Főkép

Épp mostanában kapott el a fotózni-tanulhatnék, a számomra legjobbkor érkezett hát a mozikba a Sebastião Salgado nevű, brazil származású fotóművészről készült film, A Föld sója. Még akkor is, ha öt percen belül rájöttem, hogy ilyen képeket az életben nem leszek képes készíteni, további öt perc múltán meg arra, hogy nem is akarnék. Salgado ugyanis ott volt az utóbbi negyven év jónéhány legborzalmasabb pillanatánál…

 

A film mégsem tisztán arról szól, hogy a Föld sója, vagyis az ember az a fajta só, amivel a föld beszántatik, hogy semmi meg ne teremjen rajta többé. A cím bibliai idézet, és a film léptéke sem szerényebb – Salgado valóban óriási távlatokat mutat meg képein. A film (és élete) egy pontján megtörik, hitét veszti az emberiségben, abban, hogy van esélyünk a túlélésre. Elnézve akár a ruandai népirtás, akár a jugoszláv háború alatt készült képeit, mi nézők sem tehetünk másként. De ekkor még messze a film vége, és mi is Salgadóval együtt gyógyulunk, ahogy újratelepíti a kipusztított brazil esőerdőt, ahol gyermekkorában élt.

 

Wim Wenders a fotóművész Juliano Ribeiro nevű fiával közösen rendezte a filmet. Utóbbi hozta azokat az anyagokat, amelyek apja múltjából valók, ő készített interjút a nagyapjával, ő kísérte el apját például a sarkvidékre, rozmárt fényképezni. Kettejük viszonya csupán egészen nüansznyi részletként jelenik meg a filmben, holott szintén érdekes: minthogy fotóművész apja hónapokra, de inkább évekre távol volt családjától, Juliano Ribeiro szinte apa nélkül nőtt fel. Felnőttként azért tartott vele megannyi fotós útján, hogy végre megismerje az embert, aki feláldozta a gyermekével tölthető idő zömét azért, hogy megmutassa a világnak, hogy mi is zajlik benne.

 

Salgado szociofotósként a poklok poklát tárja elénk. Még amikor a Workers (Munkások) című projectjén dolgozott, akkor sem csak az emberi alkotóerő csodáit mutatta be. Mindazonáltal gyönyörű látni, hogy hogyan tudott kapcsolatot létesíteni a legkülönfélébb népcsoportokkal. Amit ő csinál, ahhoz nem elég jó fotósnak lenni. Minden képéről árad az emberek iránti őszinte érdeklődése, nyitottsága, és a vágy, hogy eljuttassa a szenvedés, vagy egyáltalán: az ilyen-is-van hírét a nyugati világba. Hogy ennek végül is mennyi haszna van hosszabb távon, azzal kapcsolatban alighanem neki magának is vannak kételyei (ma is ugyanaz a csakis fajtánkra jellemző embertelen pusztítás zajlik megannyi pontján a bolygónak), de az nem vitás, hogy amit az esőerdők kapcsán végzett, úgy faültető, kétkezi munkásként, mint fotográfusként, hatalmas eredmény.

 

Mindezt a néha narrátorként is résztvevő Wenders olyan filmmé alakítja, ami egyszersmind a fényképezés és a mozgókép lenyűgöző ötvözete. Nyilván önmagukban Salgado fényképeit is leesett állal bámulná az ember, vagy ha ez a film mondjuk egy teljesen átlagos dokumentumfilm volna, amilyeneket a Spektrum TV-n vagy a többi hasonlón lát az ember (tehát nem moziba készült alkotás), akkor is megrázó élményt jelentene. Wenders azonban egyszerre használja szabadon és merészen a két médiumot, s közben mégis végtelenül finoman. A nézőben fel sem merül, hogy nem moziban van, mégis teljes természetességgel fogadja, ahogy a két immáron barát, Wenders és Salgado beszélget, ahogy utóbbit olyan fekete-fehér beállításokon láthatjuk, amik fotós portréknak is kiválóak, és így tovább. Szeretném egyszer úgy végignézni ezt a filmet, hogy oda tudok figyelni mindezekre a már-már zseniális apróságokra is. Mert elsőre alapvetően a sokkoló látvány és a felemelő (de nem kevésbé hiteles!) befejezés kötött le.

 

Szívesen megmutatnám ezt a filmet minden embernek. Pusztán az elsődleges, szó szerint feketén-fehéren elénk tett üzenetei is annyira erősek, hogy a néző kénytelen újragondolni miattuk az életét. De – és ettől lesz igazán jó, nagy és emlékezetes filmalkotás – nem csak abban az értelemben, hogy neki valójában milyen privilegizált, gondtalan élete van például az afrikai szenvedők millióihoz mérten, de abban is, hogy lehet tenni valamit, hogy a Föld jobb legyen.