Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

Még csak néhány hete megy a rovat, de már érkezett pár levél, amelyben ismerősök és ismeretlenek hívják fel a figyelmemet különféle videókra. Számomra meglepő módon ezek között nem csak zenei felvételek vannak, hanem például táncelőadás, vagy olyan különlegességek, mint két órányi meghitt tücsökciripelés. Tény, ez utóbbit nem kifejezetten a rovat miatt kaptam, viszont egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy lazulásként közreadom. Aztán persze nem így történt.

 

 

 

Britney Spears – Work B**ch

 

Ahogy közeledik az év vége, úgy érkeznek sorban egymás után az amerikai énekesnők albumfelvezető videói. Erre a hétre ismét egy régóta toplistás díva jut, akinek zenéjét bevallom férfiasan, kedveltem. Mindez sok-sok évvel ezelőtt történt, amikor még éppen csak maga mögött hagyta a Disney univerzumot, nagyjából az első két lemezig. Aztán amikor hirtelen felnőtt nőként kívánta a lábai elé taszajtani a világot, akkor állva maradtam, és elhidegültünk egymástól. Az új szám sajna csak arról győzött meg, hogy Britney Spears egyik példaképe Madonna volt, illetve hogy mennyire fontos, kiket kér fel az ember zeneszerzésre. Mondjuk a szövegírót megagyaltam volna, mert ha csak bizonyos sorokat nézek, akkor azt hinném, Spears arra buzdítja a nőnemű hallgatókat, hogy menjenek már dolgozni, kezdjenek valamit az életükkel, mert a vágyakat nem adják ingyen.  Ha azonban az egészet nézem, akkor inkább fogom a fejem. A videó képi világa nagyjából mindent fontosabb momentumot felidéz bennem, ami az utóbbi tíz-tizenöt évben csajos videóban felbukkant: lenge öltözetű nők, nyomokban némi BDSM, valamint az önmagukban látványos, egyébként totál értelmetlen képsorok (ki az ördög ül le szépítkezni a sivatag közepén a toalettasztala elé?). Azért volt olyan jelenet, ami tetszett – bevallom végig a cápáknak szurkoltam.

 

 

 

Alesha Dixon - The Boy Does Nothing [Official Video]

 

Ezek után érthető, ha mosolyra késztetett egy évekkel korábbi felvétel leporolása. Nem csak azért mert a szövegének még értelme is volt, hanem mert tele van élettel. Alesha Dixon hangja akkor is elvarázsol, ha nem nézem a videót, csupán ülök a monitor előtt, és már jár a lában. Ez mondjuk nem csoda, hiszen a fifikásan felvezetett, mambó alapokra helyezett szerzemény egyértelműen a parkettre csábít. Persze nem megyek, mert akkor sose készülne el cikkem, de hívogat, az biztos. A videó pedig az előzőhöz képest annyira puritán, amennyire egy táncos-zenés mulatóban puritán lehet a nézőcsalogató produkció. De könyörgöm, nézzük már meg ezeknek a lányoknak a csípőmozgását, kisugárzását – sokkal természetesebbek, mint az előző videóban látott táncosnők. Tudom, ízlések és pofonok… nekem ez mindenesetre jobban tetszik. Miközben nézem, átjár valami elementáris őserő, és annak ellenére jól érzem magam, hogy egyébként a szövegben osztanak rendesen. Még jó, hogy a klip végén helyreáll az önérzetem pár táncos lábú férfinak köszönhetően.

