Főkép

Loreena McKennitt egy kanadai énekesnő, aki ír és skót őseinek nyomán került kapcsolatba a tradicionális ír/skót (manapság keltának is mondott) népzenével, még a ’70-es évek végén.
 
Korai albumai ezt a zenei irányvonalat képviselték, ám ahogy utazásai és kutatásai kapcsán felfedezte, hogy a kelta népek bejárták Eurázsia nagy részét, úgy kerültek bele az ő zenéjébe is különféle egzotikus elemek, s főleg közel-keleti hatások.
 
Közben pedig az első kazettáját saját pénzből rögzítő és utcai koncertjein árusító, vörös hajú lányból az egyik legismertebb és legsikeresebb világzenei előadó lett, aki számos rangos díjat tudhat a magáénak.
Magasra ívelő pályáját azonban csaknem derékba törte 1998-ban, hogy vőlegénye elhunyt egy vízi balesetben. Ezt követően 2006-ig nem adott ki új stúdióalbumot a lemezeit saját kiadója és menedzsmentje útján megjelentető és gondozó művésznő.
 
Ám azóta kisebb szünetekkel szinte folyamatosan járja a világot, s végre hazánkba is eljutott. Uzseka Norbertnek jutott az a megtiszteltetés, hogy interjút készíthetett vele.
 
Még most is hitetlenkedve csóválom a fejem, hogy valóban megtörtént: találkozhattam azzal az emberrel, akinek dalait az utóbbi két évtized legszebb muzsikái között tartom számon.
 
Az interjú abban a hotelben zajlott, ahol Loreena McKennitt megszállt, és amikor belépett a szobába, nyomban látszott, hogy hiába, hogy az évek és a kedvesét ért borzalmas tragédia rajta hagyták nyomukat, még mindig megvan az a varázslatos kisugárzása, ami a koncertfelvételekből is árad.
 
Előbb a Duna TV forgatta le a maga anyagát, majd a Kossuth Rádió munkatársa faggatta a művésznőt, így, érthető módon az én számos kérdésem közül nem jutott idő mindenre, de így is hálás vagyok neki, hogy szánt ránk időt és figyelmet.
 
Mert meg kell, hogy mondjam, nem sok olyan interjúalanyom volt, aki ennyire figyelmesen fogadta volna a kérdéseket, és ennyire alaposan válaszolgatott volna. Azzal együtt, hogy a magánéletéről valóban nem hajlandó beszélni (s ez maximálisan érthető és tiszteletben tartandó kívánság), mindvégig közvetlen, barátságos volt.
 
Mióta csak megszerettem a zenéjét a ’97-es The Book of Secrets-szel, azt mondom, hogy ő az élő bizonyíték, hogy létezik olyan nemes és elegáns ember, mint Tolkien tündéi, de most kiderült, hogy kifinomult humora is van, és oly’ gyöngyözően tud nevetni, mint egy kislány.
 
ekultura.hu: Szerb Antal azt írta a Pendragon legenda című regényében, hogy „a kelta kész minden pillanatban fellázadni a tények zsarnoksága ellen”. Ön ezt hogy látja?
Loreena McKennitt: (nevet) Nos, jelen pillanatban azt tudom erre mondani, hogy a kelták sok tekintetben nem voltak épp mesterkélt, vagy ha úgy tetszik, kifinomult népek. Rendkívül szenvedélyes emberek voltak, erős, sokszor akár erőszakos, harcias népek, akiket nem igen lehetett behódoltatni.
 
De ugyanez a hajthatatlanság volt az oka annak, hogy sosem tudtak igazi nemzetté kovácsolódni, sok törzsük folyton háborúban állt egymással is.
Ezek a tulajdonságok, ez a harcias szellem, ami pl. Skóciában ma is megvan, a zenéjükben is, elég csak a skótdudák és a dobok nagy szerepére utalnom – ezeknek köszönhetően mindig készek voltak harcolni a maguk igazáért, a saját elveikért és dolgaikért.
Ők sokkal kevésbé mérlegeltek, nem okoskodtak annyit, hanem tették, amit jónak véltek.
 
ekultura.hu: Mi a legfontosabb az Ön számára, amit a keltáktól tanult?
Loreena McKennitt: Ez azért nehéz kérdés, mert a kelták nem alkottak egységes népet, hatalmas különbségek voltak az egyes törzseik között. Ahogy Észak-Amerikában is számos különféle indián törzs élt, és mindegyiknek megvoltak a maga saját tulajdonságai, vonásai, kultúrája.
Meg aztán nem vagyok tudós, csupán amatőr szinten kutatom a kelták történetét.
 
