Főkép

John Carney, a The Frames ír banda volt basszerosa által írt és rendezett Once című film 17 nap alatt, mindössze 160 ezer dollárból készült. Mindez önmagában nem sokat árul el sem a minőségről, sem a tartalomról.
Aki azonban látta a Mielőtt felkel a nap, illetve a Mielőtt lemegy a nap című filmeket, az nagyjából tudhatja, mire számítson mind tartalom, mind megközelítés, mind pedig operatőri munka tekintetében.
Egyszóval remek, hatás-és effektmentes alkotásra, bármiféle manír nélkül, hétköznapi, egyszerű szereplőkkel.

Akik mégis különlegesek, hiszen a művészet uralja a lelküket. A zene az, ami összeköti őket egymással, a lányt és a fiút. Sokat nem akarok elárulni a történetről, hiszen úgy érvényét vesztené a film (bár meg merem kockáztatni, még úgyis nagy élményt jelentene).
Ennyit azonban igen: a lány Csehországból került Dublinba kislányával együtt, s gyermeke apja pedig hazájában maradt. Virágot árul az utcán, s gazdagok lakását takarítja.

A srác az apja porszívóüzletében dolgozik, szabadidejében pedig kiáll az utcára gitározni és énekelni. Épp egy ilyen estén bukkan fel a lány, aki beledob tíz centet a gitártokba. Kiderül róla, hogy zongorázni szokott egy zeneboltban, mivel saját hangszere nincs.
Ezután már nem is emlékszem pontosan a sztorira, a dallamok és a hangulatok vittek magukkal a film végéig.

A Once számos fesztiváldíjat nyert. Megkapta a Sundance közönségdíját, a legjobb betétdalért járó Oscar-díjat, a Rotten Tomatoes-on (www.rottentomatoes.com) 97%-on áll jelenleg.

Egy internetes portálon találtam rá egy írásra, mely a filmet méltatja. Úgy gondolom, nem plágium idéznem belőle néhány gondolatot, mert nagyon jól illusztrálja mind a film, mind pedig a mai filmipar jellemzőit:
„Ritkán látni manapság ennyire őszinte és intelligens filmet (igenis a független filmekben van a jövő, minőség és igényesség tekintetében már régóta utcahosszal vezetnek Hollywood előtt, ahol a pénz amúgy is gyakran kreativitás gátló tényező).

Bár azért tegyük hozzá, én inkább romantikus drámaként definiálnám a Once-ot, mivel bizony az átlagmusicalekkel szemben itt nem azért fakadnak dalra, mert a műfaj azt kívánja meg, hanem mert az a történet menetéből egyértelműen következik, ráadásul ezek a jelenetek tökéletesen illeszkednek a cselekménybe.

Pofonegyszerű, mégis teljesen hiteles és életszerű sztori (állítólag Carney személyes élményein alapul, aki évekig távkapcsolatban élt londoni barátnőjével), de a forgatókönyv mellett a legnagyobb meglepetés mégis a két amatőr színész főszereplő, le a kalappal, remekül castingolták őket és kiváló alakítást nyújtanak.

Gyakorlatilag nulla színészi tapasztalattal rendelkeznek (mindketten zenészek a magánéletben – Glen Hansard a The Frames zenekar frontembere, Marketa Iglova pedig zongorista), mégis hihetetlenül jól hozzák az érzelmileg sérült karaktereket, akiket a jóisten is egymásnak teremtett.

Külön plusz pont a rendezőnek, hogy remek érzékkel, nagy ívben elkerülte a hollywoodi „műveket” oly gyakran elborító szirupot és giccses mázat. A történet befejezése pedig az egyik legjobb filmes lezárás, amit valaha láttam.”

Nos, valóban különleges élményt nyújt a szereplők, a zene és a cselekmény, illetve a környezet együttes egymásra hatása. Ezen kívül a soundtrack is nagyon rendben van (akusztikus singer-songwriter kategóriában jelölték a 2008-as Grammy-re!).

Zárógondolatként megjegyzem, bár romantikus film kategóriába sorolják, és valóban nagyon gazdag érzelmekben, jó példa rá, hogy nem csak az erotikus jelenetekkel lehet szerelmessé, szenvedélyessé tenni egy ilyen sztorit. Ugyanis egyetlen csók sem csattan el benne.