Főkép Julie Kohler-vel valami történt. Nem tudjuk, hogy mi, nem tudjuk, hogy mikor, de a nő valamiért szörnyű bosszút készül állni. Öt férfi, akik között látszólag semmi kapcsolat nincs. Egy nőcsábász, egy álmodozó, egy politikus, egy festő és egy maffiózó. Nem szomszédok, nem járnak egy klubba, egyáltalán semmi közük egymáshoz. Mégis, Julie mind az öt férfit meg akarja ölni. Miért? Mert azok a legnagyobb bűnt követték el ellene, amit csak ember elkövethet egy másik ellen.
 
Julie Kohler menyasszony volt. Nem feketében és egyáltalán nem boldogtalanul, épp ellenkezőleg, földöntúli boldogságban úszott. Vőlegényén kívül soha nem szeretett más férfit. De aztán történt valami. Valami, ami miatt öt férfinak kell meghalnia Julie kezei által. A nő már nem az a boldog Julie, aki valaha volt. A bosszú menyasszonya lett, aki feketébe öltözött. Nem kegyetlen, nem gonosz, egyszerűen csak egy igazságra szomjúhozó nő. Nem keres mentséget tetteire. Teszi, amiről úgy érzi, hogy tennie kell. Egyszerűen igazságot oszt.
 
A film szerkezete nagyon érdekes: a történet közepéig csak részleteket ismerhetünk meg. Addig csak a nő nevét tudjuk meg és a kifinomultságát ismerjük fel. Minden férfival azon a módon bánik el, amely az áldozathoz a leginkább illik. Csodálatos és egyben borzongató is ez a módszer. Majd a harmadik bűnös elmeséli a történteket. Nem a nézőnek, hanem Julie-nek, azért, hogy az életét mentse. „Baleset volt” – mondja, és valóban annak is érezhetnénk, ha nem látnánk, hogy miért is történt, és legfőképp, ha Julie mélységes bosszúja és veszteségének hatalmas súlya ekkor már nem nehezedne ránk is. Egy pillanat alatt válik bizonyossá az, amit eddig halványan sejthettünk, és itt már nem tudjuk semlegesen szemlélni a történteket: akaratlanul is Julie mellett foglalunk állást. Ezt pedig még hangsúlyosabbá teszi, hogy Julie ezúttal egy apát gyilkol meg, de még ekkor sem érezzük gonosznak a tettét.
 
A film ekkor éri el az egyik csúcspontját: így már értjük, hogy mi is történt. Ezután pedig még súlyosabban nehezedik ránk a bánat, hisz újra és újra láthatjuk a Julie-t megtörő eseményt. Ettől a ponttól kezdve pedig már nem fontos a bűnösök halálának pillanata, hiszen a „áldozatok” halálának pillanata helyébe Julie összeomlásának oka lép.
 
A film másik csúcspontja pedig akkor érkezik el, amikor Julie úgy dönt: engedi, hogy elfogják és börtönbe zárják, mert csak ilyen módon kerülhet utolsó áldozatának közelébe, így mutatva be, hogy a földi igazságszolgáltatás neki már nem árthat.
 
A beteljesedés pillanatát különösen kihangsúlyozzák: nem látjuk a tettet, de tudjuk, hogy megtörtént, az ötödik férfi is meghalt. Ebben a pillanatban már senki sem mozdul, csak a börtön üres folyosóját szemlélhetjük és felcsendül a film nyitójelenetének zenéje is, Mendelssohn nászindulója. Az a pár másodperc, mely marad még a filmből, a gondolatoké: felfogjuk, hogy Julie sikeresen beteljesítette bosszúját, megértjük a tett mérhetetlen súlyát. Erre már többször is kaptunk időt a film folyamán, ez az utolsó alkalom mégis más. Olyan ez, mint amikor egy jó bort kóstolgatunk: lötyögtetjük a pohárban, forgatjuk a szánkban, ízleljük fenséges aromáját és a végén egy pillanat alatt önt el minket a gyönyör.
 
A film rengeteg allegorikus jelenetet tartalmaz, melyeket a ruhák, a szereplők, a díszletek, a jelenetek elrendeződése hangsúlyoz ki még jobban. A kamerák helyenként lassú mozgása, a helyszínek panorámaszerű megjelenítése mind-mind időt ad nekünk a gondolkodásra, így még jobban belénk ivódnak a jelenetek. Ám mindenekelőtt a zene az, ami a lelkünk mélyére hatol és eltakarít onnan minden akadályt, hogy a látottak a legbelsőbb énünkbe égessék bele magukat. Szinte bűn lett volna kihagyni a film elejéről és végéről a nászindulót. Olyan bűn, melynek elkövetése nem illett volna Truffaut-hoz. A zene ugyanis végig hangsúlyosabbá teszi a látottakat, és Bernard Hermann nagyszerű munkát végzett a megkomponálásával.
 
Az áldozatok közül egyébként a leghosszabban a művésszel foglalkozik a film: Julie nem öli meg, szinte érezzük, hogy nehezére esik megtenni vele azt, amit a többiekkel. Ezáltal Truffaut még jobban kihangsúlyozza a művész pozitív szerepének fontosságát: a művészet nem pusztító, hanem alkotó, a művésznek pedig a világ jobbá tevőjének kell lennie, nem pedig megrontójának.
 
Truffaut eme filmjében is a szerelem és a halál közelségét éreztette. Már maga a cím is erre utal, akaratlanul is a tragikus szerelmet idézve elénk. A rendezés pedig igen jól érzékelteti, hogy milyen kegyetlen is lehet az élet, micsoda megpróbáltatásokon kell keresztülmennünk, de állhatatosnak és kitartónak kell maradnunk mindvégig.
 
A színészek egytől egyig kiemelkedőt alakítanak a filmben, Jeanne Moreau-t viszont már csak a karaktere miatt is érdemes külön megemlíteni. Moreau minden egyes percben beleéli magát a szerepébe, és az állandóan körülötte lengő bánatot oly mélyen és érzékletesen tárja elénk, hogy ezzel már-már a türelmünket teszi próbára. Sokszor már azt hisszük, hogy eleget játszott az áldozattal, de még mindig nem öli meg. A rendező így érzékelteti velünk a nő hihetetlen kitartását.
 
A film a francia új hullámra jellemzően sokszor lassú, elmélázó, a megjelenő gondolatok felfogására időt hagyó alkotás, így azoknak ajánlott, akiknek van két szabad órájuk, és utána sem kívánnak sehová sietni, ehelyett szívesen ízlelgetik még hosszú időn keresztül a film által keltett érzéseket, esetleg újra leülnek végignézni az alkotást. Mert egyszer megnézni biztosan nem elég!