Mindenesetre nagyon sokat jelent számomra a kreativitásuk, és az, hogy milyen mélyen részesei voltak a természetnek, mennyire benne éltek. Ami egyébként a Kanadában élő illetve élt őslakosokat is jellemezte.
Az, ahogy a fákat, a hollókat, az egész természetet látták és értették.
 
Emellett a kelták mélyen hittek a reinkarnációban. Nem félték a halált, úgy mentek csatába, hogy ha meghalnak, nem probléma, mert úgyis újjászületnek majd. Mindezek pedig egy olyan szellemi-kulturális alapot adnak, amire támaszkodva teljesen másként viszonyultak az élethez, és másként döntöttek sok kérdésben, mint mi tennénk.
 
Én személy szerint azt remélem, hogy a saját döntéseim megalapozottabbak, és számításba veszik a jelen körülményeket is (nevet). Hogy ha valami felzaklat vagy zavar, akkor ne rögtön, elhamarkodottan reagáljak rá, hanem átgondoltan, megfontoltan, figyelembe véve minden dolgok megannyi aspektusát. Mondhatni, diplomatikusan.
 
ekultura.hu: Gondolja, hogy a zenéje segíthet az embereknek abban, hogy átvészeljék, megoldják a saját személyes problémáikat, vagy épp a világban zajló, globális válságot?
Loreena McKennitt: Nos, a honlapomra sokaktól érkeztek olyan levelek, melyekben arról írnak, hogy a zenémet különféle élethelyzetekben használták.
Van, aki az esküvőjén vagy a gyermeke születésekor játszotta le egy-egy dalomat. De olyan is megesett, hogy egy haldoklónak a megsegítésére...
 
Irakban szolgáló katonáktól is kaptam már e-mailt, akik azt írták, a zeném sokat segített nekik az ott tapasztaltak feldolgozásában és túlélésében. Ezekből a visszajelzésekből azt szűrtem le, hogy igennel válaszolhatok erre a kérdésre – mint ahogy nekem magamnak is nagyon sokat jelentett egy-egy adott élethelyzetben más emberek zenéje.
 

ekultura.hu: Láttam egyszer egy rövidfilmet ír családokról, ahol szokás odahaza összegyűlni zenélni és táncolni. Ez Önöknél is előfordult?
Loreena McKennitt: (nevet) Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen! Sajnos, noha a dédszüleim Írországból illetve Skóciából érkeztek Kanadába, számos hagyományuk elveszett az évek során.
 
A pionírok között voltak ők is, akik nagyon sokat nélkülöztek és dolgoztak, míg sikerült letelepedniük és otthont teremteniük Kanadában, s eközben a tradíciók jó részét idejük sem lehetett életben tartani.
 
Mikor beutaztam Írországot, magam is megtapasztaltam az ottani hagyományokat, szokásokat, amiket igyekszem, ha csak alkalom adódik rá, magam is feléleszteni. De kimondottan ilyen otthoni muzsikálás csak nagyon ritkán fordul elő.
 
ekultura.hu: A legtöbb koncertje nagy és különleges helyszíneken zajlik. Nem érez néha kedvet fellépni kisebb helyeken?
Loreena McKennitt: De, nagyon is. Csodálatos dolog olyan bensőséges hangulatban zenélni, akár „hivatalos” fellépésről van szó, akár olyasmiről, amikor valakinek az otthonában vagy akár egy pub-ban muzsikál az ember.
 
Írországban számos olyan kocsma van, főleg a nyugati parton, ahol szokás, hogy szombat délután 3-kor összegyűlnek a helyi zenélni tudó emberek, és tisztán zeneszeretetből, kedvükre muzsikálnak. Úgy járnak oda zenélni, ahogy más betér egy szokásos italra.
 
ekultura.hu: Egyébként milyen érzés színpadon lenni?
Loreena McKennitt: Számomra vegyes. Úgy tapasztalom, hogy ahogy én ezt megélem, az nem feltétlenül egyezik azzal, amit a legtöbb előadó mondana erre a kérdésre.
 
Ez abból is fakad, hogy sosem volt az az álmom, hogy énekesnő legyek. Sosem vonzott a színpad. De a zene, és aztán a lemezeim sikere mondhatni, beszippantott, amiért persze nagyon is boldog és hálás vagyok.
Ám nem vagyok kitárulkozó típus, egyszerűen sokkal tartózkodóbb a természetem, és meg kellett tanulnom, hogy hogyan kezeljem a nyilvánosságot.
 
Végül is úgy tudtam mindezt elrendezni magamban, hogy úgy fogom fel, hogy azokat, akik eljönnek a koncertjeinkre, akik helyet adnak a zenémnek az életükben, mintegy barátaimnak tekintem.
Mintha csak ebédre jönnének hozzám, s én próbálok olyan összetevőket találni a piacon, amikből valami finomat főzhetek nekik.
 
