FőképNekem a zene csak zene. Vagy jó vagy rossz, vagy tetszik vagy taszít, esetleg megmozgatja a fantáziámat valami különleges, egyedi hangütéssel, bonyolultságával vagy egyszerűségével. A szöveg emellett puszta díszítmény, harmónia féregnyúlvány, ami - ha nem simul tökéletesen bele a háttérbe, vagy nem emelkedik ki belőle csengő vezérszólamként -, legfeljebb rontani tud az összhatáson.

És meglehet, hogy tévedek. Méghozzá súlyosan. Hiszen a szöveg akár valódi üzenetet is hordozhat, és nem elképzelhetetlen, hogy kizárólag ezért születik meg az alkotás, és (hogy egy klasszikust idézzek) kizárólag ezért „szól a gitár”, ezért „pörög a dob”, ezért „gyúlnak a fények”, és semmi másért, csak ezért írják a dalt.

E „korszakalkotó” felfedezést az Evanescence koncertfelvételét közreadó CD-hez csapott DVD (vagyis inkább fordítva) videoklipjeinek több tucatszori megtekintésekor tettem. Ezúttal ugyanis egyre kevésbé sikerült elvonatkoztatnom az üzenettől, nem meghallanom a szövegekbe bújtatott, immár képileg is megerősített társadalomkritikát.

A keresztény zenekarként indult, Little Rockból származó csapat végtére is nem tudja teljesen meghazudtolni önmagát. A legütősebb dalok (nyilván ezek kerülnek fel a televíziós zeneadók klipslágerlistáira) önámításról, hazugságról, úttalanságról, a fogyasztói társadalom valótlanul tökéletes ikonjainak frusztráló mindenütt-jelenlévőségéről szólnak.

E klipekben mindennél jobban megmutatkozik a minden szintjén mediatizált posztmodern kor iróniája (talán maga a posztmodern irónia): ahhoz, hogy sokakhoz eljuthasson az üzenet, be kell tagozódni, fel kell adni tiszta és nemes elveinket.
Ám fogyasztási cikké válva elkerülhetetlenül prostituálódunk, pénzre, ha nem is aprópénzre, mindenesetre mocskos dollárokra váltjuk a tehetségünket.

Vajon mindenkinek meg kell járnia a sötét oldal poklát, aki győzedelmeskedni akar, miként Luke Skywalkernek is magán kellett éreznie a Sötét Oldal leheletét ahhoz, hogy letaszíthassa trónjáról Palpatine császárt?
Vajon a Star Wars alkotói ugyanazt érezték meg, ugyanazt élték át kontraszelektív értékrendeken alapuló világunkban, mint a keresztény-gyökerű, de gótikus külsőségeket választó metálcsapat?

Mi sem mutatja jobban eme állapot skizoid mivoltát, mint hogy a párizsi rajongók roppant tábora a koncerten gátlások nélkül villázik? Vajon nem látják, érzik, tudják mind, hogy a sátán jele cseppet sem illik Amy Lee és az Evanescence valós image-éhez?
Vagy ennyire megtévesztették már mind közönségüket, mind önmagukat, hogy bárki, mindenki elhiszi: saját lelki-szellemi értékrendjük ellen fordulva igyekeznek eladni magukat, és a pénzszerzés, a meggazdagodás lett egyetlen céljuk?
Talán igen, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy a gótikus keretek (a rémregény, a vámpírtörténetek, a természetfeletti tudományos fantasztikum) mindig is az épp fennálló rendet próbálta aláásni, virágnyelven, a popularitás kvázi-sekélyességének álarcába bújva kritizálni.

Pontosan ezt teszi - legalábbis remélem, hogy nem tévedek -, az Evanescence is. Nem Istenbe vetett hitüket tagadják meg, nem a kereszténységet vetik el (hacsak nem intézményesített, korszerű módon anyagiassá vált formájában), hanem az önmagukat folytonosan megtévesztő tömegeket.
Ha nem így lenne, miként értelmezhetném az együttes logójában feszülő keresztet, a Krisztus szenvedésével asszociálható töviseket a menüben? És miként értelmezhetném a puszta tényt, hogy Amyéknek végül is sikerül megszólítani engem is, s nem csak zenéjükkel?

Maga a párizsi koncert sem csalódást nem okozott, sem különösebb lelkesedést nem váltott ki belőlem. Mióta digitálisan rögzített szólamokkal kiegészítve játszanak a bandák, túlzottan sok ötletességet, izgalmas fordulatot nem várhatunk el egyetlen élő fellépéstől sem.
Elmúltak már azok az idők, amikor negyedórás szólókkal, lélegzetelállító kiállásokkal leptek meg minket a rock virtuózai. Ha mégis megjelenik egy-kettő szólómániás formáció, többnyire az idősebb korosztály vevő a muzsikájukra, vagy zenéjük rétegzene marad.

Az Evanescence pedig, úgy tűnik, épp az ellenkező irányba halad.

Ezért fontos a látvány; látni, ahogy a számok életre kelnek a színpadon, ahogy a stroboszkóp-effektekkel mintegy révületbe csalnak minket a világítástechnikusok, ahogy Amy igazi gótikus dívához illően megrészegíti a közönséget.
A CD-melléklet, melyből hiányzik a képi többlet, így legfeljebb „ha-ló-nincs-jó-a-szamár-is” jellegű pótlék, ha épp nem lenne nálunk a villamoson, buszon vagy metrón hordozható DVD-lejátszó. (Persze valahol azért örülök neki, hogy így is élvezhetem a zenéjüket, csak...)

A „Missing”, a CD-re rákerült egyetlen, korábban ki nem adott stúdiófelvételnek pedig elégnek kell lennie ahhoz, hogy az igazi rajongó gondolkodás nélkül lecsapjon az Anywhere But Home-ra, nehogy akár egyetlen szám is hiányozzon a teljes gyűjteményből.

Ha már szóba került a képi információ, nem szabad elsiklani afelett, hogy a rendező igyekezett filmes - néha művészi, néha zavaró - hatásokkal színesíteni az előadást, tehát nem közönséges koncertvideót kapunk, hanem olyan vizuális alkotást, amin mindenképp eleget dolgoztak.
Hogy a végeredmény milyen, mindenki döntse el maga.

Nekem bejött, de megértem azokat is, akik fanyalognak, elsősorban a hangminőség miatt. De kérdem én, mit akarunk egy élő előadástól, ha nem látványt és a régi, jól ismert dalokat? Ezt pedig hiánytalanul megkapjuk, még ha hallottam is jobban kikevert (esetleg digitálisan kijavítgatott, feltupírozott), „meggyőzőbb” koncertfelvételeket.
A videoklipek miatt viszont mindenképp megérte leemelni a polcról a dobozt, és azt is garantálhatom, hogy kellő hangulatban megunhatatlan mindegyik darab.

Az együttes tagjai:
Amy Lee - ének, zongora
Rocky Gray - dob
John LeeCompt - gitár
Terry Balsamo - gitár
William Boyd - basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Haunted
2. Going Under
3. Taking Over Me
4. Everybody’s Fool
5. Thoughtless
6. My Last Breath
7. Farther Away
8. Breathe No More
9. My Immortal
10. Bring Me To Life
11. Tourniquet
12. Imaginary
13. Whisper
14. Missing (csak a CD-n)

Videoklipek:
1. My Immortal
2. Everybody’s Fool
3. Bring Me To Life
4. Going Under

Diszkográfia:
Origin (2000)
Fallen (2003)
Anywhere But Home (2004)
The Open Door (2006)
Evanescence (2011)