FőképNémelyik film egyszerűen megragad az ember emlékezetében, még akkor is, ha esetleg elfelejti, ki rendezte, kik szerepelnek benne, és egyáltalán miről szól az egész. Kísértenek azonban a képek, a jelenetek, egyes helyzetek. Olyankor is eszünkbe jutnak a film bizonyos részletei, amikor nem is számítanánk rá.

Az Éjszaka a földön, Jim Jarmusch legabszurdabb humorú filmje számomra ebbe a kategóriába tartozik, és mivel nem is emlékszem már, mikor láttam utoljára - a királyi televízión, talán - még meglepetéseket is tartogatott.

No nem azért, mert végre kibogozhattam a szövevényes szálakat - a film nem egy történetet mesél el. Hanem sokat. Legalább kilenc élet esszenciája sűrűsödik bele egyetlen éjszakába, ám ezt az éjszakát a föld különböző pontjain élik, éljük át.

De vajon mi sülhet ki a fiatal taxisofőr-lányban az épp futó projektjéhez ideális alanyt meglátó szerepválogató ügynök éjszakai hazatéréséből?

Vagy a vezetni sem tudó, volt NDK-s cirkuszi bohóc, és az éjszakában még mindig kitaszítottnak számító fekete férfi találkozásából?

Vagy a magas beosztású kameruni kuncsaftjait taxijából gond nélkül kipenderítő, elefántcsontparti származású férfi és a vak lány beszélgetéséből?

Vagy a folyton viccelődő, anekdotázó, Roberto Benigni alakította figura nem mindennapi gyónásából, melyet szívbeteg pap utasának kell végighallgatnia?

Vagy a munkahelyéről kirúgott, családjával összeveszett tajtrészeg finn és két alig valamivel kevésbé ittas barátja, valamint a megkeseredett taxisofőr „vetélkedőjéből”, hogy melyiküket érte elviselhetetlenebb sorscsapás?

Annyi bizonyos, hogy nem szívesen lennék Roberto Benigni utasa (most kellett rájönnöm, hogy talán ebben a filmben láttam először olyannak őt, amilyennek ma ismerem), mivel az olasz komédiás a filmbeli német bohócnál is összehasonlíthatatlanul nagyobb bohóc, ráadásul elsősorban önmagát igyekszik szórakoztatni mások helyett.

Abból ellenben már nem merek sok mindent kiolvasni, pedig sokat sejtető a párhuzam, hogy a történetek maguk Amerikában a legkiüresedettebbek, és ahogy egyre inkább Európa mélyére jutunk, annál kikerekedettebbek a mesék, annál kevesebb szerep jut a puszta köznapi cselekvésnek, és annál színesebbek a humoros vagy fájdalmas anekdoták.

A rendezés, az operatőri munka, a soknyelvűség, és maguk a történetecskék is jellegzetesen jarmuschiak. Ezúttal talán még valósabb jelentősséggel bírnak a kicicomázatlan városrészletek állóképei, a párbeszédekre, interakcióra kiélezett cselekmény, az akció szinte teljes hiánya, és a képzeletet - igen, nem holmi olvasó, hanem a néző képzeletét - erősen igénybe vevő, beindító történetmesélés.

Jarmusch, bizony, jól elszórakozik velünk. A képek és a zene némelyik epizódban egészen keveset tesznek hozzá a konkrét eseményekhez, az egész élmény olyan, mintha egy jól megírt könyvet olvasnának fel nekünk. Ugyanakkor a képek, a színészek, a kísérőzene nélkül mit sem ér az egész. Látszólag paradox helyzet, pedig egyszerűen csak csoda.

Ahogy csoda Tom Waits muzsikája is. A hangszerek sírnak, nyöszörögnek, mintha hamisak is lennének kicsit, Waits rekedtes hangja sem hasonlítható egy hőstenoréhoz, mégis egészen mélyre hatol az ember lelkében, felkavarja a jól elrejtett bánatot és szenvedést, ami talán mindegyikünkben benne van, vagy ha nem, akkor ezt a zenét hallgatva már örökre benne lesz.

Művészfilm, mégis szórakoztató, eseménytelen, mégis sorsok teljesednek ki benne, nevettető, ám épp olyankor a legkacagtatóbb, amikor magával a halállal játszadozunk. Egyszóval kicsikét olyan, mint az élet.

A DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol / francia / olasz / finn (mono 2.0)
Felirat: magyar
Kép: 1,77:1 (16:9)

A DVD-kiadás extrái:
Jim Jarmusch filmográfia
Ajánlók

Jim Jarmusch nagyjátékfilmjei:Permanens vakáció (1980)
Florida, a Paradicsom (1984)
Törvénytől sújtva (1986)
Mystery Train (1989)
Éjszaka a földön (1991)
Halott ember (1995)
Szellemkutya (1999)
Kávé és cigaretta (2003)
Hervadó virágok (2005)