Főkép

Ha felállítanánk egy, a sci-fi történetek kiagyalói közt népszerű témákat összefoglaló listát, az időutazás biztos fontos pozíciót töltene be rajta. Miért is? A magyarázat roppant egyszerű. Valójában az ösztönös kíváncsiság az ok: szeretnénk tudni, pontosan milyen volt a múlt, és, hogy várhatóan milyen lesz a jövő.


Szinte mindenki elbabrált már azon gondolattal, hogy milyen lenne találkozni családtagjaival, még születése előtt, milyen lenne látni, ahogy egy őshüllő végigtrappol mellettünk, avagy, hogy a kétezer-akárhányas év valóban fémszörnyeket, virtuális valóságot, és ki tudja még mit tartogat-e számunkra. Néha elgondolkozhatunk, vajon 10-20 év múlva hogy nézünk majd ki, olyan lesz-e a világ, amilyennek könyvek, filmek tucatjai lefestik nekünk?

Marty, a 17 éves, a kötögető nagymamák körében valószínűleg a „belevaló fiatalember”-ként aposztrofált srác azonban nem ilyen ábrándozós fajta: az időutazás egy cseppet sem érdekli, figyelmét barátnője, a rock & ?roll, meg a kocsik kötik le. Egyik éjjel azonban részt vesz hihetetlenül elhivatott, mondhatni megszállott barátja, a Doki kísérletében: az öreg időgépet épített – egy DeLoreanből.


Ám, köszönhetően a plutóniumoktól megfosztott, következésképp igen morcos terroristáknak, az ősz hajú tudóst lelövik, és Marty menekülni kényszerül – egyenesen a múltba. Egész pontosan 1955-ben köt ki, szinte pillanatokkal szülei egymásra találása előtt.

A fiúnak persze rögtön sikerül a lehető legnagyobb baklövést elkövetnie, melynek folyományaképp a saját anyja álmainak fiújává lép elő. Így hát, záros határidőn belül rá kell bírnia sírnivalóan tehetetlen apját, hogy aktivizálja magát, és hajtson rá későbbi anyjára, és nem mellesleg a saját hazajutásáról is gondoskodnia kell. Nehéz ügy. A film viszont, ezzel ellentétben roppant könnyed, szórakoztató darab, ahol a „szórakoztató” csupa nagybetűvel, félkövéren, és aláhúzva írandó. A lényeg ugyanis ezen van: legyen szó a nyámnyila fater tutujgatásáról, az 50-es évek jellemző dolgaira való rácsodálkozásról, a fantasztikus gegekről, vagy akár az akciójelenetekről.

Mindezektől függetlenül, a film az alkotók határtalan lelkesedésének hála, tele van annyi, első pár megtekintésre észre sem vehető utalással, geggel, ötlettel, hogy a nézőt képes teljesen ámulatba ejteni. Az odafigyelés, mellyel a forgatókönyv készült, tetten érhető például eleve a kor megjelenítésén, annak minden részletére gondolva; szövegbeli utalásokban, gegekben; illetve magában a történet lendületességében. Hiszen, miután Marty a film kezdő kockáiban kisebbfajta rumlit hagy maga után a Doki lakásában, egészen a folytatást előrevetítő végkifejletig gyakorlatilag egy perc pihenő sincsen. Mindig van kiért izgulni, vagy ha épp mégsem, akkor a könnyed, szeretetteljes humort örömmel befogadó nézőként mosolyogjuk meg az egyes jeleneteket.

88 mérföld/óra? Fluxus-kondenzátor? Marty találkozása a fiatalkori anyjával? Ritmikus társasági rituálé? Darth Vader a Vulkán bolygóról? Marty eszement „Johnny Be Good”-ja? A maga után tűznyomot hagyó DeLorean?


Nehéz ezt a filmet nem szeretni. Nehéz, hiszen a történet mellett a mindannyiunk Marty-ját életre keltő Michael J. Fox egyszerűen hibátlan alakításával, a Dokit megformáló Christopher Lloyd úgyszintén perfekt előadásával nem enged minket elbambulni, ugyanakkor természetesen vétek lenne megfeledkezni Lea Thompson-ról, és a többiekről. Ehhez társul még Alan Silvestri életművének gyöngyszeme, azaz a kitűnő kísérőzene, melyből elég pár pillanatot hallani, és tudjuk, hogy ez Az a film – hasonlóan fütyülhető témákkal, mint két másik trilógiának. (segítek: mindkettőben Lucas keze van…)

A „Vissza a jövőbe” filmtörténeti jelentősége vitathatatlan: milliók nőttek fel Marty kalandjain, milliókat varázsolt el ez a történet, melyet egy kicsit mindannyian magunkénak érezhetünk. Robert Zemeckis filmjét olyan fajta vidámság hatja át, melyet talán csak kevesen tudnak visszautasítani.


Nem tudom megmondani, mit érezhetett az a néző, aki 1985-ben beült a moziba, és szájtátva nézte végig, ahogy a DeLorean száguld, s ragyogó effektek között visszaugrik az időben, de akárhányadszorra látom, még mindig egy merő görcsként ülök a fotelban, és remélem, hogy a Dokinak sikerül időben összeillesztenie a csatlakozókat.