Főkép

Molnár Ferenc színdarabírói munkásságát akkor fedeztem fel, amikor még sok-sok éve a Magyar Televízió két drámájának színházi közvetítését mutatta be, méghozzá az Egy, kettő, három és Az ibolya című előadásokat, a főszerepeket játszó Gálvölgyi János tiszteletére. Mindkét mű nagyon elnyerte a tetszésemet, mert játékosan, elegánsan és kicsit szatirikusan dolgozta fel témáit, miközben kacagtatóan mély volt – később látott műveinek esetében is ugyanezt tapasztaltam. Billy Wildert pedig mindig is az egyik legérdekesebb hollywoodi, ugyanakkor mégis a rendszeren kívüli alkotónak tartottam. Nagy érzékenységgel nyúlt a legváltozatosabb, gyakran igen pikáns témákhoz (gondoljunk csak a Van, aki forrón szereti nőként bujkáló zenészeire!), együttérző volt a kisemberekkel, de a drámához és a szatírához is volt érzéke. Mindig tudott újat mutatni – nála még Greta Garbo is nevetett! Ezért voltam kíváncsi, hogy a két művész találkozásából mi is fog kisülni.

 

A film csak lazán követi a színdarab cselekményét, annak tényleges konfliktusa a mozgóképes változatnak csak egy rövidke része – hiszen a film könnyedén megteheti azt, hogy helyszínt váltson. Megkapjuk hát Berlint, a kettéosztottság kezdetén, oroszokkal, sarokcsapkodós németekkel és egy Coca Cola-gyárral, melynek igazgatója, C. R. MacNamara a főhős, aki azzal szembesül, hogy a főigazgató reá bízott lánykája nemcsak, hogy beleszeretett egy kommunistába, de még hozzá is ment, és teherbe is esett. Hogyan varázsoljon a kissé szakadt Otto Ludwig Pifflből kívánatos partit?

 

Természetesen megtalálja a módját, de addig is mi élvezhetjük a jobbnál jobb gegeket és poénokat, amelyek nem kímélnek senkit és semmit: megkapja itt a magáét a második világháborús múltjával harcoló Németország, ahol bármikor felbukkanhat egy Oberleutnant; az orosz kommunisták, ahol ugyan mindenkire vigyáz egy nagy testvér, de az könnyen lekenyerezhető; de még a nyugati világnak is odamond egyet-kettőt a forgatókönyv. Tökéletes ritmusban haladunk előre, sehol egy üresjárat és a szereposztás is egészen nagyszerű. A színészek pedig lubickolnak a hálás szerepekben.

 

James Cagney (aki a harmincas években legendás rosszfiúkat formált meg a vásznon) egzaltált igazgatója uralja a filmet, alakításában egy igazi találékony, a maga javáért mindig dolgozni kész férfit ismerünk meg, akinek azért van gyengéd oldala is. Az ismertséget épp megszerző Horst Buchholz kommunistája is egy energiabomba, csak inkább az idealista fajtából, ezért szomorú kicsit, amikor a valóság hatására elveszti álmait, és inkább a kapitalista jövőt választja. Mellettük a női szereplők inkább csak egy-egy archetípust jelenítenek meg illúziókeltően: a butuska fiatal lány (Pamela Tiffin), a megértő feleség (Arlene Francis) és a kikapós titkárnő (Lilo Pulver), de ezeken túl egy-egy mondatukkal mégis felvillantanak kicsivel többet is a karakterekből. Ráadásul a német és orosz szerepeket alakító mellékszereplők között is találunk emlékezeteset.

 

Remekül szórakoztam, egyedül talán a színdarab kicsit keserű végkicsengését hiányoltam a filmből, helyette azonban egy könnyű szatírát kaptam, ami ugyanakkor egy pontosnak tűnő kép is arról a kicsit képtelen helyzetről, amelyet a vasfüggöny lehullása jelenthetett Berlinnek. Az eltelt több mint ötven év egyáltalán nem érződik a filmkockákon, tanulsága ma is érthető és átélhető, ami egyaránt dicséri mind az írót, mind a rendezőt.