Főkép Ugyan az Alien – Nyolcadik utas: a halál annak idején nem teljesen hozta meg a várt anyagi hasznot, mivel Ridley Scottnak egészen új köntösbe sikerült öltöztetnie régtől ismert motívumokat, opusa mégis hamar sci-fi kultuszfilmmé vált, rajongói között pedig ott volt James Cameron, egy feltörekvő, ifjú rendező, aki pályáját egy közel sem ennyire ismert tudományos fantasztikus mozival indította, ám éveken át azt tervezgette, hogy saját felfogásában megírja és megrendezi az Alien folytatását. Ehhez végül a Terminátor elsöprő sikere biztosította a feltételeket, Cameron pedig hozzálátott, hogy filmre vigye a történetnek az elpusztíthatatlan idegen lényeket egy egészen más szemszögből láttató verzióját.
 
A cselekmény felépítése még nagyban hasonlít az eredeti filméhez. A Weyland-Yutani Corporation megtévesztéssel ráveszi az idegenek és az ember első összecsapásának egyetlen túlélőjét, Ellen Ripleyt, hogy kísérjen el egy tengerészgyalogosokból álló különítményt az LV426 nevű bolygóra, mivel a nagyvállalat ottani, bolygómérnöki teendőket végző kolóniájával megszakadt a kapcsolat. Miután a csapat a bolygó egyetlen épületegységére korlátozott területén felfedezi az idegenek pusztító tevékenységének jeleit, az eseményeket szinte valós időben követhetjük – lényegében a drámai sűrítés eme klasszikus módszere az egyetlen elem, amely a rendezői technikát tekintve is összeköti Cameron moziját Ridley Scott önálló fikciós univerzumot létrehozó filmjével.
 
Amennyiben viszont eltekintünk ettől az aspektustól, az Aliens az első film éles ellentétének bizonyul, hiszen amíg az Alient elsősorban a visszafogottság és az évszázados – tehát relatíve időtlennek mondható – irodalmi hagyományok továbbéltetése jellemezte, amivel együtt járt a szinte teljes akciótlanság és az információ-visszatartás keltette feszültség, addig James Cameron mozija a vietnami háború alig leplezett allegóriája, melyben akármiről legyen szó, legfeljebb ideig-óráig borulhat rá lepel, a történet pedig sodró lendületű események sorából áll össze. Az egész egyetlen kockázatos bevetés, melyben a lehengerlő tűzerővel támadó földi csapat (voltaképp az amerikaiak) sokáig nem bírnak el a terepet jobban ismerő „őslakos” idegen lényekkel (akik a vietnami dzsungelharcosokat testesítik meg).
 
Nem hiányzik a nyílt drámai konfliktus, valamint az érzelmekre ható mellékszál sem: Ripley (akinek szerepét a gyártó és a rendező közötti vita után végül ismét Sigourney Weaver kapta meg) viszonylag hamar – ám voltaképp sajnos túl későn – átlát a nagyvállalatot képviselő Carter Burke (Paul Reiser) mesterkedésein, ugyanakkor jószerével anya-gyermek kapcsolatot alakít ki a telep magányos túlélőjével, a sokáig szerviz- és szellőzőjáratokban, szemétkamrákban bujkáló „Newt” becenevű kislánnyal (Carrie Henn) – és kettejük egymásra találása még a cselekménybonyolításban is fontos szerepet játszik majd.
 
Hogy még inkább kihangsúlyozza a nagyvállalat képviselőinek, mindenekelőtt Burke-nek embertelen, haszonleső kegyetlenségét, Cameron a robotika három asimovi törvényének engedelmeskedő androidra, Bishopra (Lance Henriksen) „cseréli le” a labilis és gyilkosságra is képes Asht. Ugyanezt erősíti a Weyland-Yutani társaság szobáinak steril fehérsége és a sötét színektől uralt, lepusztult telep, no meg az ezúttal hosszan és nagy számban mutatott, fenyegetően fekete idegenek közötti kontraszt.
 
A film elkészültekor minden adott volt tehát a kritikai elismeréshez és a jelentős bevételhez, és az Aliens nem is okozott csalódást. A mozivetítések összesen több mint 77 millió dollárral gazdagították a forgalmazót, a film pedig (a legjobb hang- és a legjobb vizuális effektusokért) két Oscart és öt Oscar-jelölést kapott. És ugyan a valóban tudományos igényű fantasztikum elkötelezettjei számtalan kivetnivalót találtak a megvalósítás logikájában, az Aliens – A bolygó neve: halált semmi sem menthette meg attól, hogy igazi közönségfilm legyen.