Nem vénnek való vidék (film)
Írta: Németh Dániel | 2009. 12. 22.
Zseniális filmről nehéz papírolvasztó túlzások nélkül írni, mert az óhatatlanul is visszás érzéseket kelt, szkepticizmust és ellenkezést vált ki. Egyszerűbb, ha azzal kezdem, hogy a Nem vénnek való vidék nem olyan jó film. Csak akkor meg nem mondok igazat. Mert olyan!
Llewelyn Moss átlagos ember, előfordul, hogy hibázik. Egyik műszakja során talál egy teherautót, amit békésen őriz egy csapat hulla. A félresikerült drogügylet további maradványa egy platónyi heroin és kétmillió dollár. Utóbbit felmarkolva hősünk eltűnik a sötétben. A sötétség meg a nyomába ered...
Az eset olyan erőszakhullámot korbácsol, melyet még a törvény megfáradt őre, Bell seriff sem képes megfékezni. Tulajdonképpen nem is akarja. Fáradt, rezignált, kimerült a saját hatástalanságától. A kopár texasi tájat szemlélve nem lát mást maga körül, csak reménytelenséget. Ő a Harang, passzívan üzen, csak rezonál a változónak tűnő változatlan világra. Moss megpróbál egérutat nyerni, de próbálkozásai csak hatástalan, szánalmas kalimpálások, hiszen üldözője, Anton Chigurh (az átszellemült, kellően elmebeteg Javier Bardem) fölényesen játszadozik áldozataival, pénzfeldobással dönt az életükről - őt nem a bosszú, hanem az élvezet vezeti. Az érmefeldobás elnyújtott mentális kínzásától pedig mi is kikészülünk. Nem lehet simán megúszni...
A Coen-tesók meglepően hűek maradtak a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy regényéhez. A forgatókönyv parádés, mind a történetvezetés, mind a dialógusok szempontjából. Nehéz elhinni, de a minimál zenét alkotó Carter Burwelltől kezdve, a látványtervezőn át, egészen az operatőrig, mindenki a legjobbját adta Coenék kezébe, ők meg gyurmáztak valami különlegességet. Mégis jó páran csalódottan markolásszák majd a popcornos zacskót, mert nem azt kapják, amire számítottak. Annál jóval többet – csak egyeseknek a több ezúttal kevesebb lesz. Aki hajlandó az erőszakos krimi mögé tekinteni, elnyeri jutalmát.
A film a sors, a szabad akarat, az eleve elrendelés kérdését, a döntések hatását, a véletlen szerepét járja körül. A jelen nem más, mint két megsemmisülés közti pillanat, amit döntéseinkből következő tetteinkkel mi töltünk ki. A változás pedig illúzió…
„Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem telik: akármicsoda helyre a folyóvizek siessenek, ugyanazon helyre térnek vissza. (…) A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.” (Préd 1:7,9.)
Kapcsolódó írás: