Harry Potter és az azkabani fogoly (film)
Írta: Uzseka Norbert | 2004. 08. 06.
Sosem tagadtam, hogy szeretem a Harry Potter sorozatot. A köré kerekített világméretű őrület, a magas hőfokon pörgő marketing gépezet nyilván nekem sem szimpatikus, de senki nem kötelez senkit arra, hogy valójában repülni nem tudó seprűkbe, műanyagfigurákba, teáskészletekbe, és egyéb, potteri jelképekkel ellátott árukba fektesse így-úgy megkeresett pénzét.
Attól még a könyvek jók, és nem lehet eleget hangsúlyozni érdemüket a gyerekek olvasásra nevelése terén.
Az ötödik részt épp a napokban olvastam ki, és bár már nem kardoskodnék amellett, hogy némi nemű magasabb irodalmi értéket is képviselnek Rowling művei, a különféle legendákból-mítoszokból továbbra is üdítő módon merít az írónő, és az Agatha Christie-t idézően bonyolult és furfangos cselekményszövés továbbra is épp oly` élvezetes és izgalmas, mint az eddigiekben.
Ami a filmeket illeti, az első két résszel úgy voltam, hogy tulajdonképpen jól visszaadják a hangulatot, a történet fő vonalát is, és ha olvasta és szereti az ember a regényeket, akkor egyfajta ajándékként foghatja fel a mozi-verziókat.
Hogy mit adhatnak olyasvalakinek, aki viszont nem olvasta a könyveket, azt nem tudom, de vannak kétségeim. És nem csak azért, mert egy két-két és fél órás film adta keretek közé semmiképp nem lehet beszorítani mindent, ami a regényekben olvasható.
Ám a harmadik rész ilyen szempontból is előrelépés. Osztom azon tömegek véleményét, akik az Azkabani foglyot tartják a legjobb könyvnek, és a film méltó hozzá.
Ugyan ennek megértéséhez talán még inkább szükséges (lenne) a könyv ismerete, ugyanakkor a képi világ, a hangeffektek, és minden egyéb, nem feltétlenül azonnal szembe ötlő apróság nagyon sok plusszal járul hozzá ehhez.
Alfonsó Cuarón rendező sokkal egyénibb felfogásban vitte filmre a történetet, ám ez jót tett a végeredménynek.
Komorabb, sötétebb tónusú a film, még a második résznél is félelmetesebb, ugyanakkor érzelmi-hangulati szinten jóval többet ad. Ez nyilván az időközben sokat fejlődött gyerekszínészeknek is köszönhető, ez az első alkalom, hogy nem kell elnézőnek lennie velük a nézőnek.
Aki eddig jó volt (pl. Piton-Alan Rickman), az most is jó, az új szereplők is rendben vannak, a címbéli fogoly, Sirius Black szerepében látható Gary Oldman tökéletes, a Remus Lupint, a maga is sötét titkot rejtegető sötét varázslatok kivédése tanárt David Thewlis alakítja remekül, és öröm ráismerni az elvont ezoterikus szövegei és színes kendői, szódásszifonüveg szemüvege mögé rejtőző jóslástantanárnő, Sybill Trelawney-ben Emma Thompsonra.
Ahogy a filmektől (és Rowlingtól) megszokhattuk, a harmadik rész is telis-tele van újdonságokkal, nem csak a szereplők terén, de Potter mágikus világának egészére nézve is, kezdve a Londonon nyaktörő tempóban kanyarogva keresztülszáguldó grimbusztól Hagrid újabb legendás lényéig, a Csikócsőr nevezetű hippogriffig.
Mindezeket még az eddigieknél is valószerűbb formában ábrázolja a számítógépes technika – és valószerűbb a szereplők ruházata is, Harry-ék ugyanis, amikor szabadidejüket töltik, talár helyett kopottas melegítőfelsőkben meg farmerekben láthatóak.
Ez nem feltétlenül tetszik, de a szereplők kezdődő pubertáskori problémáiknak megjelenítésében jó szolgálatot tesz.
Ez egyébként nagyon fontos momentum a filmben, és tény, hogy Cuarón a gyermeki-tinédzser lelkivilágot sokkal érzékenyebben vitte filmre, mint az előző két részt rendező Chris Columbus.
