Főkép

Zenésznek lenni annyit tesz, hogy az ember állandóan úton van, ha úgy tetszik, egy labirintusban kereng, és igyekszik a közepére jutni. Talán ez a legfontosabb üzenete a nagysikerű, tavalyi Songs from the Labyrinth című lemez kiegészítéseként frissen megjelent kiadványnak, amely egy CD-ből és egy DVD-ből áll.

 

Úton lenni jó, mert az út ismeretlen, és tele van kihívásokkal, amikkel szembe kell nézni. Ettől olyan pokolian izgalmas az egész. A DVD ezen az úton, vagy legalábbis annak egy szakaszán kalauzol minket el, és amikor megérkezünk, minden túlzás nélkül állíthatom, katarzisban lesz részünk.

 

A több szempontból is felejthetetlen DVD vázát egy dokumentumfilm adja. Az első remeklés „pusztán” technikai jellegű. A film maga elképesztően jó. Alig egy óra alatt olyan utazásra visz minket, ami sokáig velünk marad. A narratíva egyszerű: ki volt John Dowland (ebben két zenetudós segít), hogyan találkozott Sting a lantművész Edin Karamazovval, és végül, hogyan készült el a lemez.

 

A felépítése egyszerű, és éppen ezért olyan hatásos. A két zenész Sting birtokán különböző helyszíneken adja elő a dalokat, közben pedig beszélgetéseket hallhatunk a zenészek és a szakértők közreműködésével. Minden egyes dal önmagában is megállná a helyét – már ha lenne olyan adó, amelyik hajlandó ilyen típusú videoklipet sugározni. Okos, nyugodt és biztos kameramunka mutatja a zenészeket, semmi sem vonja el a figyelmünket, nyugodtan lehet koncentrálni a dalokra és az előadásukra.

 

A film készítői azonban nem elégedtek meg Sting – egyébiránt lenyűgöző – birtokával és házával, hanem olyan helyszínre is elvitte a két muzsikust, amely jelentős szerepet játszott Dowland életében. Nevezetesen Firenzébe. Sting és Karamazov egy palota teraszán illetve belső termében muzsikálnak, ami külön pikantériát kölcsönöz a daloknak. Maga Dowland énekelhetett itt, és nem nehéz észrevenni a párhuzamot a két zenész között.

 

Ugyan Dowland képmása egyszer sem bukkan fel a képsorokon, mégis szinte őt láttam magam előtt életre kelni Stingben, aki hosszú ujjú, felhajtott gallérú kabátban, hasított bőr csizmában, egyszerű, fekete nadrágban ül egy széken, és énekel. Vagy éppen a színpadon, hasonló ruhában, egy londoni, templomból átalakított koncertteremben, ötszáz szerencsés hallgató előtt, és itt következett a második remeklés.

 

Valami oknál fogva nem hittem volna, hogy Sting ilyen könnyedséggel énekel. A lemez kapcsán már írtam, hogy ezeket a dalokat nem könnyű elénekelni, és ez valószínűleg alulfogalmazás. Piszok nehezek. Tele félhangokkal, nehéz és kellemetlen ugrásokkal, kitartott hangokkal. Ennek ellenére olyan természetességgel és könnyedséggel énekel, mintha világ életében 16. századi angol dalokat adott volna elő. Pedig ő – mint egy próba alatt megjegyezte – csak egy rock and roll énekes.

 

Aki a lemezével, és most a DVD-vel olyat alkotott, ami minden tekintetben egyedülálló. Fölösleges azon pampogni, hogy hűdenagyonbátor, amiért Dowland-dalokat vett fel. Ugyan. Korunk egyik legnagyobb zenésze, ha valaki, hát ő azt csinál, amit akar.

 

Mert kétféle zenész van. Az egyik tud valamit, és csak azt játssza. Egy életen keresztül. Ne menjünk tovább az AC/DC-nél vagy a ZZ Topnál. Ők – és mellettük még ezernyi muzsikus és banda – azért maradnak meg egyvalaminél, mert abban nagyon jók. Ez megy nekik, ezt szeretik, és ebben próbálnak meg jobbak lenni, ha lehet. Aztán ott van a kísérletező zenész, aki ritkán készít két ugyanolyan albumot. Mert nyughatatlan, mert újra vágyik, mert keresi a kihívásokat. (És persze ott van a harmadik fajta, amelyikről beszélni sem érdemes. Amelyik egyvalamit tud játszani, de lusta és tehetségtelen váltani, próbálkozni, fél, gyenge és csak pénz akar keresni. Belőlük van a legtöbb, nézzünk csak a slágerlistákra.)

 

Egy nagyobb teljesítmény van csupán annál, mint amikor valaki szembenéz a kihívással és elfogadja azt. Amikor megfelel neki, legyűri. Sting ezt tette. De erről is írtam már, nem ismétlem magam jobban a kelleténél. Ami mérhetetlenül szeretnivalóvá teszi őt, becsülendővé, hogy nem misztifikál. Nem motyog arról, hogy jajmilyennehéz volt, hogy életem nagy kalandja, csodálatos élmény, ésatöbbi. Hanem szerényen, okosan és őszintén beszél arról, miért ezt a lemezt és miért most.

