Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Góbé – Fonó Budai Zeneház, 2015. december 28.

Vannak az ember életében olyan találkozások, amiket nagyon vár, amire nagyon készül, és amelyekről legbelül tudja, hogy nem lehet rossz, egyszerűen nem lehet rossz – mert az előjelek határozottan különleges eseményre utalnak. Ilyen élményben volt részem hétfő este, amikor elmentem a Góbé koncertjére.

 

Előzenekarként kezdtek, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy nem volt telt ház, nem használhatták a teljes színpadot, ellenben a nézőtéren tartózkodók szemlátomást ismerték, szerették, vagy legalábbis nagyom fogékonynak bizonyultak arra a muzsikára, amit a hat srác produkál.

 

A koncert pedig egyszerűen fantasztikus volt. Minden más, amit ezután leírok, csupán ennek a kijelentésnek a cifrázása, kifejtése, az impresszióim felsorolása – de ha nem írnék ezen kívül egy sort sem, úgy is nagyon pontosan meghatároznám mindazt, amiben részem volt. Gyakorlatilag nagyon sokszor éreztem az este során azt, amit a Womexen az afrikai együtteseknél – mint például Pat Thomas & Kwashibu Area Band esetében –, miszerint zsigerből játszanak (legalábbis lentről így nézett ki), és annyira élvezik a zenét, hogy ha nem lenne időkorlát, akkor a végtelenségig játszanák a számokat. Amikor hatodszorra vagy nyolcadszorra kezdtük elölről a „Sír a szemem” refrénjét, és egy pillanatig sem éreztem azt, hogy unalmasan ismételgetnénk ugyanazt a két sort, akkor újra az afrikaiak jutottak eszembe: ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Sokkal inkább tűnt egy végtelenített ciklusnak, ami ugyanolyan élvezetet, örömet okoz, mint az első alkalommal.

 

Ráadásul ahogyan ott játszottak, ékes cáfolata volt annak az állításnak, hogy a magyar népzene szomorú, depresszióra hajlamos, életunt valami lenne. Hiába szomorkásak többnyire a dalszövegeik, ha éles ellentétben állnak az életerőtől duzzadó, kifejezetten vidám zenével, amit aláfektettek a szövegeknek. Ennek köszönhetően a muzsika felülírt minden mondanivalót – a „sírva vigad a magyar” frázisból „vigad a magyar” lett, mert bármerre néztem, senki nem sírt köröttem, ellenben tapsolt, mosolygott, énekelt. Egyszerűen a Góbé mellett nem lehet szomorkodni, muszáj velük együtt élvezni a zenét: úgy nyakon öntöttek bennünket energiával, hogy páran közülünk hetekig ebből fogunk erőt meríteni.

 

Miközben elnéztem a hat muzsikust a színpadon, arra gondoltam, hogy évekkel korábban hiperaktív gyerekeket zeneszerszámok közelébe engedtek – és ez lett belőle. Látszott rajtuk az összeszokottság, a meglévő koncerttapasztalat, volt mozgás, párbeszéd a közönséggel, és nem utolsó sorban mosolygás. Ha rájuk nézek, akkor a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy nem egy hangszeren játszanak, hanem adott esetben kettő-három-négy instrumentumon. Azt nem tudom, miként történik náluk a zeneszerzés, de nem is biztos, hogy ezt tudnom kell – elegendő, ha hallom a végeredményt, és átjár az a sokszínűség, amit a gátlástalanul felhasznált stílusok keveréke eredményez. Nagyon jól csinálják ezt a vérpezsdítő muzsikát, nem lehet megunni (nekem még nem sikerült), és tényleg alkalmas arra, hogy újra felfedezzük a magyar népzenét, sőt, egyáltalán magát a zenét – ha van együttes, amelynek elhiszem azt az állítást, amit Kodály Zoltántól kölcsönöztek, akkor az a Góbé.

 

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható... Teljes lelki élet zene nélkül nincs, vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.”

 

Ahogy haladtunk előre az időben, és egymás után felcsendültek az eddig megjelent két album „slágerei”, úgy nőtt bennem a feszültség, mert csak nem csendült fel a „Sír a szemem” kezdete. Pedig ezt nagyon szerettem volna hallani tőlük. Eljutottunk a ráadásig, felhívták figyelmünket a következő előadóra, és még sehol a kedvencem… De aztán, befejezésként eljátszották, és valami csodálatosra sikeredett. Amiben persze ebben a közönség is segített, de valóban egy olyan „fullos verziót” kaptunk, amelyről álmodni sem mertem.

 

Számomra ez a koncert akkora élmény volt, hogy mellé már nem fért más aznapra, így nem vártam meg a következő fellépőt, hanem a szünet után hazamentem, végigdudorászva-fütyörészve az utat, és megfogadtam, megyek még Góbé koncertre. De nem egyedül, hanem másodmagammal, mert ezt az élményt, muszáj megosztanom valakivel.

 

Amíg erre sor kerül, mindenki hallgasson zenét. Mindegy milyet.

 

Az együttes tagjai:

Kiss-B. Ádám - hegedű, brácsa, ének, vokál

Vizeli Máté - brácsák, hegedű, gitár, koboz, vokál

Egervári Mátyás - cimbalom, brácstambura, fúvós hangszerek

Csasznyi Imre – basszprímtambura, ének, vokál, brácsa

Tímár Márton - nagybőgő

Czupi Áron - dob, ütőhangszerek, ének

 

Fotóalbum

 


Galgóczi Tamás - 2016. január 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!