Főkép

Adott egy átlagos amerikai kisváros és egy átlagos amerikai család, akik átlagos hétköznapjaikat tengetik, mígnem a nagypapa hirtelen megvilágosodik egy istentisztelet alatt, és rémületes transzállapotban vészterhes szavak hagyják el a száját. Az elsőre nehezen értelmezhető jóslat hamarosan beteljesedni látszik: elérkezett a kisváros nemezise, az őrjítő agónia a rettenetes végpusztulás előtt. Mindezért pedig az átlagos család feje a felelős, és így szeretteivel együtt száműzetésbe kényszerül. De ahogy megszokhattuk már az amerikai katasztrófafilmekben, a kirekesztett végül hőssé válik, visszatér a messzi államból, hogy rendkívüli képességével megmentse városát, és visszanyerje becsületét. Mellékszálként pedig egy megromlott – vagy tán sohasem működött – apa-fiú kapcsolat is újra sínre kerül, ahogy a megingott házasságban hasonlóképp helyrebillen a régi egyensúly, kisimulnak az ellentétek.

Ennél blődebb történetet kitalálni sem lehetne. Önmagában siralmasan sematikus, katasztrofálisan közhelyes. Ám már a régi mesterek (Charles Chaplin, Orson Welles, Alfred Hitchcock) megtanították nekünk, hogy a mozi nem a történetről, hanem a tálalásról – a hangeffektusokkal kísért képi információról szól. Vagyis a kisördög a részletekben, nem magában az elbeszélésben rejlik. A Simpson család mozifilm pedig, ahogy a televíziós sorozattól megszokhattuk, hemzseg a jobbnál jobb, kacagtatóbbnál kacagtatóbb, sziporkázóan ötletes részletekben. Kapunk mindenből, a finom (ön)iróniától a szentimentális Disney figurák „vendégszereplésén” át egészen a vaskos viccekig. Átlagban félpercenként reped meg a rekeszizmunk a visszafojthatatlan nevetéstől, és közben még a természetvédő üzenet is átjön valahogy.

Talán épp azért, mert a Simpson család tagjai (vagyis alkotóik) mernek politikailag cseppet sem korrekt módon kifigurázni mindenkit: az elnököt, a társadalmat, a nőket, a férfiakat, a képmutatásból (konformitásból?) templomba járókat, a hitbuzgó vallásosokat, a gyerekeket, a felnőtteket, a szegényeket és a gazdagokat. Egyszóval, amit és akit csak lehet. És teszi(k) mindezt úgy, hogy szeretve, benne élve bírálják a saját rendszerüket. Nem elvakultak, de nem is vakok.

Rettenetesen súlyos alkotás ez a könnyed rajzfilm. Minden részletében megérteni, igazán élvezni csak az tudja, akinek legalább három diplomája van (vagy azokból legalább egyet úgy szerzett, hogy ténylegesen bejárt az előadásokra és készült a szemináriumokra), mégis, akár egy oviból éppen kinőtt lurkó is megleli benne az örömét, képes azonosulni, ha mással nem, hát Barttal vagy Lisával. Persze ez a film is olyan, mint a zene. Lehetetlenség, vagyis inkább értelmetlen írni róla – ezt látni kell. Méghozzá lehetőleg moziban. A film végi stáblista legvégéig. Mert még akkorra is maradt egy slusszpoén.

Kapcsolódó írások:
Matt Groening: Simpson család - Képregénykavalkád
Matt Groening: Simpson család - Rivaldafény