Főkép

„Különösek ezek a falak. Először gyűlölöd őket, később létezni sem tudsz nélkülük.” – Ellis Boyd „Red” Redding

Irigylésre méltó fickó ez a Frank Darabont. Nemcsak magyar gyökerei és történelmi hangzású neve miatt, hanem legfőképp azért, mert ő Stephen King egyik leghatalmasabb filmes értője. Karcsú filmográfiáján ez elsőre talán nem látszik, kevés rendezése azonban betonkeményen igazolja ezt a státuszt.

Első ízben a The Woman in the Room című adaptációval tett kísérletet a horror-mesélő stílusának filmnyelvi leképezésére, de az igazi falrengető áttörés még tizenegy évig váratott magára. Emberünk ugyanis ekkor rendezte meg A remény rabjai-t, a kommersz börtönmozik eme sajátos ékkövét, amely immár belépőt jelentett az álomgyári elit csillogó koktélpartijaira. Nem fogunk hemperegni az eredetiségtől, ha megismerkedünk a cselekmény kiindulóhelyzetével, ami kábé ennyi: a gyanútlan bankár (Tim Robbins) feleségét és annak szeretőjét hidegvérrel meggyilkolják. A feddhetetlen múltú és szerény Andy azonnal az ítélőszék célkeresztjébe kerül, villámper, és súlyos büntetés: évtizedek egy börtön nehéz szagú vaskalitkájában.

Hősünk nem tud mit kezdeni az új élettérrel, eleinte képtelen is beilleszkedni az unott elítéltek hűvös társadalmába.
A kezdeti nehézségek után összehaverkodik a hely „mindenesével”, egy bölcs feketével (Morgan Freeman), majd annak legközelebbi barátaival. És hogy a recept ne legyen ilyen egyszerű, még a smasszerek, meg a vasmarkú, álságos börtönigazgató (Bob Gunton) jóindulatát is elnyeri azzal, hogy – bizonyos kedvezmények fejében – zsonglőrködni kezd adóügyleteikkel.

Andy lelkét a bezártság sanyarú évtizedeiben egyedül a remény sápadt sugara acélozza meg. A cselekmény triviálisnak tűnik, elsőre talán a Monte Cristo grófja modernizált kiadásának, de King nem hazudtolja meg önmagát. Vérzuhatagos horror, vagy naturalisztikus kórelemzés helyett inkább lírai kvalitású megtisztulás-történetet kínál, bár a másodikból is kijut azért a mintegy százhúsz percre. Ami miatt valóságos mérföldkővé érik A remény rabjai a kortárs drámák között, az nem King személye, hanem elsősorban Darabont bámulatos interpretálása, szituációs készsége és kreativitása. A rendezés mellett ugyanis a szinopszis is az ő nevéhez fűződik – amit nagyon precíz sűrítésekkel és arányérzékkel írt meg; gondoljunk csak arra, hogy a könyvben milyen hosszú expozíció foglalkozik a történet előmenetele szempontjából lényegtelen gyilkossággal, és hogy a film nyitánya ezzel szemben milyen elegáns angolossággal tovasiklik.

Mindebből látszik, hogy Darabont koncepciója a fegyház sajátlagos miliőjére fókuszál. Természetesen megmutatja a hermetikus börtönlét jellemroncsoló mechanizmusát. A rabok döntő többségének jelleme elsivatagosodott, beszédjük nem mutat túl a műveletlenek infantilizmusán, ingerszegények, elesettek, ráadásul unaloműző játékaik (az újoncok első kifakadására irányuló fogadás) szintén erősen feszegetik az abnormitás felső határát.

„A börtön rossz hely, ne kerülj oda” – sugallja a dramaturgia népfelvilágosító célzattal készített szegmense. Továbbá a szereplők bizonyos hányada egyben karikatúra-jellem is, ők adagolnak evőkanálnyi humort a keserű történetbe: a kőbunkó, hatalmaskodó Haywood, a folyton káromkodó, izomagyú Hadley foglár, a mohó szexuális vágyaikat kielégíteni kívánó (végül persze meglakoló) Nővérek, vagy az egyben kegyetlenkedő és vallási fanatista Norton igazgató, mind a remek dialógusokkal, mind a megmosolyogtató helyzetkomikumukkal joviálissá hígítják az alapjában véve komoly gondolati-emocionális színezetet.

Másrészről viszont a szkript a lélek belső tusájának, természetes szabadságvágyának megható himnusza is, giccs és hivalkodó képi témák nélkül. Andy reményben lévő töretlen bizodalmát, a mostoha körülmények közepette is gondosan őrzött emberi méltóságát Robbins kifogástalan alakítása csak még inkább kicsúcsosítja. Igazságtalan fintora a sorsnak, hogy szerepéért nem kapta meg az Oscart, bár sokan biztos most legyintenek, hogy ne adjunk az álomgyár fényűző fétisizmusára, ami igaz.

Morgan Freemant sem díjazták, a színészveterán karizmája azonban mindvégig szimpatikus, mágnesként vonzó. Szívünk együtt dobban az övével: átérezzük a hosszú idő óta sínylődő fegyenc távozási vágyát a meghallgatáson, majd húsz évvel később az immáron megtört, öreg Freeman „Őszintén szólva, szarok az egészre” attitűdjét is. Az örök „rosszfiú”, Bob Gunton különösen jó a szadista igazgató szerepében, William Sadler Haywood-ja is teljességgel hiteles és ízes, valamint Andy figurájának megértéséhez kulcsfontosságú Tommy Williams alakja is, akit Gil Bellows játszik.

Egyébként érdekes elmélet, amit Freeman karaktere, Red megfogalmaz. Eszerint az idő hozzászoktatja a bűnösöket a fegyház szigorú zártságához, és később képtelenek létezni a külvilág makrotársadalmában, identitásukat és emberi tartásukat vesztik. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból Brookst, akit James Whitmore fegyelmezett és hatásos alakítása emel bájos, atyafias öregúrrá. A börtön fémes ízű, hűvös hierarchiájában évtizedek óta könyvtárosként dolgozó, hajlott hátú vénember elveszik a bonyolultabbá vált, kocsizajos utcákon, és szükségképpen önkezével vet véget életének. Ez a gesztus, és a történetnek ezt a filozofálós vágánya kissé művészieskedő és hatásvadász, de kihangsúlyozza a tanulságot.

A befejezés önmagáért beszél. Itt Darabont felbátorodott, és egy tengerparti madártávlatival zárja az eseményeket, amely hasonló forró ölelésben részesíti a nézőt, mint az összetalálkozó főszereplők egymást. A summázat talán annyiban áll, hogy az érzékeny lelkű, ártatlan bűnösök problémájára nem létezhet intézményesített, közösségi megoldás, az egyetlen jó alternatíva a töretlen hit. Nem feltétlenül Istenben, valamiben. Talán az emberben, az emberi méltóságban és a bátor magány felemelő, motiváló erejében. Ehhez kapcsolódik A remény rabjai legszebb jelenetsora is: amikor Andy belopózik a börtön rádióközpontjába, és a hatalmas térhangszórókon keresztül Mozart szívet tépő dallamait közvetíti az elesettek felé.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (DD 5.1), angol (DTS), angol (DD 5.1)
Kép: 1, 85:1 (16:9)
Felirat: magyar, angol

Extrák:
Interaktív menük
Jelenetek közvetlen eléréssel
Magyar nyelvű extrák
Így készült… - szinkronizált werkfilm
Rejtett extrák
Interjúk az alkotókkal és a szereplőkkel

Életrajz: Stephen King