 

 

 

Airbourne - Live It Up: Full Throttle [Official Video]

 

Ennyi nő után ideje valami férfiasabb nézni/hallgatnivalónak. Sajna az AC/DC nem ért rá, ezért a fiatalabb kiadásával kell beérnem. Ez egyáltalán nem jelent minőségi cserét, mivel a srácok szintén kenguruföldről jöttek, ugyanolyan megszállottan nyomják a zenét, mint Angusék, csak koruknak köszönhetően ez még tele van élettel, bizonyítási vággyal, ésatöbbi. A rockegyütteseknél azért szeretem a koncertvideókat, mert egyrészt kiderül, mennyire jó zenészek élőben, másrészt látszik, milyen kontaktust képesek teremteni a közönséggel. Ebből a szempontból ez a videó felemás produktum, mivel a látványos koncertbetétek közé mindenféle egyéb felvételt kevernek. Van itt stúdiójelenet, sportolás, hullámvasút – egyszóval arra buzdítanak, hogy ne üljek otthon (helló, hol írjak cikket, ha nem itt?), hanem kezdjek magammal valamit. Igyekszem szót fogadni, de nekem kevesebb adrenalin szükséges az elégedettség állapotához. A klip mindazonáltal nagyon húzós, Joel O’Keeffe hangja pedig tökéletes ehhez a zenéhez, és a négyes teljesen hitelesen adja vissza ezt az életérzést.

 

 

 

Imagine Dragons - VEVO GO Shows: Radioactive

 

Érdekes kezdeményezésnek tartom, hogy a YouTube prémium változata, a Vevo nem csak felületet biztosít a különféle zenei videóknak, hanem saját műsort vagy mit csinálnak, Vevo Go Show címmel. Ebben jelent meg az Imagine Dragons nagy slágerének élő felvétele, némi felvezető szöveggel kiegészítve. Az alternatív rockegyüttest tényleg ilyen, a videón látható kisebb klubban tudom elképzelni, ahol a közönség kellőképpen közel van ahhoz, hogy szinte együtt mozduljon a zenészekkel – akik nem is restek kihasználni a lehetőséget, és olyan ütős betétet kanyarítanak az eredeti nótába (a negyedik perc elején kezdődik), hogy csak lestem. Amikor pedig már mindenki elfáradt, azonmód visszatérnek az év legnagyobb rockslágeréhez. Mit mondhatnék még, ez valóban egy fülbemászó sláger, amit majd három perccel hosszabb verzióban adnak elő, és bábok nélkül talán még jobban tetszik.

 

 

Aki még nem látta, annak itt az eredeti klip.

 

 

 

Kagaya Hatsumi - DAYS

 

Mivel közvetlen környezetem nem lelkesedik az ázsiai és world music iránti rajongásomért, mindig megfogadom, hogy a következő Zenenézőbe nem teszek efféle klipet. Aztán mindig közbejön valami. Ezúttal az történt, hogy éppen a legújabb kedvencemet hallgattam reggeli ráhangolódásként, amivel sajnos a munkatársaim egy része nem tudott mit kezdeni – volt, aki nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy tényleg gyerekek énekelnek-e benne. Ekkor döntöttem úgy, hogy Kagaya Hatsumi helye itt van a rovatban. 1985-ben született, vagyis idén már 28 éves a hölgy, így cseppet sem tekinthető kiskorúnak. A klip pedig csak arról szól, hogy az énekesnő felmászik egy hegyre, ezt filmre veszik, és útközben sokat énekel, illetve gitározik. Elismerem, az egésznek van valami gyermekded bája, de a maga módján ez is fülbemászó sláger, ráadásul olyan egyszerű, tiszta a hangszerelése, a felépítése, hogy az plusz pontokat érdemel a mai világban. Tessék meghallgatni – nálam a szám bekerült a hónap öt legjobbja közé.

 

 

 

iNSANE - The Last Party

 

Mielőtt bárki túlzott nyugat vagy keletimádattal vádolna, zárásként jöjjön egy kis hazai néznivaló. A zene sem rossz, de ezúttal tényleg a látvány miatt választottam, amit igazából csak az tud a helyén értékelni, aki már részt vett hasonló összeröffenésen, ahol a lényeg az együttléten van, és mindig kiderül, milyen őrült fazonok vannak a közvetlen környezetünkben. Jellemző momentum például, hogy miközben megtörténik a pálya nélküli focimeccs kezdőrúgása, a kapus még kezében a kapuval a helyére igyekszik. Szóval itt is van mit nézni.