukra ismerni Eilis történetében. Az egyszerű, szegény ír családból származó lány (Saoirse Ronan) ugyanis elhatározta azt, ami akkoriban is sokak szeme előtt lebegett: New Yorkban fog szerencsét próbálni. Pártfogója, az amerikai tiszteletes (Jim Broadbent) segítségével könnyen talál szállást és munkát, azonban ahogy telnek a hetek és a hónapok, Eilis egyre inkább egyedül érzi magát. Mert bizony legyen akármennyire is szép és izgalmas New York, ha napjait egy luxusbolt pénztára mögött tölti, ha a lakótársnői mind pletykás-harsány „csajoknak” tűnnek, ha nincs kivel kimozdulnia, egyedül pedig fél – előbb-utóbb hiányozni kezd neki az otthoni környezet.

 

Eilisnek azonban szerencséje van: megismerkedik valakivel, aki még a hideg New Yorkot is otthonosabbá, melegebbé varázsolja számára. Pedig a fiú (Emory Cohen) még csak nem is ír, de annál szerelmesebbek lesznek egymásba, ráadásul a lány beiratkozik egy könyvelő-tanfolyamra is, így aztán egyre inkább megnyugszik a kedélye. De vajon mi történik akkor, ha hazája, a családja, az édesanyja és a nővére újra hívni kezdi? Újra és újra azon kapja magát, hogy már nem várja olyan lelkesen az otthoni leveleket, és ha rágondol, bűntudat gyötri: mégis, boldognak érzi magát Amerikában, a lehetőségek hazájában. És nem erre vágyunk mi mindannyian?

 

A Brooklynban ez a kérdésfeltevés tetszett a legjobban – mi a fontosabb: boldognak lenni az otthontól távol (hiszen látszólag mindenki ezt akarja), vagy inkább elégedetten megmaradni a család mellett, még ha így ki is maradunk az igazán nagy dolgokból? Bevallom, én nem tudok választ adni rá, és a film is akkor kezdett a szimplán „szép”-ből átváltani „magával ragadóan csodálatos”-ba, amikor azzal kezd el foglalkozni, hogy mi történik akkor, amikor látszólag az otthon is képes megadni mindazt, amire vágyunk. Mert ugyan érezzük, hogy sosem leszünk annyira önfeledten boldogok, mint a lehetőségek országában, mégis csábító a lehetőség. Eilis-nek döntenie kell, dilemmája pedig bennünket is épp annyi érzelemmel tölt el, mintha nekünk kellene választani. Talán ez a Brooklyn legnagyobb erénye: olyan finoman, olyan magától értetődő természetességgel bánik az érzelmekkel, hogy egyszerűen nem tudunk szenvtelenek maradni.

 

De nem is kell. John Crowley rendező rendkívül profi módon alkotta meg filmjét – a látszólag egyszerű és nem különösebben drámai történetbe is képes annyi energiát, annyi könnyedséget, annyi szépséget csepegtetni, hogy az minket is átjár. Segítségére Nick Hornby forgatókönyvírón és Colm Toibín, az eredeti könyv szerzőjén túl pedig olyan színészek voltak, akik remekül illeszkednek ehhez a lassan, komótosan haladó filmhez. Ugyan én Saoirse Ronan Oscar-jelölését túlzásnak tartom, akármennyire is ügyesen sikerült megjelenítenie Eilis drámáját, de a mellékszereplők kivétel nélkül brillíroztak: Emory Cohen tökéletes az olasz fiú szerepében (aki egyszerre szerelmes, vágyakozó és laza, de közben fél és bizonytalan); Domhnall Gleesont egyre több helyen látjuk, de teljes joggal; Julie Walters pedig a humorával maradt emlékezetes.

 

És ha már humor: a Brooklyn finom légköre további színt kapott a remek hangulat miatt. Eilis éles nyelve, a csajok pletykálkodásai, a szerelmesek évődése, a könnyed párbeszédek mind-mind kellettek ahhoz, hogy elringasson minket ez az illúzió. Merthogy annak érzem, talán pont a naivitása miatt: mert egyszerűen túl kényelmes, túl szép ez a felépített világ, egyszerűen mintha minden gonoszságot kilúgoztak volna belőle. De ez nem baj, így pont ezért lóg ki a szokásos drámák közül a Brooklyn – mert végre itt egy film, ami nem akar keményen az érzelmekre hatni, nem akarja mindenáron megindítani a könnyeinket. Csupán mesél. Egy olyan történetet, ami szépségével, bájával és hangulatával hat ránk, nem az eseményeivel. Talán nem lesz a kedvencünk, talán sokáig nem is fogunk rá emlékezni. De ha eszünkbe jut, mindig mosolyra görbül a szánk.