Főkép

Az idei nyár bővelkedett képregény-adaptációkban és látványos produkciókban, azonban az ötletesebb popcorn-filmek rajongói jó ideje egy augusztus végi bemutatóra vártak: ekkor mutatkozott be hazánkban Jon Favreau legújabb alkotása, a Cowboyok és űrlények. A rendező képes hangulatos, könnyed és humoros nyári filmeket készíteni, ezt már bebizonyította a Vasember első és második részével, emellett az érdekesnek tűnő téma és a neves szereplőgárda is a mozitermekbe csalogathatta a közönséget. Talán egy kicsit csalódtunk a vetítés során, de legalább nem szórakoztunk rosszul.
 
A XIX. század második felében a cowboyok hatlövetű coltjukkal és macsó kiállásukkal uralták a vadnyugatot, hódították meg a női szíveket és utazták be lovaikon a prérit. Ekkor látogatnak a Földre az űrlények, akik minden megjelenésükkor pusztítanak és embereket rabolnak el. Ezzel egy időben a helyi marhakereskedőtől rettegő kis bányászvárosban feltűnik egy furcsa karperecet viselő férfi, aki nem emlékszik semmire, rögvest zűrbe keveredik a lakossággal, és a sors furcsa fintora révén a város elrabolt lakói után ered a kereskedő, egy különös hölgy és néhány életben maradt helyi (köztük egy gyerek és egy kutya) társaságában.
 
A produkció hét forgatókönyvíróval is büszkélkedhet – köztük a Lost és A rejtély sorozatok feszültségkeltésben profi, valamint a Transformers mozik látványos kavalkádjáért felelős írójával. Ennek ellenére a legtöbb gond a történettel van, ugyanis csak nehezen sikerült összehozni a western filmek feszült légkörét a sci-fik jellegzetes akcióelemeivel, s az így kialakuló végeredmény kissé zavaros lett. Felvonultatja a két műfaj összes fellelhető közhelyét, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne rajta jól szórakozni – hiszen hiába láttuk már ezerszer a vadnyugati kisváros minden konfliktusát vagy az űrlényekkel való harcias találkozás momentumait, a kettőt eddig még senki nem próbálta keverni.
 
Favreau talán jó húsz-harminc évvel elkésett alkotásával, ami manapság már csak nehezen rúghat labdába a többi hasonlóan nagyszabású, ámde ötletesebb megoldásokkal bíró filmmel szemben. A Vasemberekben jól működő humornak és könnyed szellemességnek itt csak a magját találjuk meg, s igaz ugyan, hogy kitartóan próbálkoztak izgalmas pillanatokat teremteni, ez csak ritkán párosult a közepesnél nagyobb lendülettel. Megmarad a délutáni matinék kalandfilmes világában, ennél többet nem szabad tőle várni, s akkor korrekt kikapcsolódás lehet.
 
A karaktereket tekintve sem túl rózsás a helyzet, nem erőltette meg magát az íróstáb, inkább csak újranézett néhányat a hatvanas és hetvenes évek klasszikusnak számító pisztolyhősös alkotásai közül. Az amnéziás főhős figurája még rejt magában néhány lehetőséget, mégis nőnemű társához fűződik a film egyetlen meglepetése – rajtuk kívül túl sok eredeti ötletet nem találunk. Ez utóbbit legjobban a marhakereskedő alakja szenvedi meg, akinek sajnos más szerepe nem igazán volt azon kívül, hogy Harrison Ford munkát kapott. Pedig a lassan hetvenedik életévéhez közelítő akciósztár mindent megpróbált, amit a nem túl bő repertoárja megengedett, de nem ellensúlyozhatta szerepének gyengeségeit.
 
A színészi gárda többi tagjának sem kellett tehetségét meghaladó teljesítményt nyújtania. Indiana Jones jobb pillanatait idézve Daniel Craig tiszteleg a zsáner öregje előtt, oldalán a bájos Olivia Wilde-dal, aki a Doktor House című sorozatban azért többet csillogtatott meg a tehetségéből. A mellékszerepekben Sam Rockwell vagy Walton Goggins hozza ki a maximumot a karakteréből, akiknek egyébként több megmosolyogtató pillanatot is köszönhetünk.
 
Ha nem venné ennyire komolyan magát, és nem akarna nagyobb durranásnak kinézni, mint amekkora, könnyebb szívvel írnám, hogy azonnal a mozikba kell látogatni, de így csak annyit merek mondani, hogy egy délutáni programnak ideális. Annak ellenére, hogy elmaradt az elvárásoktól, még kellemesen el lehet tölteni az időt a gördülékenyen pergő cselekmény és a kalandos jelenetek bűvöletében, csupán el kell engedni magunkat és nem szabad túl sokat gondolkodni.