Főkép

Richard Milhous Nixon az Egyesül Államok egyik legellentmondásosabb elnöke volt, s mindmáig az egyetlen, aki lemondott a hivataláról. Megörökölte, s próbálta megoldani a hidegháború konfliktusait – mint Vietnám, Kambodzsa és a feszültséggel teli politikai légkör a kommunista országokkal, elsősorban a Szovjetunióval és Kínával –, de a játszmák, alkuk és tárgyalások világából kilépve, tevékeny elnöksége második ciklusának közepén le kellett mondania a Watergate-botrány okozta népszerűtlenség és tiltakozások miatt.
 
A film itt veszi fel a fonalat: Nixon a közéletből való távozása után békésen él floridai birtokán, ahol memoárt ír, illetve találkozik egy brit showmannel, David Frosttal, aki korábban saját showműsort vezetett és befutott sztárokkal szórakoztatta a közönséget. A médiasztár nagy fába vágja a fejszéjét: a hatalmas nézettség reményében egy interjúsorozatot szeretne készíteni a visszavonult elnökkel, lerántva a fátylat a kérdéses és ellentmondásos pillanatokról Nixon életében. Nem fél igazán a beszélgetéstől, a felkészülési időszakot szórakozással tölti, a legnehezebb feladatot csupán az anyagi fedezet előteremtésében látja, s feltételezi, hogy a The Bee Gees után az elnökkel való párbeszéd is sétagalopp lesz.
 
Azonban már az interjú első pillanatában rá kell döbbennie a szörnyű igazságra: valójában mindvégig tévedett, és Nixonban minden idők legintelligensebb beszélgetőpartnerét találta meg. Már-már látjuk a leolvadó mosolyát, ahogy ráébred, hogy milyen hihetetlen hátrányban van a határozott, elmés és agyafúrt politikussal szemben, aki a tönkretett politikai pályafutását próbálja árnyalni és jobb színben feltüntetni. Megkezdődik a játszma a két ravasz ellenfél között, hogy kiderüljön az igazság a Watergate-ügyről, amelyre egész Amerika kíváncsi.
 
Lemondása után sohasem lett felelősségre vonva vagy bíróság elé állítva az Egyesül Államok 37. elnöke, habár a nép követelte volna az igazság kiderülését. Mi lenne, ha sikerülne tisztáznia a botrányokat és kétes alkukat? Valószínűleg ez a kérdés lebeg Nixon szeme előtt, amikor elvállalja a szereplést, s tudja, hogy ezek a jelenetek lesznek későbbi életének meghatározó momentumai. Frost segítői, köztük a téma szakértőjével, James Restonnal viszont épp az ellenkezőjét szeretnék elérni: bebizonyítani az elnök bűnösségét, hogy ezáltal mindörökre elveszítse a hitelét a közönség szemében.
 
Folyamatosan telnek meg élettel a szereplők, egyre inkább megismerjük jellemüket és személyiségüket. Nixon a felszínen rideg, dörzsölt és ravasz, habár emellett magányos, zárkózott és sebezhető is, még ha nem is mutatja meg ezt az arcát. A lemondása után sem kapta meg az áhított megkönnyebbülést, meg kellett birkóznia a bűntudattal és a szégyennel, amit a tettei okoztak, miközben egy percre sem szabad elgyengülnie. Frost a tiszta ellentéte: nagyképű, felszínes és öntelt, könnyű életet él, az interjúig nem ártja magát komolyabb dolgokba, igazi társasági ember, aki mer nagyot álmodni.
 
A téma önmagában kevés lenne az élvezetes végeredményhez, azonban Ron Howard kitűnő rendezése szinte mindenről gondoskodik. Az Apollo 13-at, az Egy csodálatos elmét, illetve A Da-Vinci kódot is jegyző direktor feszültséggel tölti meg a kissé talán száraz jeleneteket, a produkció lenyűgözően izgalmas és érdekes lesz köszönhetően a remek dramaturgiai munkának. A kevéske dokumentumfilmes felhang miatt élethű és realisztikus lesz, súlyt ad a tényeknek és igazi drámává alakítja az egyszerű interjút. Hiába ismerjük a végét, vagy tudjuk, hogy mi fog történni, mégis a fotelhez szögez a kemény és hideg kor megvalósítása, hiba nélkül meséli el a történteket a rendező.
 
Mindezek ellenére a legemlékezetesebbek a színészi alakítások lesznek. Frank Langella játéka zseniális Nixonként, az utolsó pillanatig uralja a jeleneteket, de az operatőrt is megilleti a dicséret. A beszélgetés egészét közeli képekben látjuk, az arcok minden rezdülését felfedezhetjük, szinte érezni a két elme párbaját jellemző feszültséget. A Frostot alakító Michael Sheen szintén remek a szerepében, bár olykor kissé szürke Langella hihetetlen előadása mellett. Jóllehet elsősorban a két főalakon van a hangsúly, a mellékszereplőket is érdemes kiemelni, főleg Kevin Bacont, aki az egykori elnök mentoráltjaként tűnik fel, illetve az igazságra vágyó kutatót megszemélyesítő Sam Rockwellt.
 
Oliver Stone filmjével ellentétben a Frost/Nixon csak egy rövid időszakra koncentrál Nixon életéből, ám annál jobban és valóságosabban mutatja be azt. A politikai drámák rajongóinak, valamint a hasonló témák iránt érdeklődőknek mindenképpen érdemes megnézni a filmet, de akik kíváncsiak a kitűnő színészi játékokra vagy éppen a szuggesztív és feszültséggel teli képsorokra, azoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani. Egyedül azt sajnálom, hogy az Oscar-díjért folyó versenyben alulmaradt, noha négy kategóriában is jelölték – legalább Frank Langella megérdemelte volna a legjobb színésznek járó aranyszobrot.