Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Világvége (film)

Az egész egy csapat zombival és egy felnőni képtelen párossal kezdődött. Aztán jöttek a csendes kisváros lakói, akik valójában elvetemült gyilkosok, és csak egy felpörgött londoni szuperhekus tudta megállítani őket újsütetű társaival, akik még sosem szagoltak puskaport. És most itt van megint egy banda, hogy addig igyanak, amíg el nem érik a Világ Végét…

 

Bizony, akik Edgar Wright Cornetto-trilógiájára asszociáltak, azok jól tippeltek – az első film pedig természetesen a Haláli hullák hajnala, ami Shaunt állítja a középpontba, aki nemcsak hogy nem tudja rendbe rakni az életét, de egy zombiapokalipszis kell ahhoz is, hogy újra összejöjjön a barátnőjével (s akkor hol van még az élőholtak vonulásának túlélése!). A Vaskabátok főszereplője, Nicholas viszont látszólag tökéletes, éppen ezért száműzik is londoni társai a csendes Isten háta mögötti kisvárosba, ahol egy nem mindennapi bűnügy felgöngyölítése során bizony elkezdi felfedezni, hogy nem csak a munka és a karrier adhat sikerélményt az életébe. És végül elérkeztünk a trilógia záródarabjához, a 2013-as Világvégéhez, ami idehaza nemrégiben jelent meg DVD-n. A film amellett, hogy tartja a korábbi részek színvonalát, nem kevésbé érdekes figurákat állít a középpontba, s persze remek lezárást ad egy utánozhatatlan hangulatú filmsorozatnak.

 

Gary és cimborái a vidéki kisváros, Newton Haven bajkeverői, akik utolsó gimis évükben végig akarnak menni az úgynevezett Arany Úton, ami nem kevesebb, mint tizenkét kocsmát foglal magába. Végül azonban nem sikerül eljutniuk az utolsóig, ami a The World’s End nevet viseli. Húsz évvel később azonban Gary újra összeszedi a bandát, hogy végre beteljesíthesse a kocsmatúrát, ám visszatérve Newton Havenbe már nem ugyanaz a város fogadja őket. És ez csak a kisebbik baj, ugyanis hamarosan kifejezetten kellemetlen körülmények között szembesülnek azzal, hogy a városkát bizony megszállták az idegenek, és készek őket minden zokszó nélkül eltüntetni. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Az egyetlen igazán váratlan dolgot: isznak tovább.

 

Kezdjük az elején: a Világvége egy remek hangulatú brit komédia, fantasztikus színészi gárdával. Simon Pegg zseniálisan tenyérbe mászó, az a fajta fickó, akit legszívesebben lecsapnál egy korsóval, ha hozzád szólna, bár őt igazából ez sem zavarná – felállna, és mintha mi sem történt volna, beszélne tovább. Nick Frostnak most talán kissé kevesebb szerep jut, de Gary négy barátja közül ő az, aki a legközelebb állt a férfihoz, és közös múltjukban bizony nem kevés elszámolnivaló akad. A többiek ugyan nem kapnak akkora reflektorfényt, de mindegyikük ismerős figura lehet akár saját gimis éveinkből is: a menő csávó legjobb haverja, aki sajnos mindig örök második marad (különösen a nők terén); a terrorizált kissrác, akiben felnőve is ott maradnak az őt ért sérelmek; és végül a megszelídült lázadó, aki felnőve unalmas, sótlan alakká vált.

 

Természetesen már abból is remek komédia kerekedhetne, ha összerakjuk őket húsz évvel később, de Wright és csapata – a forgatókönyvet Peggel közösen írták – mindezt megtoldotta egy jó kis piálós történettel, és talán ez az, ami miatt igazán szerethetővé válik ez a film. Ugyanis ahogy haladunk előre a történetben, és tudunk meg egyre többet az invázióról, úgy válnak főhőseink egyre… részegebbé. Mert bizony ők tényleg isznak, és ez meg is látszik rajtuk – aki valaha vett már részt ilyen tivornyában, az hamar rá fog ismerni helyzetekre és fordulatokra, egészen a végső baráti bunyóig, ahol két jó barát kezdi el egymást püfölni. És ha már verekedés, a Világvége nem kevés akciót is tartalmaz, egyes jelenetekben olyan jó érzékkel megkoreografált, ritmusos csihi-puhi zajlik, amit akármelyik vérbeli akciófilm megirigyelhetne. Felejthetetlen például az a pillanat, amikor Gary próbálja megmenteni a sörét…

 

Hogy miért nem írtam többet a sci-fi vonalról, az idegen megszállásról? Mert az körülbelül olyan, mint amikor egy barátunk mesél az egyik részeg tivornyájáról: megtörtént, de nem nagyon hiszünk neki. Egyáltalán nem lóg ki a filmből, nagyon is jól összerakták a készítők, de egyértelműen nem ezen van a hangsúly. Személy szerint nem is igazán figyeltem a témához kapcsolódó dialógusokra, kivéve, amelyeket az egyre részegebb társaság produkált. Lehet azért, mert ez áll hozzám közelebb – mindenesetre éppen ebben rejlik a film ereje, és ezért válik nagyon jó lezárásává a trilógiának: itt mindenki (mármint minden pasi, de talán a női nézők is) magára vagy egy barátjára ismerhet, és elkaphat minket a nosztalgiaérzés a baráti italozások után. Mindezt pedig egy pörgős, remek humorú film nyújtja nekünk, ami nem tökéletes, viszont végtelenül szerethető főszereplői miatt bármikor újranézhető.


Takács Gábor - 2014. február 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

A sorozat (Cornetto-trilógia) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!