 

Kimondatlanul ott lebeg a filmben, hogy Dowland és Sting között sok a közös vonás. Dowland kora brit popsztárja volt, rossz szóhasználattal élve egy trubadúr, és ugyanez elmondható Stingről is. Nem hiszem, hogy a lelki rokonság nélkül Sting ilyen hitelesen, ilyen meggyőzően és ilyen hátborzongatóan őszintén el tudta volna énekelni ezeket a dalokat, ha nem érez valami nagyon mély rokonságot négyszáz évvel korábban élt pályatársával.

 

Ez az „In Darkness Let Me Dwell” című dalban a legegyértelműbb. Az eleve mérhetetlenül sötét dalt Sting úgy adja elő, hogy abba nem lehet nem beleborzongani. Ehhez még hozzáadódik a helyszín, egy pince, és pár pillanatra Sting olyan arcát láthatjuk meg, amit nem lehet elfelejteni.

 

A katarzishoz fantasztikus úton jutunk el. A film elején Sting képben és hangban saját magával énekli kánonban a „Can She Excuse My Wrongs” című dalt. A képi megoldás már önmagában káprázatos, de a slusszpoén a végére marad. Egy nyolctagú kórus érkezik Stinghez, hogy a koncertre próbáljanak. Már akkor sejteni lehetett, hogy komoly dolog van készülőben. Aztán amikor a Stile Antico Choirral közösen előadják a már említett „Can She Excuse My Wrongs” című dalt, csak ülök, és döbbenten nézek. Csoda történt a színpadon, az igazi csodák egyike.

 

Ha ez nem lenne elég, van még egy CD, ugyanezen a helyszínen rögzítették, amin hallható a „Message in a Bottle” két lanttal, valamint Robert Johnson örökérvényű nótája, a „Hell Hound on My Trail”. A DVD-n még belenézhetünk a próbákba, meghallgathatunk egy fantasztikus Karamazov-szólót is. Az élmény teljes.

 

Akkor kattant be nekem valami, amikor a filmet néztem. Már a CD hallgatásakor is volt egy különös érzésem, amit nem tudtam hova tenni. Valahonnét ismerős ez az egész, valamihez köthetem, nem a semmiből jöttek Dowland dalai, nem volt előzmény nélkül a vállalkozás. A DVD-n látható koncertrészlet végén aztán a homlokomra csaptam. Az utolsó nóta nem volt más, mint a „Fields of Gold”.

 

Igen. Sting mesterművéhez köthető a vállalkozás, a kor, a hangulat. A Ten Summoners Tale-hez, ami alkotói pályájának egyik csúcsa. Annak a borítóján látható hasonló helyszínen, hasonló ruhában. Ott énekel hasonszőrű dalokat, persze a modern kor hangulatában. Az a lemez is egy ittragadt trubadúr albuma, egy útkereső utazóé, egy nyughatatlan léleké, aki nem véletlenül rója a köreit a kertjében található labirintusában. Nem tudom, elérkezett-e a közepéhez, de ha igen, akkor csak azért, hogy új labirintust keressen, és addig ne nyugodjon, amíg el nem ér annak a közepéhez is.


A lemezeken elhangzó számok listája:
CD:
1. Flow My Tears (Lachrimae)
2. The Lowest Trees Have Tops
3. Fantasy
4. Come Again
5. Have You Seen The Bright Lilly Grow
6. In Darkness Let Me Dwell
7. Hell Hound On My Trail
8. Message In A Bottle

DVD:
1. Come Again
2. Project Origin
3. Can She Excuse My Wrongs
4. The Lute And The Labyrinth
5. The Lowest Trees Have Tops
6. Flow My Tears
7. Dowlands Exile
8. Clear Or Cloudy
9. Political Intrigue
10. Have You Seen The Bright Lily Grow
11. Weep You No More Sad Foutain
12. Le Rossignol
13. Religion
14. Sting And The Lute
15. Come, Heavy Sleep
16. In Darkness Let Me dwell
17. Choir Rehersal
18. Fine Knacks For Ladies
19. Can She Excuse My Wrongs

Bónusz:
20. A próba képei a St. Luke templomban
21. Koncert a St. Luke templomban
22. Edin Karamazov szóló
23. Interjúk Stinggel és Edin Karamazovval
24. Fotógaléria

Diszkográfia:
The Dream Of The Blue Turtles (1985)
Bring On The Night (1986)
...Nothing Like The Sun (1987)
The Soul Cages (1991)
Ten Summoners Tales (1993)
Fields Of Gold - The Best Of Sting (1994)
Mercury Falling (1996)
Brand New Day (1999)
...All This Time (2001)
Sacred Love (2003)
Songs From The Labyrinth (2006)
Journey & The Labyrinth - The Music of John Dowland (2007)

If on a Winter’s Night… (2009)
Symphonicites (2010)
Live in Berlin (2010) koncert DVD