Főkép

A nyolcvanas évek sajnálatosan kevés fantasy filmje között mindenképpen dobogós helyezést érdemel Russell Mulcahy alkotása, a Hegylakó. Azon ritka pillanatok egyikét élhetjük át a képernyő előtt, amikor eredeti történet találkozik a jó szemű operatőrrel és a bizonyítási vágytól hajtott rendezővel. Mindez, majd húsz évvel később sem hat erőtlennek, és nem érezhető az elavultság sem, ami mondjuk a Csillagok háborúja negyedik részénél időnként elfogja az embert. Röviden: kultikusan klasszikus.

Tanulmányt érdemelne a kérdés, miért olyan nehéz tartalmas fantasy filmet csinálni. Azt minden további nélkül elfogadom, hogy Peter Jackson trilógiájának sikere még nem eredményez korlátlan pénzügyi támogatást a reményteli rendezőknek, de ez nem lehet mentség a középszerű, vagy annál is silányabb produkciókra. A maroknyi kiemelkedő és emlékezetes alkotás megbecsült kincse minden gyűjteménynek (mint amilyen például a Milius féle Conan). Ebből a szempontból kellemes meglepetés Russel Mulcahy teljesítménye, hiszen korábban egészen más vonalon tevékenykedett. Az operatőri beosztást rendezőire cserélő ausztrál videoklippek készítésével szerzett nem is akármilyen hírnevet magának. Több mint 300 nótával a háta mögött (ügyfelei közé tartozott Elton John, Bonnie Tyler, Duran Duran, stb.) már nem kellett anyagi gondoktól tartania, s akkor még nem beszéltünk reklámfilmjeiről, vagy az előző három mozijáról. Ezekre a rövidkékre jellemző lendületet, állandó mozgást sikeresen átemelte a Hegylakóba is, száműzve a felesleges üresjáratokat.

A címszereplő Christopher Lambertet az ismeretlenségtől egyedül a három évvel korábbi Tarzan alakítása választja el (Greystoke - The Legend of Tarzan, Lord of the Apes), mivel a Franciaországban forgatott filmjei nem lettek túl sikeresek külföldön. Connor MacLeod (a hegylakó) szerepe azonban meghozta számára a nemzetközi elismerést. Egyaránt hitelesen mozog a középkori skót ruhájában, és a jómódú régiségkereskedő visszafogottan elegáns öltözetében. Minden további nélkül elhisszük, hogy ez az ember bármikor képes beleolvadni a tömegbe, alapos kutatás nélkül nehéz észrevenni (lásd a pankrációs nyitójelentet). Arcáról árad a tisztaság, nehéz lenne bármilyen rosszat feltételezni róla. Bár időnként megpróbál humoros lenni, igazából az a lazaság áll jól neki, amikor a hallhatatlansággal együtt járó tudást és tapasztalatot hagyja érvényesülni. A vidámság amúgy nem jellemző rá, hiszen az életéből eltelt 467 év alatt volt ideje megismerni a magány, a tartós kapcsolat nála egészen mást jelent, mint bármely halandónál. A néző szempontjából ezeknek az évszázadoknak egyetlen hozadéka a hős átlagon felüli kardforgatása (legyen az katana vagy claymor), amire szüksége is van ellenfelei lefejezéséhez, ez lévén az egyetlen mód a halhatatlanok elpusztítására.

Érdekes módon a filmben nem kapunk kielégítő választ létezésének miértjére, megszületik és természetes módon nem hal meg – ami még érdekesebb, hogy ez menet közben cseppet sem zavaró. Vele ellentétben a negatív főhős bőrébe bújva Clancy Brown (Kurgan) még akkor is vonzza a néző tekintetét, amikor bőrruhás rockerként, minimalista frizurával száguldozik a modern New York utcáin. A skót csatamezőn, jellegzetes sisakjával a fején meg egyenesen rémítő jelenség. Hatalmas termete (193 centi) ráadásul brutálisan mély orgánummal párosul, ezért az jár a legjobban, aki a DVD kiadást eredeti angol nyelven, magyar felirattal nézi meg. Ezt a hangot egyszerűen lehetetlen szinkronizálni, ezt eredetiben KELL hallani.

A forgatókönyv szerint Kurgan az a barbár, akit kizárólag a győzelem érdekel, ami jelen esetben a hallhatatlanok között, kihalásos rendszerben lebonyolított versengés egyetlen túlélője cím birtokosát illeti meg. Vele szemben semmi esélye sem lenne Connor MacLeod-nak, ha nem kerülne elő Juan Sanchez Villa-Lobos Ramirez (Sean Connery), az egyiptomi származású, katanával vitézkedő úriember. A néhai James Bond ezúttal mint sármos idős mester bűvöli el a hölgyeket, de azon kívül, hogy felkészíti „vetélytársát”, és némi plasztikai módosítást eszközöl Kurgan testén, más tennivalója nem nagyon van. Ettől függetlenül „mellőzése” nem okoz hiányérzetet, mivel a feszes cselekmény (kardpárbajok, üldözések és más effélék), a csodaszép skót tájak, az egyéni jelenetváltások (födém, fal, víztükör és még számos elválasztó elem mellett elsuhanva máris új helyszínen találjuk magunkat – zseniális), és a korábban nem látott kamerakezelés bőven kárpótol mindenért. Ez utóbbi ékes példája a nyitókép pankrátormeccse, ahogy körberepüljük a szorítót – hasonló megoldást figyelhetünk meg Peter Jacksonnál is, de a kettő között eltelt pár év.

Ha mindez nem lenne elég, ráadásként ott van még a Queen együttes muzsikája, akik bár ezúttal nem a teljes filmet zenésítették meg (mint tették azt a Flash Gordonban), olyan slágerekkel fejelték meg a produkciót, mint a Princes of the Universe, és a halhatatlanság kérdését feszegető Who Wants To Live Forever. Teljesítményük mellett Michael Kamen muzsikája inkább disszonáns, zavaró képzeteket kelt, a feszültséget negatív értelemben növeli (rám legalábbis így hatott). Az 1986. március 7-i bemutatót követően nyilvánvalóvá vált, a Hegylakó olyan kultuszfilm, amit minden fantasy (és mozi) rajongónak illik ismerni. A nyilvánvaló siker következtében még további három alkalommal tért vissza Christopher Lambert hegylakóként a mozivászonra (jóval mérsékeltebb eredménnyel – az első rész varázsát nem sikerült megközelíteni). Erejéből arra már nem futotta, hogy a televíziós sorozatban is elvállalja a főszerepet, így azt ifjabb klántestvére, Duncan MacLeod (Adrian Paul) vállalta el. Meglepő módon ez a változat is sikert aratott, és hat évadon át, 119 részen keresztül repkedtek a levágott fejek.

A Hegylakó mozisorozat darabjai:
Hegylakó
Hegylakó II.
Hegylakó III – A varázsló
Hegylakó – végjáték

A DVD lemez extrái:
Interaktív menü
Közvetlen jelenetválasztás
Interjú Christopher Lamberttel (magyar felirattal – rövid és érdekes)
Mozielőzetes (magyar felirattal)
Életrajzok (Connery, Lambert, Mulcahy)