Szóval számomra a színpad sokkal inkább szól arról, hogy megosszam az emberekkel mindazt, amim van, semmint arról, hogy én holmi híresség volnék...
 
ekultura.hu: Hogyan válogatja ki a koncertjein elhangzó dalokat?
Loreena McKennitt: Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a lemezfelvételek is zajlanak: alkalmazkodnunk ahhoz, hogy milyen hangszereket illetve milyen hangolásokat tudunk épp használni. Tehát vannak gyakorlati szempontok is.
 
Másrészt úgy érdemes felépíteni a programot, hogy pl. a hosszú, sűrű szövegű dalok előtt vagy után, mint amilyen a „Lady of Shalott” vagy a „The Highwayman”, legyen egy instrumentális darab is, nehogy a közönség ráunjon a sok szövegre (nevet).
 
Vagy pl. hogy egy tradicionális ír dalt inkább olyasmi kövesse, amiben közel-keleti elemek vannak, tehát hogy ne váljon unalmassá a zene.
 
ekultura.hu: Közel 3 év telt el az utolsó teljesen új anyagot tartalmazó stúdióalbuma óta. Vannak esetleg már új dalai?
Loreena McKennitt: (nevet) Az a helyzet, hogy az An Ancient Muse megjelenése előtt 1998-ban turnéztunk utoljára, így eldöntöttük, hogy ez alkalommal próbálunk annyit játszani, amennyit csak lehet.
 
Rengeteg helyre eljutottunk már a turnék folyamán, közben ugye kiadtuk a Nights from the Alhambra című koncertalbumot, készítettünk egy dokumentumfilmet a turnézásról, a múlt karácsonyra megjelent A Midwinter Night’s Dream lemezhez is készítettünk nyolc új felvételt.
Így az elmúlt 3 évben nagyon-nagyon elfoglaltak voltunk.
 
Amikor pedig új stúdióalbumot írok, az mindig nagyon sok időt vesz igénybe, elsősorban a hozzá fűződő kutatásaim, utazásaim és az utánaolvasások miatt. A sok összegyűjtött információnak pedig idő kell, míg leülepedik, és mintegy lepárolódik belőle mindaz, amiből aztán a dalok születnek. Így nem is született még új dal.
 
Másrészt viszont nagyon fontos megérteni, hogy a zeneipar összeomlott. Ez olyasmi, amiről nem igazán esik szó. Észak-Amerikában összeomlott az autóipar, a családi farmergazdaságok szempontjából nézve a mezőgazdaság is, de a zeneipar is.
 
Ez részben a technikai fejlődésnek köszönhető, aminek nyilván vannak pozitív és negatív hatásai, de az illegális letöltések, az internetes kalózkodás gyakorlatilag elveszik számos zenész kenyerét.
És nincs olyan üzleti modell, ami az eddigit helyettesítené, ami megoldást jelentene erre a problémára. Így mindenkinek, aki a zeneiparban dolgozik, legyen bár zenész, lemezkiadó, lemezboltos, akárki, ennek tudatában, ezt számításba véve kell terveznie a jövőjét.


Az én kis cégem, a kiadóm és egyetlen művészt képviselő menedzsmentem is ebben a cipőben jár, ezt tapasztalja az egész világon, és mi sem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk a zeneipar helyzetét.
És ennek fényében kell döntenünk arról, hogy készítsünk-e még egy stúdióalbumot. Mert hiába vannak sokan szerte a világon, akiket érdekelne, akik várják, az az infrastruktúra, ami lehetővé tenné, hogy el is jusson hozzájuk, teljes mértékben összeomlott.
 
ekultura.hu: Akkor talán nem a legjobb kérdés, mégis érdekelne, hogy nem került-e szóba, hogy Peter Gabriellel közösen írjon zenét, hiszen megannyi felvételt készített az ő Real World stúdiójában..?.
Loreena McKennitt: (nevet) Nos, nem. Nagyon is hatással volt rám, amit Peter Gabriel eddig alkotott, és nem csak zeneileg, a Genesis-szel illetve szólóban, de az egész Real World kiadóval, a stúdióival, fesztiváljaival, stb.
Azzal, hogy a sikereit, a bevételeit visszaforgatta ezekbe a projectekbe, amikkel újabb nagyszerű dolgok létrehozatalában segédkezik.
 
De azt gondolom, hogy ő messze magasabb ligában játszik, mint én, így, bár nyilván szeretném, nem hiszem, hogy valaha is alkalmunk lesz közösen alkotni.