Azt gondolom, ezt a filmet sokkal komolyabban lehet venni, mint az előző kettőt. Azokba könnyen beleköthettek, akik Pottert rühellik, ebbe, ha az ember objektív akar lenni, sokkal nehezebb.
Aki pedig szereti, az az eddigieknél teljesebb élményt kap, ha megnézi a filmet. De gondolom, már rég meg is nézte.
Attól még a könyvek jók, és nem lehet eleget hangsúlyozni érdemüket a gyerekek olvasásra nevelése terén.
Az ötödik részt épp a napokban olvastam ki, és bár már nem kardoskodnék amellett, hogy némi nemű magasabb irodalmi értéket is képviselnek Rowling művei, a különféle legendákból-mítoszokból továbbra is üdítő módon merít az írónő, és az Agatha Christie-t idézően bonyolult és furfangos cselekményszövés továbbra is épp oly` élvezetes és izgalmas, mint az eddigiekben.
Ami a filmeket illeti, az első két résszel úgy voltam, hogy tulajdonképpen jól visszaadják a hangulatot, a történet fő vonalát is, és ha olvasta és szereti az ember a regényeket, akkor egyfajta ajándékként foghatja fel a mozi-verziókat.
Hogy mit adhatnak olyasvalakinek, aki viszont nem olvasta a könyveket, azt nem tudom, de vannak kétségeim. És nem csak azért, mert egy két-két és fél órás film adta keretek közé semmiképp nem lehet beszorítani mindent, ami a regényekben olvasható.
Ám a harmadik rész ilyen szempontból is előrelépés. Osztom azon tömegek véleményét, akik az Azkabani foglyot tartják a legjobb könyvnek, és a film méltó hozzá.
Ugyan ennek megértéséhez talán még inkább szükséges (lenne) a könyv ismerete, ugyanakkor a képi világ, a hangeffektek, és minden egyéb, nem feltétlenül azonnal szembe ötlő apróság nagyon sok plusszal járul hozzá ehhez.
Alfonsó Cuarón rendező sokkal egyénibb felfogásban vitte filmre a történetet, ám ez jót tett a végeredménynek.
Komorabb, sötétebb tónusú a film, még a második résznél is félelmetesebb, ugyanakkor érzelmi-hangulati szinten jóval többet ad. Ez nyilván az időközben sokat fejlődött gyerekszínészeknek is köszönhető, ez az első alkalom, hogy nem kell elnézőnek lennie velük a nézőnek.
Aki eddig jó volt (pl. Piton-Alan Rickman), az most is jó, az új szereplők is rendben vannak, a címbéli fogoly, Sirius Black szerepében látható Gary Oldman tökéletes, a Remus Lupint, a maga is sötét titkot rejtegető sötét varázslatok kivédése tanárt David Thewlis alakítja remekül, és öröm ráismerni az elvont ezoterikus szövegei és színes kendői, szódásszifonüveg szemüvege mögé rejtőző jóslástantanárnő, Sybill Trelawney-ben Emma Thompsonra.
Ahogy a filmektől (és Rowlingtól) megszokhattuk, a harmadik rész is telis-tele van újdonságokkal, nem csak a szereplők terén, de Potter mágikus világának egészére nézve is, kezdve a Londonon nyaktörő tempóban kanyarogva keresztülszáguldó grimbusztól Hagrid újabb legendás lényéig, a Csikócsőr nevezetű hippogriffig.
Mindezeket még az eddigieknél is valószerűbb formában ábrázolja a számítógépes technika – és valószerűbb a szereplők ruházata is, Harry-ék ugyanis, amikor szabadidejüket töltik, talár helyett kopottas melegítőfelsőkben meg farmerekben láthatóak.
Ez nem feltétlenül tetszik, de a szereplők kezdődő pubertáskori problémáiknak megjelenítésében jó szolgálatot tesz.
Ez egyébként nagyon fontos momentum a filmben, és tény, hogy Cuarón a gyermeki-tinédzser lelkivilágot sokkal érzékenyebben vitte filmre, mint az előző két részt rendező Chris Columbus.
Azt gondolom, ezt a filmet sokkal komolyabban lehet venni, mint az előző kettőt. Azokba könnyen beleköthettek, akik Pottert rühellik, ebbe, ha az ember objektív akar lenni, sokkal nehezebb.
Aki pedig szereti, az az eddigieknél teljesebb élményt kap, ha megnézi a filmet. De gondolom, már rég meg is nézte.