Főkép

A huszadik század második felének muzsikáját fundamentális változások jellemezték. Ennek okai nem kizárólag a mechanikus reprodukcióban (a gramofon-lemezben) keresendők, hanem a késői modernizmus és a rákövetkező irányzatok kilátástalan útkeresésében is: a funkcionális zene térvesztésében, a magas és alacsony kultúrák közötti határok elmosásában és a kettő közti átmenetek kiépítésében.

És ezen nem egyszerűen a gershwini, bartóki próbálkozások, a népzene klasszikus műfajokba való beépítése értendő.
Az átfedések létrehozásának mikéntjét sokkal eklatánsabban példázzák John Zorn kísérleti kompozíciói, melyekben a populáris slágerek, az extreme noise core és a valós vagy látszólagos aleatorika keveredik itt-ott dzsesszes, a következő pillanatban pedig már kortárszenei köntöst öntve magára.

A Zornéval rokon lelkű, besorolhatatlan stílusban alkotó zeneszerzők családfájának egyik prominens hajtása a Nadia Boulanger-tanítvány Astor Piazzolla.
A nuevo tango „feltalálója” olyan komponisták partitúráiból merített ihletet, mint Ravel, Sztravinszkij, vagy épp a mi Bartókunk. Az ő, gyakran formalista, s szigorú ellenpontra épülő zenéjüket ötvözte a jazz és a hagyományos tangó elemeivel.

Piazzolla darabjai éppen ezért kategorizálhatatlanok. Jómagam többnyire tradicionális kamara- vagy nagyzenekarral hallgatom egyedi hangvételű tangóit, s ezekben - de a magyar Quartet Escualo előadásában úgyszintén - a szerzemények klasszikus jellegű megszerkesztettsége, a tanult, kontrapunktikus szólamvezetés és a magas fokú intellektualitás dominál.

Ezzel szemben, amikor Piazzolla kvintettje szólaltatja meg a számokat, letagadhatatlan a dzsesszes alaptónus.
Piazzolla lehunyt szemű tangóharmonika-játéka oly szenvedélyes, átélt és magával ragadó, amihez foghatót csak a nagy jazz-muzsikusoktól hallani.
A zenekar többi tagja pedig eleve jazzistaként játszik a hangszerén, melyek között a nejlonhúros spanyolgitár helyett az ércesebb elektromos jazz-gitárt kapott helyet.

Vagyis ha akarjuk, így, ha akarjuk, úgy viszonyulhatunk e zenéhez; kedvünk szerint húzhatunk rá ilyen vagy épp olyan címkét. Ami nekem modern, de élvezetesen dallamos klasszikus zene, az másoknak, s magának Piazzollának is felkavaró, lenyűgöző, lobbanásveszélyes jazz-muzsika.

Így aztán a darabok ekként és akként is megállják a helyüket. Ez pedig kizárólag az igazán nagyok műveit jellemezheti. Ahogy Bach is bármilyen hangszer-összeállításban eljátszható, úgy Piazzolla szerzeményei sem veszítenek erejükből pusztán amiatt, ha visszafogottabban, kevesebb szabadsággal játsszák el azokat.

És fordítva.

Az eredeti Piazzolla-felvételeket és -fellépéseket épp ezért rendkívül tanulságos meghallgatni, s ha tehetjük, megnézni is. A montreali jazz fesztiválon készült felvétel jól példázza a tökéletes pillanatot, amikor az előadók és a közönség teljesen egymásra találnak, egymást tüzelve gerjesztik az életre szóló élményhez szükséges hangulatot.

Sajnos a képminőség sok kívánnivalót hagy maga után (mintha egy elnyűtt VHS-videót néznénk), de a DVD-hang, no meg az immár csak felvételről felidézhető látvány százszorosan kárpótol minden kis hibáért.

Az együttes tagjai:
Astor Piazzolla - tangóharmonika
Pablo Ziegler - zongora
Fernando Suárez Paz - hegedű
Oscar López Ruiz - elektromos gitár
Héctor Console - nagybőgő

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lunfardo
2. Muerte del Angel
3. Resurrección del Angel
4. Tristeza de un Doble A
5. Adiós Nonino
6. Chin Chin
7. Otono Porteno (des Quatre Saisons de Buenos Aires)

Kapcsolódó írás:Koncert: Quartett Escualo – 2008. február 9., Óbudai Társaskör