Főkép A Néma csönd című film briliáns és egyben megrázó. Ami nem is csoda, hiszen sem a történet, sem a karakterek nem szívderítőek. A cselekmény 1986. július 8-án indul, amikor is a hazafelé bicikliző 11 éves Piát megerőszakolják és megölik, kerékpárját a búzamezőn, holttestét pedig hetekkel később, a közeli tóban találják meg. Napra pontosan 23 évvel később, ugyanazon a szántón találják meg a 13 éves Sinikka kerékpárját is, de nem bukkannak a kislány nyomára. Így a rendőrség újabb nyomozásba kezd, ez az eset azonban rég behegedt sebeket tép fel.
 
A Néma csönd lélektani thriller melodrámával keverve. A rendező és egyben forgatókönyvíró, Baran Bo Odar remekül ábrázolja a karakterekben végbemenő lelki folyamatokat, azt, hogy miként küszködnek saját magukkal, sebeikkel és a történtekkel. Ehhez pedig egy mérhetetlenül bonyolult és minden részletre kiterjedő kapcsolati hálót hoz létre, ami által lehetővé válik a néző számára, hogy ne csak belülről, hanem kívülről is szemlélhesse a filmben felbukkanó szereplőket, miközben az őket befolyásoló hatásokat is megismerheti.
 
Bár a fent említett tényezők azok, amelyek igazán elkápráztatnak minket, jobban belegondolva rájöhetünk, hogy már a bemutatandó karakterek kiválogatásánál is alapos munkát kell végezni. Látszólag ez nem nehéz feladat, s Bo Odar zsenialitása is inkább abban nyilvánul meg, hogy úgy ragad ki szereplőket az egészből, hogy nem érezzük típusszerepüket, hanem mintha magát a társadalmat látnánk. Emellett bizonyos szereplők egymás kontrasztjai is, akár a mágnes két ellentétes pólusa.
 
Az előző áldozat édesanyjának, Elenának a szerepeltetése teljesen egyértelmű döntés. Miután sikerült feldolgoznia veszteségét, megismétlődik a szörnyű eset, ezért a nő ismét a sajtó kereszttüzébe kerül, lelkében pedig feléled a rég elmúltnak hitt fájdalom. Szörnyű látni, hogy az újabb gyilkosság előtt egy baráti társaságban nyíltan és őszintén bír beszélni lánya elvesztéséről, az újabb tragédia után pedig csendesen szenved, egy alkalommal pedig lánya szobájában kezd tombolni.
 
Sinikka szüleinek vergődése is kétségbeejtően élethű. Karl és Ruth nem tudják, mi történt a lányukkal, s a bizonytalanság mérhetetlen lelki terhével próbálnak megküzdeni – egyedül. Mindketten magukba zárkóznak, egymással szinte soha nem beszélnek, egyszerűen csak vergődnek. Szinte velük együtt válunk mi is egyre tanácstalanabbá és tehetetlenebbé, s minket is elborít a kétely és a semmihez sem fogható keserűség.
 
A két gyermek szülei és esetük is egyértelműen olyan, mint a fekete és a fehér: Elenának nincs kire támaszkodnia, neki egyedül kell feldolgozni tragédiáját, viszont már pontosan tudja, hogy mi történt a lányával. Sinikka szülei azonban ott vannak egymásnak, vigaszt nyújthatnának társuknak, mégsem teszik, hisz a bizonytalanság leírhatatlan súlyként nehezedik lelkükre, s emiatt teljesen elszigetelődnek egymástól és a külvilágtól.
 
A ’86-os nyomozást vezető rendőr, Krischan Mittich épp nyugdíjba vonult, így most szabadúszóként próbálja meg felgöngyölíteni az esetet, reményei szerint ezúttal sikeresen. Megszállottsága olyan eszeveszett módon hajtja, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a hozzátartozók érzéseit – Elenát például ráveszi, hogy egy talk-show-ban beszéljen saját esetéről, ő pedig kétséget kizáróan állítja, hogy Sinikka is halott, amivel szinte belelöki a kislány szüleit a kétségbeesés feketén tátongó szakadékába. Oly vak és ügybuzgó ez az érzéketlenség, hogy Krischan szinte már ellenszenvessé válik.
 
A mű egyébként nem titkolja az első eset elkövetőinek kilétét, inkább a reakciójukat és viselkedésüket vizsgálja. Míg az időközben kétgyerekes családapává lett Timo csak bűntársként vett részt a hajdani gyilkosságban és látszólag teljesen új életet kezdett, addig barátja, a bűncselekmény valódi elkövetője, Peer Sommer minden aggodalom nélkül folytatja akkori életét. Elképesztő kontraszt húzódik a két régi barát között, hisz egyikőjük szabadulni igyekszik bűnös hajlamától és a múltban elkövetett szörnyűséges tettől, míg a másik nyugodtan éli tovább a köztiszteletben álló gondnok életét, leplezve abnormális vágyait, amelyeket teljesen természetesnek érez.
 
Bo Odar a fő karakterek mellett rengeteg más szereplőt is felvonultat a film során, akik mindannyian hozzátesznek egy-egy olyan árnyalatot a film lelki és érzelmi palettájához, amely teljesebbé teszi a képet. Megismerjük például David Jahnt, a fiatal rendőrnyomozót, aki még mindig félőrült a felesége halála miatt, az ügy megoldásával pedig enyhíteni próbálja saját veszteségét. Eközben gyakran kezdeményez tétova beszélgetéseket Elenával a fájdalmáról és annak feldolgozásáról, megnyugtató válaszokat azonban nem kap.
 
És ha már a kontrasztokról beszéltünk, akkor nem maradhat ki a felsorolásból Jahn főnöke, az érzéketlen Grimmer sem, akit nem az igazság, hanem a látszat érdekel, embereinek megértésére és segítésére teljesen alkalmatlan, az a kijelentése pedig, hogy a lelki dolgokban ő egyáltalán nem jó, felveti bennünk a kérdést: hogy lehet így jó vezető? A két áldozat és Jahn halott feleségének ellentéteként a rendező egy várandós nyomozónőt is megjelenít, aki egy kis reményt hoz ebbe a komor és lehangoló történetbe.
 
Az operatőr, Nikolaus Summerer – aki egyébként Bo Odarral közösen forgatta vizsgafilmjét – nem marad el a rendező zsenialitásától abban, ahogy a film képi világát megalkotja: a fény-árnyékhatásokkal észrevétlenül erősíti meg a karakterek lelkiállapotát, hangulatát. Zseniális jelenet például, amikor Jahn felügyelőre az irattárban ülve rátör a veszteség érzése, és tombolása közben meglöki a plafonról lelógó lámpát, amely az imbolygása közben hol megvilágítja, hol pedig sötétben hagyja az ifjú nyomozót, aki kétségbeesetten ingadozik a napfényes és az éjfekete lelkiállapotok között. Emellett Summerer gyakori eszköze a plánváltás is: gyakran igen messziről kezd ráközelíteni egy adott pontra vagy szereplőre. Bizonyos jelenetekben így szabályosan „beleszállunk” a karakterbe, vele együtt azonosulunk egy problémával vagy szembesülünk egy újabb információval.
 

Egy lélektani thrillerben nagyon fontos tényező az üresjárat is, hiszen azalatt a néző tudata összeillesztheti az apróbb, a film különböző pontjain elszórt információkat. Erre a képi világ különös, tudatalatti módon is rásegít, így a filmbe simuló információmorzsákat ilyenkor szinte észrevétlenül illesztjük össze és ráébredünk, hogy már majdnem teljes a kép – nemcsak a történetet, hanem a szereplők igazi személyiségét illetően is.
 
A film zenéje egyszerűen hátborzongató. A fő jellemzője a vonósok alkalmazása, ami nagyszerű választás, hiszen ahogy egyre jobban megfeszül a húr a hegedűn, és egyre idegtépőbb hangot facsar ki belőle a zenész, az ember idege is úgy feszül meg, és várja a megdöbbentő eseményt, amely végül megszabadítja majd a hatalmas nyomás alól. S ha ez az esemény a hirtelen beálló csend, amiben végtelenre nyúló másodpercekbe telik felismernünk a természet hangjait – nos, ennél hatásosabban már nem is lehetne a film ezen eszközét alkalmazni.
 
A színészi alakítások terén kiemelni a ’86-os esemény során bűntárs Timót alakító Wotan Wilke Möhringet érdemes, főként a karaktere miatt, hiszen a férfi hihetetlen módon törik össze az újabb gyilkosság híre hallatán. Timo annyira szétesik, olyan tétovává válik, hogy őt szinte jobban sajnáljuk, mint az áldozatok szüleit. A Jahn nyomozót alakító Sebastian Blomberg is tombol a tébolytól, talán még a felvételek közti szünetekben sem lehetett vele normálisan beszélgetni. Részvétet keltő, ahogy a fájdalom hullámokban tör rá, a következtetései pedig logikusak, úgyhogy a nyomozó egyszerűen lehengerlő szereplő.

Katrin Saß ezzel szemben csendesen, mégis hihetetlen átéléssel alakítja Elena Lange szerepét, és ha csak utólag is, de rájövünk, hogy némasága alatt micsoda fájdalom lakozik. A Peer Sommert alakító Ulrich Thomsen ezúttal is együtt él a karakterével, olyan könnyedséggel és természetességgel alakítja a pedofil gondnok szerepét, mintha ez a hajlam nem egy torz vonása lenne emberi mivoltának, hanem egy teljesen átlagos jellemzője. Burghart Klaußner mániákus, régi megoldatlan ügyét ezúttal felgöngyölíteni próbáló, érzéketlen nyugdíjas nyomozó szerepében nyújtott alakítása viszont inkább csak helyenként ugrik ki. A színész remekül játssza az ügyet különös módszerekkel megoldani akaró rendőrt, mégis csak a rá fókuszáló jelenetekben jön át ez a karakter, mellékszereplőként azonban nem igazán érezzük a figura súlyát.
 
Ami a film hibáit illeti, csak a történet vége felé csúszik be egy-két logikai baki: például kiderül néhány részlet, amely az eset megoldásnak megkönnyítését szolgálja, ám ezek a részletek olyan váratlanul bukkannak fel, hogy az ember elgondolkozik: ezt eddig miért nem tudtuk? Bizonyos kulcsfontosságú információt pedig szinte teljesen figyelmen kívül hagynak a szereplők, ami megint csak hiányérzetet kelt a nézőben. Ezt leszámítva viszont, ahogy az eddigiekből kiderült, a Néma csönd egy hihetetlen körültekintéssel és profi módon összeállított és megvalósított filmművészeti alkotás - az elsőfilmes Baran Bo Odar veterán rendezőket megszégyenítő alapossággal készítette el megrázó, hiteles és különleges művét.